GURGES MIRABILIS VI.

            Egy olyan rész felé indult el, amelyet csendesebbnek hitt, de hamarosan csalódnia kellett. Egyre többen lettek körülötte, hangoskodó férfiak és asszonyok csődülete, anélkül azonban, hogy ügyet vetettek volna rá. A tömeg magával sodorta. Alig vette észre a földön fekvő alakot, kikerülni már nem is tudta, csak átlépett fölötte. Voltak, akik belerúgtak, vagy leköpték a vonagló testet, amely végre a fal mellé vonszolta magát valahogy.  Útisz elfordította a tekintetét, s látta, hogy a mellette haladó nő is, fekete nikábot viselt, épp eltakarja kisfia szemét. Behátrált egy mellékutcába, de a hadonászó sokadalom is éppen oda vette az irányt. Mintha filmforgatást látna, jelmezes poroszlók taszigáltak valakit a hatszögletű terecske felé. Felismerte, a borbély volt az. A válinak öltözött szereplő fontoskodó arccal intézkedett, a tanúk bizonygatták az eljárás jogosságát, a kádi kinézetű bölcs megfontoltan döntött, a maszkos hóhér pedig, aki unottan várta a ceremónia végeredményét, ami aligha lehetett kétséges, nyomban lecsapta a borbély egyik kezét. A szerencsétlen kiabálni is elfelejtett. A csonkra forró olajat öntöttek, majd a félájult emberrel fűszeres bort itattak, hogy valamelyest magához térjen és a kezébe nyomták a kezét. Mehetett isten hírével. A tömeg elégedetten zsibongott, a kádi pedig kigöngyölte valami kelméből és felmutatta a bizonyítékot. A bizonyíték az ezüst szelence volt.

            Útisz a falnak döntve fejét okádott. Kifelé innen! Kifelé mielőbb! Feldúltan, beleütközve árusba, lengő szőnyegbe, cseréppel rakott taligába, úgy támolygott a kijárat felé, mint akinek szeme világát vették. A hömpölygő tömeg utat nyitott Útisz előtt és összecsapott mögötte, mint a hullámzó tenger. A kapuhoz érve meg kellett állnia. Gyomrára szorítva tenyerét hétrét görnyedt.

           – Kelj föl, és kövess! – Egy ifjú rabszolga állt előtte. – Uram parancsára a színe elé kell, hogy vezesselek. A hammámban vár ránk. – Fölegyenesedett, és csodálkozás nélkül vette tudomásul, hogy minden nehézség nélkül érti, amit a mamelúk mond.

– Tudsz járni magadtól? – A rabszolga viszont aligha értette a választ, mert máris fölnyalábolta, és hosszú léptekkel indult vissza, a keiszarije közepe felé. A fürdőház bejáratánál őgyelgő férfiak utat engedtek a fiatalembernek, aki a küszöb előtt letette, majd hajlongva távozott, miközben egy másik szolga vezette tovább egy széles, szökőkutakkal szegélyezett folyosón. Újabb rabszolgák levetkőztették, s egy kupolás teremben, melyben a sűrű gőztől alig lehetett látni, megmasszírozták, mosdókesztyűvel ledörzsölték, majd egy hatalmas fadézsában beszappanozták és megmosták. Amikor felocsúdott, meglepődve vette észre, hogy a kádban egy szakállas férfi ül vele szemben. Dús fekete szemöldökét középen összecsomózva viselte.

– Uraságod idegen itt – mondta mosolyogva a szakállas – az idevalósiakkal nem fordul elő, hogy bal lábbal lépjék át a hammám küszöbét. Nem mintha oly sokat jelentene ez… akit a szellemek kiválasztottak, annak mindegy már, bal láb, jobb láb… Vagy bal kéz, jobb kéz – harsány kacagását alig tudta megfékezni –, annak már édes mindegy. Odaintett egy szolgát, aki a hátán tartott kecskebőr tömlőből cukrozott rózsaszirompürét spriccelt a poharukba. – Mennyit kér?  – A szakállas mellén, karján is sűrű koromfekete szőrszállak kunkorodtak.        

– Hogyan? Mit? … Nem kérek már többet!

– Érti azt maga! – borzongató volt a nevetés, amely minden mondata végén fölharsant – Mennyit akar kapni a szelencéért?

– Tessék? A szelence nincs… azaz nem eladó – jelentette ki Utisz, a maga számára is meglepetést okozva.

A szemben ülő viszont láthatóan nem lepődött meg. Mintha számított volna rá, hogy a megegyezés nem lesz könnyű, sőt mintha épp azt tartaná természetesnek, hogy hosszadalmas alkudozás előzze meg az üzletet. Szélesen mosolyogva mutatott körbe.

– Kérhet bármit, nem fogok garasoskodni. Láthatja, van mivel fizetnem. – A falakat körben türkiz és kobaltkék színű, csillag-forma lüszteres csempék fedték. A fölső sávban az állatöv stilizált képeire emlékeztettek a motívumok, aztán tekervényes növényi díszítmények jöttek, majd síkszerű figurális ábrázolatok, szinte életnagyságú alakokkal.

            Útisz meg akart szabadulni a szelencétől, de ugyanakkor valami mélyebb érzés azt súgta, hogy az a tárgy már az öröktől fogva az övé és az is marad már az idők végezetéig. Az ő kicsiny élete van a dobozba zárva, a sorsa, a múltja és az eljövendő, amelyet teremtője kimért számára. Bárkinek is adná, magát szolgáltatná ki. Tudta, hogy őriznie kell a dobozt, vagy éppen a doboz fogja őrizni őt, még ha momentán fogalma sem volt, hol is van valójában. A vizet, amelyben ültek, hol forrónak, hol meg hidegnek érezte, mintha lázrohamok futottak volna végig a testén. Fogadhat-e el pénzt valamiért, amelyet már egyszer eladott, ami nem is az övé már, és amiről momentán nem is tudja, hol van. A szakállas mintha a gondolataiban olvasott volna.

– Csak bólintania kell, aztán árulja el, hogy mit kér. Azt a dolgot úgyis megszereznénk – mondta harsányan s az ujjperceit huzogatva.  – Legyen bölcs végre, minek nehezítené a dolgát. – A mondatok üresen kopogtak. Úgy tűnt, mintha fenyegetésnek szánták volna őket, de Útisznak az volt az érzése, mintha inkább tartanának tőle, mintha a szakállas harsánysága, keresett gesztusai inkább valami félelmet próbálnának palástolni. Minek jutott vajon önkéntelenül a birtokába? Hogyan tudja megőrizni ezt a kincset, és egyáltalán mit akar jobban: őrizni-e vagy megszabadulni tőle? Nem tudta, mit tegyen, sőt azt sem, tehet-e egyáltalán valamit. Részese egy történetnek, de semmiképpen sem alakítója, csak sodródik az eseményekkel, mint akit vízözön ragadott el. A fürdővíz tükrén újra végigborzongott a láz. Amikor fölállt, a szakállas intésére egy díszes selyemkaftánt terített a vállára egy szolga, majd segített kilépnie a kádból.

– Hát akkor – lépett utána az összecsomózott szemöldökű – milyen módon fizethetünk?

– Majd még meggondolom – húzta össze magán a kaftánt.

– Addig is, amíg gondolkodik, nem volna kedve egy egészen kicsiny látványossághoz?

Belekarolt Útiszba és kilépett vele egy teraszra. A szűk, hatszögletű, márványlapokkal borított udvart erkélyek vették körül, és kipirult arcú emberek hangoskodtak mindegyiken. Férfiak, asszonyok és gyermekek hajoltak át a korláton, tapsoltak, nevettek, és a mellvédre készített gömbölyű kavicsokat dobálták alá. A szolgák frissítő italokat kínáltak és édességekkel rakott tálcát vittek körbe. A vidám zsivajba olykor egy-egy sikoltás vegyült. Útisz a korláthoz lépve fogta csak föl a rituálé értelmét. Az udvar közepén egy több sebből vérző ember próbált meg a zuhanó kövek elől menekülni. Esélye szinte semmi sem volt, hiszen a kövek minden irányból repültek felé. A szakállas átkarolta Útisz vállát és előzékeny mozdulattal egy követ nyújtott felé.

– Higgye el, kár volna tovább akadékoskodnia.

Útisz megpróbált hátralépni, de az újabb érkezők a korláthoz szorították.

– Ugye tudja, mi volt a bűne!

– Honnan tudnám, engedjen végre!

– Nézze csak! – mondta a szakállas és a Útisznak szánt kaviccsal eltalálta az alakot. Látja már?

Az illető riadtan nézett feléjük, vajon jön-e újabb kő ebből az irányból is. Az előző esti lány volt. Tekintete találkozott Útiszéval, és könyörgő arccal vetette térdre magát a teraszuk előtt.

– Ugye látja! Ő is a szelencét akarta?

– Hagyják abba! Engedjék el végre – kiabálta Útisz –, legyen a maguké!

A lány összerogyott egy kőtől, amely homlokon találta.

– A szelence az ára, hogy abbahagyják? – kérdezte a szakállas, mint aki nem pontosan értette, amit hallott.

– Fejezzék be! Kérem! Könyörgök! Legyen vége!

– Az ára?

– Maguké a doboz, csak fejezzék már be végre!

A szakállas lassan fölemelte a kezét, és a mozdulatlan testet verő kövek zápora csöndesülni kezdett. Ki innen – ez volt csak, amire vágyott, utat tört magának, s a fürdőház folyosóin botladozva a kifelé vezető utat kereste. A falat borító csillagforma csempék mintha egymásra következő jeleneteket ábrázoltak volna. Fuldokolva megtámaszkodott az egyik fordulóban. A képen magát vélte fölismerni, turbánban, díszes mintázatú öltözetben, amint átnyújtja a diadalmasan mosolygó szakállasnak a szelencét.