Piros homok
úszott a levegőben, megült a leveleken és bánatos fénnyel vonta be az egyre hosszabb árnyékot vető tárgyakat.
Komoly arcú, szakállas férfiak hajtották magukat mellette, lobogó köpenyükbe
belekapott a szél. Alattuk festett arcú táncosok léptek fel, olajtól csillogó
testű birkózóművészek kiáltoztak ellenfélért, dárdavetők és buzogányhajítók,
egyensúlyozók, színészek és tűznyelő mutatványosok töltötték meg a teret. Útisznak
jól esett a friss levegő, belemártotta az arcát és behunyta a szemét. Talán a
hinta – gondolta – a hinta megváltoztat mindent. Eszébe jutott a nagy ingaóra,
amelyik gyerekkorának szobájában szeletelte az időt. Talán a helyükre csúsznak
az elmozdult idő-lemezek, az áttetsző körcikkek, amelyeket a lengő óriás
hinta-inga hasogat ki a körötte hullámzó térből.
A hinta
körül mindenféle árusok nyüzsögtek, egymást taszigálva kínálták portékáikat, s
mindenkit túlharsogva bizonygatták a becsületességüket. Útisznak fogalma sem
volt árról és áruról, el sem tudta képzelni, mit is vehetne meg a temérdek
kacatból, s azt még kevésbé, vajon mivel fizethetne értük, ám mintha a sánta
emberke biztatására éppen őt szemelték volna ki a kereskedők. Körbefogták,
huzogni kezdték a köpenyét, és amikor a hintáról leszállva menekülésre fogta a
dolgot, versenyt szaladva licitálták túl egymást. Rézpoharak és mellvértek,
imaszőnyegek, cseréptálak és szalmabábuk kerültek elő a zsákokból, aztán valaki
egy vászonzacskóból előrántotta az összecsomózott szemöldökű fejét. – Tessék, ez is megvehető!
Hatalmas kacagás töltötte be a piacteret. És olajban sült padlizsánszag, és
üzekedő kutyák csaholása. Útisz alig tudta levenni a szemét a levágott fejről.
Szürke volt, barna és fekete; és bárhogy lóbálták is, a sárga szemgolyók
közepén megfagyott tekintet valahogy mindig Útisz felé nézett, mintha a
gyerekkor múzeumainak szemkövető festményeitől tanulta volna. Gyomrára
szorította a kezét, és az ellenkező irányba próbált indulni, de a sokadalom,
amelyet a kicsi sánta irányított, még sokáig a nyomában maradt. Aztán egyszer
csak azt vette észre, hogy egyedül támolyog a néptelen mezőn.
Gondolkodni próbált. Nagyon fáradt volt, de hálát adott az égnek, hogy a
történtek, a józan ésszel alig fölfogható események kimerítették ugyan, de nem
ejtették kétségbe, nem vették el az életösztönét, nem korlátozták az
ítélőképességét; sőt mintha valami különös kíváncsiságot is érzett volna: mi
jöhet még, mit hoz a jövő. A jövő – természetesen fölfogta már, hogy a jövő jó
ideje mást jelent már, nem azt, amit valaha örökérvényűnek gondolt, amire a
tapasztalatai tanították. Úgy érezte, hogy az idő egybemosódott a körülötte
levő helyszínekkel, összekeveredett a környezettel, amelyben mozog, amely
körülhullámozza, s amelynek nyújtózása és zsugorodása, lassú lélegzetvételei és
szívdobbanásai különös élményekben részesítik. A tér, igen, a tér átvette
valahogy az idő szerepét, és Útisz hektikus tévelygései e térben felborították
a történések megváltoztathatatlannak vélt egymásutániságát, amelyet időnek
szoktak nevezni. Úgy érezte, tehetetlenül sodródik az idő-örvényben, az
események labirintusában, különös déjà vu élményeket él át, kívülről látja
önmagát, mintha szereplője volna egy lassú patakba zuhant könyvnek, melynek
lapjait ide-oda hajtja az áramló víz. Már nem tudta megítélni, mennyi idő telt
el azóta, hogy a szálloda liftjébe beszállt. Három-négy nap – tapogatta meg
újra borostás arcát, de ahogy megpróbált fölállni, ezer esztendők fáradtsága
mozdult vele. El fogok aludni – gondolta. Félt az álomtól, mint a kórházi
nagybeteg, de képtelen volt védekezni ellene. Látta magát, ahogy egy kőlapra
hajtva a fejét előre görnyed.
Fogalma
sem volt, hogyan jutott a kertbe, miféle ösztön, milyen öntudatlan erő vezette
lépteit, vagy talán nem is ő érkezett a kertbe, a kert kerítette be, a
boldogságos botanika ölelte magához, amíg ő magatehetetlenül várt még valami
esélyt a menekülésre. Arra sem emlékezett, mióta ült magába roskadva, a hűlő
kőtáblára hajtva a fejét. Alkony volt-e vagy virradat, a percek múlása
fényesebbé tette-e a különös helyszínt, vagy egyre sötétebb lett, s az árnyak,
mint óriás véraláfutások kezdtek el tágulni körülötte? Állni látszott az idő, s
a megállt időben, az érintetlen örökkévalóságban elült a szél, megszűntek
folyni a vizek és elfáradt a gravitáció. Kiáramló lélegzete szabályos ráncokat
vetett a levegőben. Az asztalt burjánzó növényabrosz takarta, indák és
tekervények, repkény, lián és borostyán, apró kacsokkal kapaszkodó, réges-rég
elfeledett nevű virágok. Szelíden szétterülő, halkan lélegző, ősi ornamentika. Mindegyik
levél, a kert minden szál füve oly tökéletes volt, mintha egy vak festő
rajzolta volna őket emlékezetből. Fölemelte a fejét, kábán, mint aki mély
álomból ébred. Aztán a keze moccant, és végtelen csodálkozással töltötte el,
hogy a mozdulatot, amelyet elgondolt, a keze képes volt véghezvinni. Ismeretlen
testének minden mozdulása megmutatott saját magából valami újat, olyan volt
mindegyik, akár egy váratlan felfedezés. Ujján a köröm, szemében az álom s a
könyv, amely az asztalon hevert, mind ugyanabból az anyagból készült. Lassan
tovább lapozott. Az újabb miniatúra díszes keretbe fogva mutatta a jelenetet,
amelyen Útisz átveszi a szelencét. A helyszín, az üzlet részletező kidolgozása
és a két szereplő dekoratív sziluettje különös módon egészítették ki egymást. A
következő kép a hídon állva ábrázolta, a korlátnak dőlve, előre hajolva, amint
az örvénylő vizet nézi. A szabályosan sorakozó hullámok mintázata, mindegyiken
apró fehér habtaréj, akár egy drága szőnyeg díszei, úgy borították be a kép
alsó harmadát. A vizek köldöke, itt fordulnak meg a hajók – gondolta Útisz, s
mielőtt az újabb lapot fölemelte volna, már tudta, hogy mit fog ábrázolni majd az
egész oldalt betöltő miniatúra. Érezte, talán egyszer álmodott róla már.
Előrehajolt és végtelen nyugalommal húzta végig tenyerét a hibátlan rajzolaton.
Feje fölött – emlékezett rá – ott világít az ég pontosan kigondolt, fenséges
mértana. Mindegyik bolygó a helyén volt, s holdjaik is a megfelelő pályán
keringtek. Nem volt még
egyikük sem elnevezve.
(2000)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése