2017. szeptember 15., péntek

MACSKASZERENÁD










Narancssárga könyvecske,
benne 9 kismacska
(6 okos és 5 csacska):
egy papucslakó kukucska,
meg egy hebrencs kicsi fruska,
egy csélcsap, egy vakarcs, egy krampács,
egy csókos, egy ripacs, egy tolmács,
egy pipacsos csilivili giccsőr
(kicsodát ne csikarna a hasgörcs?),
egy csámpás, egy korcs, egy csepürágó,
egy csodabogár, úgy hírlik, hogy báró,
egy csődtömeg, ki  meccset bámul
egy csóró, ki csak ácsorog hátul,
egy, aki a tanácson kilincsel,
egy meg, ki csöndben meglóg a kinccsel,
egy nevesincs csóka Felcsútról
(ezt kicserélem, ha valaki majd szól),
egy karcsú, csinos csintalan
(csak incseleg itt csábosan),
csók, csoki, fröccs, tán pár szendvics,
ipi-apacs, fuccs: és több már nincs.

2017. szeptember 11., hétfő

KÖNYVBEMUTATÓ

Szeptember 14-én, csütörtökön 17 órától Török András, a Vademecum Hírlevél szerkesztője beszélget Orosz Istvánnal új könyve, a Szent Rinocérosz gyermekei megjelenése kapcsán az Útisz Galériában (1054 Budapest Honvéd utca 3. (A Szabadság térnél), 31-es kapucsengő
A könyvről:
Hosszabb-rövidebb írások, egy grafikai műterem folyamatosan gyűlő melléktermékei. Néha pihenésképpen, máskor emlékeztetőül, olykor felkérésre született szövegek. Talán figyelemfelkeltő gesztusok. Orosz István grafikus, képzőművész, könyvillusztrátor, rajzfilmek rendezője és művésztanár. A műfajok, a technikák, az alkotói fortélyok, amelyek e könyvben szóba kerülnek, mind olyanok, amelyekben ő maga is járatos, vagyis „a körön belülről” képes tudósítani. A könyv legtöbb írása kortársakról, kollégákról, sőt barátokról szól, de ha történetesen egy 17. századi pályatárs munkáit méltatja, akkor is személyes közvetlenség, kortársi rokonszenv érződik a szavain.A különös cím Albrecht Dürer híres Rinocéroszára utal, az ötszáz éves fametszetre, amely a mai grafikusok számára is jelkép. Címerállat. Dürer sosem látott ilyen lényt, így mindez az alkotói képzelet teremtő erejének pátoszát is közvetíti, de ha valami pajkos iróniát – esetleg öngúnyt – olvasunk ki belőle, akkor sem járunk messze a szerző szándékától.

.....
Akik nem tudtak részt venni az esten, azok számára álljon itt Török András rendhagyó recenziója, amely az Utisz Galériában rendezett könyvbemutatón is vezérfonalként szolgált.
Orosz István: Szent Rinocérosz gyermekei
„1515. májusában, Lisszabonban kikötött egy hajó, a fedélzetén ezzel a különös lénnyel. Muzaffar szultán ajándéka volt, ő küldte I. Emánuel portugál uralkodónak. Kivételes pontossággal tudjuk a percet, mikor lépett rá az EU földjére az első rinocérosz. Bizonyára nem az IQ-ja, nem is odabújós puha ártatlansága hatotta meg Európát, mégis gyorsan szertefutott a rinocérosz híre. Dürer leírások alapján készített tollrajza s a rajz nyomán készült fametszet az első művészi reprezentáció.”
Bocsássanak meg az olvasók, az alábbi sorokból a kritikai attitűd a szokásosnál is jobban hiányzik. A szerzőhöz több évtizedes barátság fűz, személye nem múló csodálatot kelt bennem. Nemcsak a (nem túlzás!) Düreréhez fogható rajztudása, az emberi kvalitásai, hanem az a közelmúltbeli (talán jóval régebben érlelődő) félfordulat, amely eredeti mesterségei – a rajzolás, az illusztráció, a metszés, a plakáttervezés, az animációsfilm-rendezés – felől a költészet, az esszé, a prózaírás felé fordította őt.
Jelent meg már verseskötete (Körzővel rajzolt víz, 2008), regényes művészettörténeti fantáziája (A követ és a fáraó, 2011), esszékötete (Válogatott sejtések, 2013), a fotó-, politika-, és sakktörténet keresztútján brillírozó bibliofil kötete (Sakkparti a szigeten, 2015), és most ez az ötödik, nem képzőművészeti jellegű kiadványa.
Az előszóban így határozza meg, kik is a címben említett személyek: „Dürer követőiről, e Szent Rinocérosz gyermekeiről, hivatásos és amatőr képzelgőkről, vagyis rajzoló, illusztrátor, képzőművész és filmanimátor kollégákról, régiekről és maiakról szóló írásaimat gyűjtöttem együvé.”
Összesen 87 írás szerepel a könyvben, amely alkalmi írások gyűjteménye. Még sincs egyetlen egy se, amelyről úgy érezhetnénk, hogy kár volt beválogatni. A legközelebb ehhez a veszélyzónához a kiállítás-megnyitó szövegek, és a születésnapi, illetve temetési beszédek vannak. De ezekben is van vagy dokumentum-érték, vagy olyan egyedi szeretet, amire csak kevesen képesek. A legtöbb ilyen alkalmi írásban tetten érhető mind a kettő, és jelen van egy harmadik fontos dolog: a nyelvi teremtő erő.
Az ilyen elegyes köteteket a sorrend teheti könyvvé, és itt jó munkát végzett a szerző és a szerkesztő, Pordány Katalin.
Váltakoznak a testesebb, maguktól kikívánkozó írások az alkalmi darabokkal, a körkérdésekre adott válaszokkal.
Ha van valami, ami nagyot lökött a világhíres grafikus írói pályáján, az a 2008-ban indult Útisz Blog. Itt szabadon keveredhetett, terjedelmi korlátok nélkül a vers, a próza, a tudománytörténet, saját műfaja, a matematikából a művészettörténetbe importált „sejtés”, a kordokumentum és sok minden más műfaj.
Gyűjteményes kötetekből általában három olyan dolgot szoktunk ajánlani, amit semmiképpen sem szabad elmulasztani. Ezúttal azonban nem tudtunk hétnél hamarabb megállni.

1.) S.E.M.M.I. (Ez bevezet a Hiány című grafikai sorozata keletkezéstörténetébe, elhangzott az Útisz Galéria megnyitóján), 2014., 13. o.
2.)Távirat (elképzelt, végtelenül vicces, fél oldalnyi táviratszöveg), 1985, 18. o.,
3.) Keep Zooming (Bányai István szöveg nélküli képregényéről, többek között ezért a mondatért: „Ő maga a legnagyobb renitens: tiszteletlenül kétségbe meri vonni a híres Einstein-féle szállóigét: »Az időnek egyetlen oka van, minden nem történhet egyszerre«), 2003, 73. o.,
4.) A húszéves plakát (A Továrisi kányec plakát hiteles története, tréfás elő- és utóélete), 2009, 125. o.,
5.) Szentkuthy (Mert megtudhatjuk, hogy Szentkuthy hogyan rajzolt, és hogy ugyanaz az illusztrált Grant kapitány volt kettejük rajzi forrásvidéke), 2013, 223. o.,
6.) Színkeverés, például mert a második strófában csupa elképzelt, az első strófa színeiből szó szerinti lóugrásokkal előállított színből álló strófa van:

ezüst, bíbor, kobalt, fekete
cián, umbra, ibolya, kadmium,
vörös, azúr, bordó, szeladon,
indigó, barna, olív, cinóber,
viola, sárga, kármin, sziéna,
skarlát, ekrü, narancs, rubin,
okker, türkiz, lila, szépia,
fehér, opál, ultramarin, arany

fehtür, ultraszé, naszela, etelya,
borán, indlát, opli, arbin,
cinium, bakra, üstvö, laok,
ekkér, skarigó, cibí, rösez,
umbko, kadmóber, ruany, laál,
naramarin, piancs, kizsár, kervio,
barrü, minbor, gaív, úrkár,
dófek, donszié, olaz, ibona

2010, 257. o.,

7.) A szürkékről, avagy egy mackónadrág apoteózisa (mert ez az egész kötet legtágasabb, legnagyobb huzatú írása, van benne személyesen Mátyás király, Isaac Newton, távoli sziget csak monokrómban látó lakói, mai szado-mazo lektűr, mindössze kilenc és fél oldalon). 2017, 258. o.

(Typotex kiadó, 2017, borítóterv Sosity Beáta, 282 o., ára 3900 Ft. Támogatta az NKA.)
A KönyvHét internetes folyóirat fotósának nem sikerült a nyomára bukkanni.

2017. szeptember 5., kedd

MARAL YAKSHIEVA A BMC-BEN



Bocs, hogy utólag írom, épp amikor befejeződött, legyen mentség, hogy úgysem fért volna el több vendég ma este a Budapest Music Center Opus Jazz Clubjában. Szóval Maral Yakshieva türkmén zeneszerző és zongorista két magyar kollégájával a fúvós hangszereken játszó Grencsó Istvánnal és az elektronikus hanghatások mesterével, Bolcsó Bálinttal a terem falára kivetített képeimre improvizáltak. Maral Oroszországban már többször föllépett hasonló produkcióval, néhány éve egy estjét, amely egy moszkvai kiállításomhoz kapcsolódott, én is láttam, illetve hallottam, de az, hogy most két magyar kollégáját is rávette a közös – Orosz grafikáktól ihletett – improvizációra, számomra is meglepetés volt. Szpaszívo Maral!  

2017. augusztus 24., csütörtök

KÖNYV A TÜKÖRBEN X.



Ha valaki elfelejtette volna, tíz nappal ezelőtt ez a kép volt a kiindulópont, René Magritte festménye, a La reproduction interdite, vagyis A tiltott másolás.   
Az írás a véletlenekről szólt. A véletlent több oldalról is megközelíthetjük. Nem akarom nagyon messziről kezdeni, a „belelátós képekkel”, Leonardo falhoz vágott szivacsával, Mantegna felhőivel, Bellini szikláival és Dürer poliéderének furcsa foltjaival, elég sokat írtam már róluk, van már, akinek a könyökén jönnek ki. Kezdem inkább Victor Hugo-val, aki szürrealista volt, amikor éppen nem volt hülye. Bocsánat, ezt nem én állítom, André Breton mondta, a „Pápa”, aki Hugo unokája ex-feleségének szeretőjeként belelapozhatott az öreg titkos mappájába és igencsak furcsa festményeket talált. Összemosott pacákból, egymásra nyomott festékfoltokból, véletlen elkenődésekből létrejövő izgalmas világot, amelyet Breton épp a létrejöttükben kiemelkedő szerepet játszó véletlen miatt érzett szürreálisnak. Véletlen. A dada és szürrealizmus egyik legfontosabb alkotástechnikai kellékéről van szó. Talán nem is kell az, hogy egyik. Sok dadaistaként meg szürrealistaként számon tartott alkotás készült „kalapköltemény” módszerrel, harmonikás papíron való, vagy becsukott szemmel történt rajzolással és automatikus festéssel. Követték a véletleneket, de elébük is mentek. Véletlengenerált eseményekkel, irritációkkal, balesetekkel programozott koincidenciáikat hoztak létre, amelyek így nem önkényes művészi döntések szubjektivitásából fakadtak, hanem Breton kifejezésével objektív véletlenek voltak. "Hasard objectif", mondta, csak a véletlen révén megmutatkozó jelenségek mentesek az ideológiáktól, a hamis tudattól, az eldologiasodott emberi kapcsolatoktól. A képi ábrázolás fogalmának spiritualizálására is alkalmas fogalom a véletlen, az ahogy a realitást felülírja a valóság,  valóságot az igazság, az igazságot a látszat, a látszatot a hit, a hitet megint a valóság, és így tovább, örök visszatérés az egymással véletlenül (véletlenül?) megfelelő szögben fölállított tükrök jóvoltából. Véletlen. Ez volt a szürrealisták előfutáraként számon tartott Lautréamont gróf folyton elővett esernyős – varrógépes hasonlatának legfontosabb szava is, tudniillik, hogy véletlenül találkoznak ezek a tárgyak a boncasztalon. Magritte legfontosabb illusztrált kötete éppen az elhíresült mondatot magában foglaló Les Chants de Maldoror (Maldoror énekei) című könyv volt. Némi elégtételt is jelenthetett számára az 1948-as megbízás, mert tizennégy évvel korábban a nagy vetélytárs Dalí már illusztrálhatta a Maldorort.

Akkor, az elmúlt század utolsó évében talán sajnáltam, hogy nem egy teljes napot, csupán egyetlen éjszakát tölthettem el Edward James édeni labirintusában, a Las Pozas-ban. Persze áldom a „véletlent”, hogy mégis eljutottam oda. Most Poe verseket olvasva próbálom felidézni helyszínt, és rádöbbenek, James Poe-t követve hagyta maga mögött a civilizációt és Poe homályos, látomásos versei, sötéten áradó víziói nyomán nem nappali, hanem éjszakai világnak álmodta, annak tervezte meg a xilitlai parkot és palotát.

Bús, magányos úton át,
Hol jó lélek sohse járt,
Hol az Éj, egy ős eidolón
Fenn uralg gyász-színü trónon,
Most érkeztem épp, egy távol
Ködös Óperenciából,
Világtalan vidékről, hol vad varázs terem,
Túl időn — túl teren.
Fenéktelen völgyek, folyók,
Szurdok, mosás, titán-bozót,
Formákkal, miket senki sem sejt,
Mert a harmat mindent elrejt;
Partnélküli tengerek,
S rájuk hulló meredek;
Tengerek, mik nem hevernek,
Tűz-egekre habot vernek;
Tavak, melyek hányják folyton
Holt vizük, mely holt és zordon,
Hűs vizük, mely halk és fáradt
S rajt a lenge liljomszálat. 
A Dreamlandből (Álomország, Babits Mihály fordítása) idéztem, de választhattam volna az Ulalume, az Al Aaraaf, a The Valley of Unrest (A nyugtalanság völgye), az Eldorado, a Fairy-Land (Tündérország) és a The Haunted Palace (A kísértetes palota) című verseket is. Boldogságos halálillat lengi be a strófákat és ottjártamkor Poe-hoz illő ódon kriptaszagot árasztott a Las Pozas is. Hűvös árnyékokat rajzolt a telihold, a szoborszerű épületek és az épületszerű szobrok sziluettjét a hideg fény gólemmé növesztette, hatalmas éjszakai pillangók súrolták az arcomat, csillogó kígyók csusszantak a fűben, s a hidak, a passzázsok, a lépcsők, a vízesések közt a sok ezer orchidea hangosan lélegzett – Edward James bolondja volt az orchideáknak – köztük azok a fajták is, amelyek beporzásukat döglegyekkel szeretik elvégeztetni s hogy szirmuk közé csalogassák őket, édes halálszagot párállnak ki magukból.
 

Jegyzetek:

A következőkben kiderül, hogy a Richard Parker név nem nagyon jó ómen. 
Volt egy Richard Parker nevű angol tengerész, aki 1797-ben Nore-ban a királyi haditengerészet lázadását, az úgynevezett "Úszó köztársaságot" vezette, amiért 1797. június 30-án fölakasztották.

Egy másik angol Richard Parkert is föllógattak, őt 1864. augusztus 10-én, hentes volt, apa- és anyagyilkosságért kapta a büntetést, és történetesen ez a Richard Parker volt az utolsó nyilvánosan kivégzett férfiú Nottinghamben.

A Pókember című képregényben a szuperképességekkel rendelkező főhős, Peter Benjamin Parker apukáját hívták Richard Parkernek, igaz, legföljebb fényképeken jelent meg, ugyanis a történet kezdete előtt meggyilkolták őt is, a gyilkos Red Skull, vagyis a mese főgonosza volt.  

Szerepel egy Richard Parker nevű lény Yann Martel Pi élete című könyvében, illetve a könyvből készült filmben is, bár ez a Parker nem ember, hanem egy nőstény bengáli tigris, aki egy hajótörés után egy mentőcsónakba kerül a főszereplő indiai kisfiúval, Pivel. A tigris neve egyébként egy adminisztrációs hibából ered, valahol összecserélték a nevét korábbi gazdájával, akit valóban Richard Parkernek hívtak. A hajótörés miatt persze könnyű a megevett matrózokra asszociálni, különösen, ha eszünkbe jut, hogy Poe könyvében az Arthur Gordon Pymben szerepel egy kutya, a főhős kedves társa, akit Tigrisnek hívnak. Az újfundlandi eb egyszer csak, nem is sokkal Richard Parker halála előtt eltűnik a cselekményből, azt gyanítom Poe egyszerűen elfelejtkezett arról, hogy elvarrja a sorsát, de lássuk, van-e valakinek használhatóbb ötlete?   

Van aztán egy Richard Parker nevű grafikus kolléga, 1946-os születésű amerikai illusztrátor, képregény rajzoló, naná, hogy lerajzolta Poe-t is, idemásolom az amerikai íróról készített karikatúráját. Ennyi.