LULU - 80

Mert van itt, kérem egy másik világ. Egy másmilyen, amelyben másként történnek a dolgok, nem jobban és nem rosszabbul, hanem másképp, ráadásul nem is történnek, vannak, mert a történés valami időbeliséget feltételezne, hogy repüljön a jelenések fölött a szárnyas idő, meg minden míve, de ezek fölött nem száll, nem lebeg, meg sem moccan. Olyan, mint a sláger, az elakadt hanglemeztűvel: megáll az idő.  Na persze az alkotó sem öregszik, izmusok jönnek, mennek, dagadó izmú izmusok, némelyik visszatér, mintha itt hagyta volna a pipáját (ami amúgy nem is pipa), vagy azért, hogy visszaakassza a kölcsönvett piszoárt, beleütközik az ajtóban a posztmodernbe, kalapot emel, mintha régi ismerős lenne, mindenki ismer mindenkit, valami becsukott kocsmából, kávéházból, filmstúdióból, a Brazilból, vagy a Veronikából, Hrabal mester U Ruzskujából, vagy abból a nagy deszkatákolmányból, ami a Nagymamák tengerpartján áll. Odol. 84. Biplán és kalapos puttó.

Szóval itt ez a másik világ, amiben másként vannak a dolgok, nem jobban vagy rosszabbul, de szerethetőbben, annyi szent. Közünk van hozzájuk, személyes közünk, talán a részletek teszik, a hozzájuk mesélt anekdoták, a végtelen, a mőbiuszcsavarintású történetek, amelyek sosem ismétlődnek, meg persze a kísérők, a kísérők olykor csipkés szoknyában, máskor meg talpas poharakba töltve. Tinto rosso és Tintorettó. Pálmafás, tengerhabos Delfinia – ciril betűvel skribálva föl – mindig a Hold pálmafás túlsó oldalán. Földtöltekor fölharsan a földkóros alvajárók dala: Csapszék, Pince, Borkimérés, nem folyik itt borkímélés… Macskapék, a pajzán Bukolika. Rózsás labirinth … és Pepecs … és Kontúr … és Satír.

No, erre már Robinson is fölteszi a pápaszemét. Könny nem marad szárazon, Napóleon megadja magát Háry Jánosnak és egy vasúti forgalmistának egy ifjú sellőivadék elcsavarja a fejét. Egy sellőbakfis Sopronból. Együtt figyelik a tusba mártott tollhegy játékát a fehér (olykor kissé samoá árnyalatú) bordázott papiroson, a tollszem döccenéseit, megiramodását, kanyarvetéseit, karistolását, hogy a lavírozva odaszusszantott lélegzetvételeket, a litográf-kőre pettyezett apróbb-nagyobb szívdobbanásokat, a harántdúc erekciót és az aquatinta pászmák lassú ernyedést már ne is forszírozzam. Úgy is látják. Lássátok! Feleim! 

Fametszet? Rézkarc? Kőnyomat? Linó? Nem válogat, őt választja ki magának Psyché, a hajdani költőnő, naná, hisz tudja, hogy a legeslegnagyobb cickológust tisztelheti benne (úgy tessék érteni, a művészettudományok történetében, de egészen a Willendorfi óta ám, nem formált senki olyan érzéki ciciket, mint ő), aztán Münchausen báró, Lipitlotty, a pesti gavallér, továbbá a diabolós hölgy, meg a másik, a kitárt kebelű (kedvenc sportod? A száz női mell!), aki olykor sárkányt legeltet (egy flört Cyranóval, egy liezon Szindbáddal), majd átül az öreg Casanova kordéjába, vagy pucér üleppel lovagolja az ajtósi-nurenbergai Albrecht Dürer szenvedélyes rinocéroszát. Művészettörténeti csúcspillanat: a legeslegelső orrszarvú (Jókainál még szarvorrú) a bestiáriumok narválagyarral ékesített ázsiai gyöngye (afrikkal kitömve) nyílegyenest Lisszabonból érkezvén az Oktogonon dobrokol. És abrakol.

Nézőpontváltás vagy könnyed stílusgyakorlat? A szereplők horizontja, a rajzoló szemszöge és a nézők látómezeje csereszabatos: folytasd te olvasó, ezt a vonalat akár te is húzhattad volna, ezt a foltot már te is idetehetted volna. Érezzük a kéznyújtás melegét. És bepárásodik az orrunkra drótozott lupe. Az olvasó, aki ”befejezi” a művet, itt egyenrangú útitárs, barát, pajtás, cimbora. Körülülik a rajzasztalt: Hertul mester és Hertul fia Miklós, magyarázzam: a Magyar Anjou legendárium és a Képes Krónika illuminátorai (akkoriban még egy egész falu járt egy könyv illusztrálásáért), Bocskay György, Bubenka Jónás, Zichy Mihály, Kondor Béla, Rékassy. Távlattan, enyészpont, kalaplengető széles panoráma. Megejtő az a természetesség, ahogyan könyvet illusztrál. Látszólag különbözők a témák: Sterne Érzékeny utazásai, Molière Fösvénye, Balzac Borsos történetei, Csokonai Karnyónéja, az édes-édes Krúdyádák, Hadova és Hamuka, az emblematikus alteregó: Jónás, meg persze a kisöccse, a naplóíró Komisz kölyök – mindegyikhez tökéletes formát talál, kifogástalan technikát, eszményi stílt, és mégis, mégis minden esetben csorbítatlanul ő marad: Gyulai Líviusz. Tessenek kérem nagyon szeretni!

 
Lisszabon legyen az utolsó állomás,
Itt szálljon partra a gyönyörű hasonmás,
Valóság, képzelet – nincsen, ki eldöntse?
Indulj el Barótról Dürer Albert öccse!
Ugyanaz az álom kétszer vál valóra:
Szilfadúcba metszve, s verset írva róla.

(Elhangzott november 2-án a Vigadó Galériában Gyulai Líviusz kiállításának megnyitóján. A fényképeket Haris László készítette.)