ROUGH TONGUE

              Pünkösd. Levél jön S. Annától, A követ és a fáraó című könyvem tervezett román fordításáról ír. Sok apróbb-nagyobb változás történt a 2011-es első kiadás óta, javítások, betoldások, szóval a román könyv, ha tényleg megvalósul, nem lesz pontosan ugyanaz, mint a magyar volt. Most is, a pünkösd apropóján beillesztek egy rövid passzust. A „fészbukos” nyelvhasználatért előre is bocs, nem én találtam ki, tényleg a spanyol nagykövettől vettem át (ő látszik a képen), aki meg London népének kissé érdes nyelvezetét próbálja visszaadni.      

               A követeskedéssel járó nyűgök jellemzésére elég, ha felidézzük Boleyn Anna pünkösdi koronázását. Követünknek illik kitennie magáért, jókor reggel tizenkét kísérővel sorakozik fel a Fenchurch Streeten található Szent Gábriel templom bejáratánál. Ez lesz az első hivatalos állomása a királynői díszmenetnek. Jean de Dinteville tehát teljes díszben feszít a templomajtóban, vele szemben pedig London népe a kordonok mögött. Mocskos anyabaszó! Francia hímringyó! Faszszopó kurafi! A decens diplomata természetesen rezzenéstelen arccal tűr, azt azonban képtelen kontrollálni, hogy arcszíne a hófehér és a sötétvörös közt folyamatosan ingadozzék. Noha a jelenetet V. Károly követe, Eustace Chapuys leírásából ismerjük, aki természetesen távol tartotta magát a számára Aragóniai Katalin lecserélését jelképező eseménytől, vagyis minderről csak másodkézből lehetett tudomása, az azért valószínű, hogy a londoni polgárok, akik a franciákban mindig is gyűlölt ellenséget láttak, ráadásul Boleyn Anna feltűnésében is valami francia mesterkedést gyanítottak, aligha tettek lakatot a szájukra.