GURGES MIRABILIS V.

           Amikor felriadt, már világos volt, és a bazár-város a megszokott életét élte. Körülményesen föltápászkodott és vigyázva, nehogy a színes forgatag elsodorja a kijárat közeléből, lassan járkálni kezdett. Az előző napra gondolt, az éjszakára, s úgy emlékezett, telihold sütötte odakint a tájat. Elgémberedett tagjaiba szúrós fájdalommal szivárgott át a lomha vér. Húsz lépés előre, húsz jobbra, húsz visszafelé, amikor megfordult, beleütközött a turbánosba. Látta már előző nap is, sőt valamiért olyan érzése támadt, mintha már napok óta követné. Mintha ott ült volna valamelyik hátsó sorban az előadásokon is. Mielőtt azonban Útisz felelősségre vonhatta volna, a turbános egy papírt meg rajzvesszőt húzott elő a köntöse ujjából és artikulálatlan hangon hadarni kezdett. Útisznak a torkárra forrt a szó. Hektikus vonalakat húzott, egymásba metsző íveket rajzolt, amelyekre időnként rekedt kiáltásokkal bökött rá. Gyorsan és gyakorlottan rajzolt, mégis csak hosszú percek elteltével derült ki, akkor is csak úgy, hogy ujjaival a térben is megmutatta a tárgy formáját, hogy a szelencéről akar megtudni valamit.

– Hol van? Hova tetted? – jelezték az egyre hevesebb mozdulatok. Széttárta a karját.

– Nincs nálam – akarta mondani Útisz –, nem tudom, hol van –, mondta volna, de alig ismerte föl saját hangját. Olyan volt, oly mély és töredezett, mintha kútból tekerték volna föl valami vastag kötélen. Önkéntelenül átvette a néma ember mozdulatait, artikulátlan hangját. A néma talán süket is gondolta, és ha hallaná, amit Útisz mond, mondhatná bármilyen nyelven, akkor sem értené meg. Kifordított tenyerével jelezte, hogy reménytelen a turbános követelőzése, a férfi azonban nem adta fel. Megragadta Útisz ingét a mellénél és rángatni kezdte. A szokatlan jelenetre többen feléjük fordultak, de senki sem avatkozott közbe. Az volt az érzése, hogy a bámészkodók inkább a turbános pártján állnak, sőt amikor egy pillanatra sikerült kiszabadítania magát és menekülni próbált, elállták az útját és durván visszalökték a kör közepére. Képtelennek érezte a helyzetét és egyúttal reménytelennek is. Hogyan értesse meg az öklüket rázó idegen férfiakkal, hogy ártatlan, hogy semmit sem követett el a torokhangon bőgő férfi ellen, és hogyan magyarázza el ennek a szerencsétlennek, hogy a szelencén, amit követel tőle, már régen túladott. A gyomrába kapott rúgástól előrehajolt, a következő ütés a tarkóján érte. Talán az eszméletét is elvesztette egy percre. Mikor magához tért, a tömeg már oszlott, távoztukban néhányan leköpték vagy belerúgtak, újabb férfiak és asszonyok jöttek, akik közömbösen kikerülték, vagy átléptek fölötte. Megpróbált fölállni, de a sikátor talaja, mintha hajópadló volna, úgy imbolygott vele. Fölemelkedett, majd térdre rogyva előreesett ismét. Hogy mégse legyen útban, a fal mellé vonszolta magát valahogy. Egy csadort viselő nő eltakarta gyermeke szemét, amikor elhaladt mellette.

             Órák teltek el, vagy csupán percek lehettek, arra eszmélt, hogy egy fiatal nő kendővel törölgeti a homlokát, és halkan, türelmesen szólongatja. A szavakat ugyan nem értette, de a mozdulatok magukért beszéltek: – Kelj föl és gyere velem. Vízszín szemei világítottak a nikáb hasítékában. A hóna alá nyúlt és segített fölállnia. Egy közeli kapuhoz érve háromszor megütötte azt. Egy testes eunuch állt a bejárat mögött, és egy másik ajtóhoz kísérte őket. A harmadik ajtó mögötti helyiségben tíz-tizenkét lefátyolozott lány várt rájuk, egy percre elhallgattak, amikor a szokatlanul öltözött férfit meglátták, majd visszafojtott kuncogással telt meg a félhomály. Datolyaszörppel kínálták, a szoba közepére húzott szőnyegre ültették, párnákkal polcolták körül. Langyos, citromos vízzel telt szivaccsal mosták le az arcát és a kezét, majd ingét kigombolva a vállát, mellét, hátát is áttörölték. Sebeire illatos olajokat hoztak, színes gyümölcsökkel megrakott tálakat tettek elé, édes, fűszeres ételekkel kínálták, és apró mécsesekben jó szagú tüzeket lobbantottak. – Korábbra vártunk – mondta az egyik lány – ó, milyen régóta már! – tódította a másik. Hárfán játszott, énekelt hozzá, majd kisvártatva egy harmadik folytatta. Valaki egy parazsas-tálat tett a lábához és Útisz meztelen talpát az arcához szorította.  Ezerszer elmesélt hősköltemény lehetett, amit énekeltek, vagy szomorú szerelmi történet végtelenségig cizellált részletekkel. Valami ismeretlen szabály szerint időnként újabb mesélők vették át a szót, s a strófák végi refrént már együtt dúdolták valamennyien, majd kört formáltak, lassú, stilizált táncba kezdtek, és gyakorlott mozdulataik mintha a férfi vándorlását, a labirintusban való tévelygését akarták volna megjeleníteni. Legalábbis ez volt Útisz érzése, mielőtt elnyomta volna az álom.

              Másnap a lány, aki vele hált, elfátyolozott arccal térdelt elé. Markából kifolyatott rizsporral, kígyózó, hullámos ábrát rajzolt a frissen söpört kertudvarra, önmagába visszatérő mandala mintázatra emlékeztető útra-hívó jelet. Kolam, magyarázta, nézd hosszan, jegyezd meg, hogy el ne tévedj. Kolam. Nem volt nehéz fölfognia, azt szeretné, hogy menjen el, ráadásul mielőtt teljesen kivilágosodik. – Veszélyes lenne itt maradnia – mutatta, tenyere élét megsuhintva a levegőben. – Vége van, véget ért a böjt – értette meg nagy nehezen a férfival. – A böjt? A Ramadan? Hogyan érhetett volna véget? A szent hónap, a Ramadan csak mostanában kell, hogy kezdődjön, talán éppen ma, talán holnap. Újhold napján. A konferencia bezárása utáni napokat emlegették. Óvatosan megérintette az arcát, végighúzta az állán a tenyerét, és némileg megnyugodva állapította meg, hogy a borosta legföljebb három napos. Bizonyára félreértette a lányt. Amikor a harmadik ajtón kilépett, a strázsa ravaszkásan hunyorított felé.

             Odakint a sikátor falának dőlve próbálta végiggondolni a történteket. Jókedvű emberek haladtak el mellette, felszabadultan zajongtak, az árusok ételt, italt kínálgattak, fánkok és frissen sült húsok illata töltötte be a környéket. Nagyjából emlékezett még, hogy merre kellene indulnia a kijárat felé, de irtózott a hangoskodó, lökdösődő tömegtől, amelyre a kapu közelében számítania kell. Nem úgy áll a világ, hogy itt böjtölnének. Azon kapta magát, hogy hangosan gondolkodik. Eszébe jutott, hogy amikor előző este – vagy két napja volt már – kilépett a Keszarije kapuja alól, vakító telihold világított odakint. A holdfény elől támolygott akkor vissza az árkádok alá. A böjti hónap kezdetén viszont legföljebb egy vékony holdsarló látszhatna az égen, a hónap végén meg még az se talán. – Biztosan van rá magyarázat. – Kimondta még egyszer, mintha valami feloldozást remélne a természettudományoktól. – Kell, hogy legyen rá logikus magyarázat. – Minél elszántabban nyugtatta magát, annál erősebben lett fölötte úrrá az elveszettség. Az volt az érzése, nem csak a helyes utat, az időt sem találja. Az útelágazások idővillák is voltak, szétágazó lehetőségei a jövőnek és a múltnak. Csiki-csuki pillanatok egy hatalmas vesztőhely kapcsolótábláján. Megbicsaklott az idő folyása, mintha valami fékevesztett óra hatalmas kasza formájú mutatói csapkodtak volna fölötte s e mutatók árnyéka jelölte volna ki merre forduljon. A már és a még, a korábban és az ezután szavak elveszítették a jelentésüket. Egyre mélyebben sodródott ide-oda valami elgörbült idő-csőben, vagy idő-örvénylésben, miközben a biológiai folyamatok, legalábbis az idő „szabályos” ritmusát mérni hivatott szívverés és lélegzetvétel, úgy tetszik, hibátlanul működtek. A megszokott időszakokban tört rá az éhség és a szomjúság is. Ha behúzódott valami elhagyott zugba, hogy szükségét végezze, arra gondolt, hogy a vizeletfoltok, a székletdarabok sem mások, mint jelek, rendszeresen ismétlődő vonások az idő vonalzóján. Ha elálmosodott, már nem próbált küzdeni az alvás ellen. A nap végét a lefekvés, az új napot az ébredés jelezte; s bár álmaiból olykor újabb álmokra riadt, s ha úgy hitte, ébren van, valami hirtelen zaj következményeképpen néha újabb ébrenlétekbe szenderült át, mégis, az álmokat is az idő menetrendjéhez szabott állomásoknak tekintette. Talán ha nem épp vele történik meg mindez, s ha nem éppen ilyen kimerült, halálosan fáradt állapotban válik részesévé, lehet hogy mint tudományosan vizsgálandó érdekességet fogta volna föl a magába visszaforduló idő problematikáját. Talán, ha olvasná valahol, ha talán képzelné csak ezt az egész történetet…