A PROLETKULT (AVAGY NÉGEREK AZ ALAGÚTBAN)

(Lábjegyzet a Sakkpartiból...) 

Egy dinamikusan bővülő hálózatot kell elképzelnünk, a Proletár Kulturális és Felvilágosító Szervezetek rendszerét, amelynek két év alatt harmincnégy újságja és háromszáz irodája lett, és létrejöttek Szovjet-Oroszországban is azok az intézmények, amelyeket Bogdanov regényeiben a Mars-lakók már régen létrehoztak: Proletár Egyetem alakult, Munkás Enciklopédia jelent meg és Szocialista Akadémia szerveződött. Az, hogy a burzsujnak bélyegzett sakkjáték rehabilitációja is a Proletkult szándékában állt, igazán nem lenne fontos, mégis érdemes megemlíteni, hiszen a munkásklubokba delegált oktatók egyike maga Aljechin volt. A kulturális kormányzaton belül a Proletkult egyfajta ellensúly lett, „állam az államban”, viszonylagos függetlenségét alighanem a népbiztossá avanzsált Lunacsarszkijnak köszönhette. Bogdanov, amennyire csak telt tőle, igyekezett kihasználni a sógor elnéző jóindulatát, mintha sejtené, hogy csak ideig-óráig számíthat rá. Tudta, hogy Lenin a művészetek és az irodalom terén rendkívül konzervatív, képtelen tolerálni a Proletkult ideológiájával rokonszenvező, a „burzsoá művészet” konvencióitól megszabadulni vágyó orosz futuristák és konstruktivisták, Malevics, Rodcsenko, Liszickij, Tatlin, Majakovszkij, Eisenstein, Dziga Vertov és más prominens lázadók „hangoskodását” (neki Böcklin volt a „legmodernebb”), de tisztában kellett lennie azzal is, hogy a jól szervezett, már-már pártszerű apparátussal rendelkező Proletkultban előbb-utóbb politikai konkurenst fog látni a Kommunista Párt, és akkor kiszámíthatatlan retorziók kezdődhetnek. „A Proletkult a proletariátus kulturális szervezete, ahogy a munkáspárt annak politikai szervezete, a szakszervezet pedig a gazdasági szervezete.” A feladatok elkülönítésére vonatkozó nyilatkozattal talán csak azt akarta jelezni, hogy a politikai rivalizálásról lemond, Lenin azonban érzéketlen volt a stiláris finomságokra. „A proletariátusnak csakis egyetlen szervezete lehet, kizárólag a Párt, amely nemcsak a politikát, hanem a gazdaságot és a kultúrát is kézben tartja.” 1919-ben bezárták a moszkvai Proletáregyetemet, a helyén megnyitott Kommunista Egyetem már Bogdanov „szervezettudományi kurzusa” nélkül indult. 1920-ban többször is a Politikai Bizottság elé került a Proletkult-kérdés. Maga Lenin, sőt Sztálin is felszólalt az üléseken, az eredmény természetesen a Proletkult autonómiájának megszüntetése és Bogdanov eltávolítása volt. Bogdanov persze nem csak a Proletkult működési szisztémáját találta ki, hanem bele-beleszólt a szervezkedő művészek munkáiba is. Akkor volt könnyebb a belebeszéd, ha észrevette, hogy az alkotó eleve fogékony valamely tőle származó, vagy általa közvetített eszme feldolgozására, sőt látta, hogy az illető maga sem szégyell előhozakodni ilyesmivel. A lett tudós, Wilhelm Ostwald energia-elméletére nem csak a természettudósok, hanem a művészek is felfigyeltek, különösen azután, hogy ezek az elméletek Bogdanov oroszul írt tanulmányaiban, előadásaiban és persze társasági beszélgetései során is felbukkantak. Egy Kazimir Malevics nevű festő 1915-ben festett Fekete négyzet című művéről egyenesen azt állította, hogy az energetizmus képzőművészeti megfelelője és megújul általa a művészet formanyelve, esztétikája, filozófiája, mindene … Szuprematizmusnak nevezte el művészetét, és szenvedélyes Proletkultos előadásokon bizonygatta, hogy nincs olyan művészeti irányzat, sőt el sem lehet olyat képzelni, ami a megújuló társadalomhoz jobban passzolna az ő tökéletességet sugárzó szuprematista vásznainál. Zseniális sakktáblakockáinál – tódította Bogdanov, aki helyeslőn vette tudomásul, hogy Malevics a fehér alapon fekete négyzet után megfestette a fekete alapon fehér négyzetet, továbbá a fehér alapon fehér és a fekete alapon fekete négyzeteket is. Akadtak persze kétkedők, akik viccet láttak az üres feketeségben. Mi a fene ez, éjszaka az alagútban négerek szenet lapátolnak? – kérdezte bosszúsan Lenin, miközben a minden lépését követő újságírók szolgálatkészen fölkacagtak és rögvest lejegyezték a páratlanul szellemes mondatot: éjszaka… az alagútban… négerek… szenet…  Mit ad isten, száz év múlva, amikor moszkvai restaurátorok hozzáláttak volna a repedezni kezdő Malevics-ikon kijavításának, észrevették, hogy egy alsó rétegre tényleg oda van írva valami, kibogarászták: «Битва негров в темной пещере», magyarul: Négerek harca a sötét barlangban. A modern művészeteket új alapokra emelő szuprematizmus csupán tréfa lenne? Ráadásul nem is nagyon eredeti tréfa, hiszen a tökfekete képet a francia író Alphonse Allais már 1882-ben megfestette, ráadásul a címe ez volt: «Combat de nègres dans un tunnel», vagyis Négerek harca az alagútban. Abba momentán ne menjünk bele, hogy mennyire píszík a feni címek, illetve mennyire lehettek azok a címadás idején, de azon talán érdemes elmorfondírozni, hogy ha egy többnyire derűs műveiről ismert alkotó áll elő valamivel (ki ne emlékezne a Horgász a pácban című Louis de Funès filmre, amit történetesen épp Alphonse Allais írt), azon átsiklik a kultúrtörténet, de ha egy tüzes tekintettel és gondterhelt homlokránccal megáldott férfiú teszi ugyanezt, miközben persze a háta mögött ott virít kigöngyölve a Nagy Forradalmi Panoráma, akkor egy csapásra világpróféta lesz belőle.