2016. december 31., szombat

ATTILA REINKARNÁCIÓJA


avagy lábjegyzet egy sakkpartihoz
2017 – nem csak a száz éves piszoárt fogjuk ünnepelni (Marcel Duchamp: Fountain, 1917), de jubileuma lesz a NOSZF-nak is (a gyöngébbek kedvéért: Nagy Októberi Szocialista Forradalom), ideje hát, hogy elkezdjünk készülni. 
Történelmi fikció – így szokták felcímkézni a Borda Kiadónál 2015-ben megjelent regényemet, a Sakkparti a szigetent, holott a könyv szereplői többnyire valóságosak és a velük történt események zöme annyira igaz, hogy fényképen, sőt fényképeken is meg lettek örökítve. Aki elolvasta a könyvet, az persze tudja, hogy abban épp a fotográfiák válnak a valóság meghamisításának legfőbb eszközévé, de most nem a könyvről és nem is a hírhedt fotókról akarok írni, csupán az egyik mellékszereplőről, ráadásul egy olyan részlet kapcsán, amely végül nem került be a regénybe. 
A helyszín Capri, az időpont 1908 áprilisa. Az itt élő Makszim Gorkij vendégeként emigráns orosz forradalmárok adják egymásnak a kilincset, de feltűnik a szigeten a korabeli európai értelmiség sok jeles és érdekes alakja is. Itt szerkeszti Akademos című homoerotikus folyóiratát a Párizsból kiebrudalt Jacques d’Adelswärd-Fersen báró, itt írogatja a „világ legdisznóbb limerickjeit” a Szentpétervárról megszökött Norman Douglas és itt próbál kigyógyulni a szívtipró orosz hölgy, Lou Salome iránti halálos szerelméből Rainer Maria Rilke.
Rendszeresen átjárt a szigetre a szomszédos Castellammaréból egy görbe lábú egzaltált kicsi festő is, hátára kötözött hatalmas festőládájával hogy „életnagyságú tájképeihez” témát keressen. Hazájában Kosztka Tivadarnak hívták, Teodore Kosztka pittore – mutatkozott be a helyieknek, de olykor már Csontvárynak, vagy egyszerűen a Napút prófétájának is nevezte magát. Kisszebeni születésű lévén jól beszélt szlovákul (rossznyelvek szerint, a magyarnál is jobban) így szóba tudott elegyedni az oroszokkal, akik persze megmosolyogták, amikor éles pávahangján tudatta velük, hogy a nagy Raffael legyőzőjét tisztelhetik benne. Túl van szárnyalva – hajtogatta. Pobezsdennij! (Állítólag ekkor pattant ki Alekszandr Bogdanov egyik híres paradoxonja: „ha Raffaello élne, most forogna a sírjában”.) Ott a szigeten festi meg A Faraglioni-sziklák tíz lovassal című képét, amelyet manapság Tengerparti sétalovaglás címmel szoktak kiállítani és az életmű utolsó nagy műveként tartanak számon. Amikor Gorkijjal összeakadt és meglátta az író vállán üldögélő színes papagájt, Lorettát, megkérdezte az írót: – Bánja-e, ha lerajzolom a madarát? Gorkij nem bánta. Loretta, az Amerikából hozott beszélő papagáj egyébként fontos dramaturgiai funkciót kapott regényem elején és végén, így kapóra jött, hogy legalább egy rajz erejéig a könyv közepe táján is felbukkanjon. A Csontváry-életműben több madár ábrázolat is van, nem vállaltam tehát túl nagy kockázatot azzal, hogy elképzeltem, hogyan skiccelne föl egy papagájt, sőt hogy minél hitelesebben tudjam megírni a dolgot (a könyvben a 101. oldalon találhatják), magam is készítettem néhány papagájrajzot Kosztka mester modorában.
Persze ha Lorettát megörökítette, Gorkijt is lerajzolhatta, miért is ne, egy rövid eszmefuttatást talán megér a dolog. Sok fénykép megmaradt a Caprin élő íróról, aki majdnem mindegyiken fehér napellenzős tengerészsapkát visel. A szigeten készült Csontváry képen, a Sétalovagláson is látunk egy fehér tengerészsapkás lovast. Ő lenne? Ha elnézzük a többi szereplőt, a délolasz színektől nagyon különböző vörös és szőke hajú figurákat, a hölgyeket, akiket az oroszos oldalülős dámalovaglás pózában festett meg, és a férfiakat, akik magas nyakú orosz inget hordanak, bizony, belekerülhet a fülünkbe az a bizonyos bogár. Hogy ezekből az előkelősködő parvenükből lennének majd a proletárforradalom harcosai, nos ez a potomság egy kicsit se bizonytalanítsa el a száz évvel későbbi műélvezőt; a jómódú Gorkij vendégei nagylábon éltek Itáliában, úgy, akár az igazi arisztokraták. A kiváló művészettörténész, Pap Gábor bölcs tanulmányokban bizonygatta, hogy a Napút-festőnek elhívatott Csontváry az állatövi jegyek megszemélyesítőjeként festette rá a képre tíz lovasát. Vajon felismerte-e a kilovagló bolsevikok között (úgy is mondhatnám, regényem szereplői közt) Gorkijban a Kost, Lunacsarszkijban a Nyilast, Bazarovban az Oroszlánt, Bogdanovban Szűzet, Peskovban a Mérleget és Marija Andrejevában a Rákot? Biztosan. Ha csak egyszer látta őket, akkor is. És természetesen azonnal észrevette Leninben a Bikát.
De vissza a könyvemben lerajzolt papagájhoz. Ha már meg volt Loretta rajza – hadd mondjam úgy, elkészítettük Csontváryval – a provenienciával is törődnöm kellett. Úgy prognosztizáltam, hogy a vázlatos rajz előbb-utóbb fel fog bukkanni a még csak részben feldolgozott Gorkij-hagyatékban. Na jó, erre azért ne vegyenek mérget, csak képzeljék el. Szóval, ha létezett volna az a bizonyos Lorettát ábrázoló Csontváry-rajz, és a rajzot Gorkijnak ajándékozta volna a festő (vagy az ekkoriban még rendkívül nagyvonalú író megvette volna a csórónak látszó magyar festőtől) és több költözködése során meg is őrizte volna azt, akkor most ott kellene lapulnia valahol a moszkvai Gorkij Archívum Malaja Nyikickaja utcai szecessziós palotájának valamelyik raktárszobájának valamelyik fiókjában.
Feltételezhető, hogy ugyancsak Moszkvában van, ott lappang valahol Csontváry Leninje is. A festő majdnem-főműve. Igen, az életmű csúcsa lett volna, ha elkészül a Nagy Apoteózis. A művészettörténet A magyarok bejövetele címen tartja számon a ma már csak egyetlen rosszminőségű reprodukció alapján tanulmányozható sokalakos szénrajzot, amelynek egyik főszereplőjéről azt sejtem, magát Lenint ábrázolja. Dehogy sejtem, állítom, elvégre nem művészettörténeti disszertációt írok, hanem egy regény fejezetét szerkesztem (ráadásul egy regény kimaradó fejezetét), szóval a tétel a következő: Csontváry Kosztka Tivadar magyar festő a Caprin időző orosz emigránsok között találkozott Leninnel, le is rajzolta, és a rajz alapján később bekomponálta őt A magyarok bejövetele címmel tervezett panorámaképe szénvázlatába. Odarajzolhatta volna persze a korabeli újságok fényképei alapján is, hiszen például Ferenc Józsefet is lemásolta (azt a fotóját, amelyen éppen hadüzenetet fogalmaz Szerbia ellen), neki azonban megvolt Lenin első kézből, ha tetszik személyesen is. Tudomásunk szerint Lenin kétszer is megfordult Caprin, először 1908 áprilisában azon az irodalminak nevezett, ám nagyon is politikai színezetű összejövetelen vett részt, amelynek során sakkasztalhoz ült Alekszandr Bogdanovval, hogy jelképesen eldöntsék, ki legyen a bolsevik párt első embere (a játszma alakulásáról, a kibicelő kommunistákról valamint a világtörténelemről szól a fentebb már emlegetett Sakkparti a szigeten), másodszor 2010 nyarán, júniusban jár ott, ekkor már inkább kikapcsolódni jött, vagy talán jutalmazni magát, hogy az elvesztett parti dacára, vagy épp folyományaként Bogdanovot sikerült kiütnie a politika sakktáblájáról. Csontváry Caprin készült festményét is 1908-ra szokták datálni, vagyis valószínűbb, hogy Lenin első látogatásakor találkoztak (nincs tudomásunk róla, hogy a festő 1910-ben visszatért volna Caprira).
Csontváry igencsak komolyan vette a 19. század végén oly divatossá lett kifejezést, plein air (még ha nem is pontosan azt értette rajta, mint a francia impresszionisták, ő inkább a Napút szinonimájaként használta a kifejezést), és képeit amennyire csak lehet, a szabadban, az egzotikus helyszíneken festette meg.  Esetünkben ez annyit tesz, hogy hosszú időt töltött a szigeten, a Faraglioni-sziklák előtti partszakaszon, ami pár száz méterre van csupán a Villa Blaesus-tól, Gorkij körpanorámás villájától, és mivel minden visszaemlékezés szerint elég feltűnő jelenség volt, nem csak ő figyelhetett föl az oroszokra, hanem azoknak is föl kellett figyelniük őrá. És ott volt ugyebár a jókora méretű kép: 70 x 170 cm, amit nehéz lett volna nem észrevenni. A papagáj miatt Gorkijt már jól ismerte és szemet szúrhatott neki az író társaságában megjelenő hegyes szakállú kopasz ismeretlen is, vagy talán az kérdezett rá, ki ez a különös alak, aki ilyen érdekes akcentussal töri az orosz nyelvet? Lenin (inkább Uljanovként mutathatták be) valószínűleg nem volt olyan szolgálatkész modell, mint Gorkij madara, és ahogy a fotózásnak, úgy a rajzolásnak sem örült, konspirációs alapkövetelménynek tartotta, hogy minél kevesebb dokumentum maradjon róla, ezért, ha nem is akadályozta meg Csontvárit egy-két gyors kroki felvázolásában, de modellt biztosan nem ült egy portréhoz.
1908-ban a magyar festőnek természetesen nem lehetett fogalma arról, hogy a férfiből, akit lát, hamarosan a világtörténelem legfontosabb alakítója válik, noha a köré sereglő, őt sleppként követő oroszok viselkedéséből, az olykor szeszmámorban túljátszott metakommunikációból már sejthette volna, nem akárki az illető. Csontváryt akkor még nem a hírnév, hanem a karakter érdekelte – és legfőképp a szemek.  Az a lenini tekintet izgatta, amely mindenkit lenyűgözött, de amelynek szuggesztivitását sem az objektivitásukkal dicsekvő fényképészek, sem az idealizálásra bíztatott festőművészek nem tudták úgy megörökíteni, mint ő. Lenin szemeiről, a lenini nézésről könyvek szólnak, szinte minden kortársi memoár a tekintet elemzésével kezdődik. … ravaszkásan csillognak, de beszéd közben elkomorulnak és szinte hipnotizálóvá válnak. Lunacsarszkijt annyira megdelejezték Lenin szemei, hogy még a Vezér halála után sem sikerült kivonnia magát a hatásuk alól. Bertrand Russell így emlékezett: Közelről néz a látogató arcába, egyik szemét úgy csavarva föl, hogy annak átható ereje is a másik szemben koncentrálódjék. H. G. Wells azt írja, hogy ha beszéd közben elakad, az egyik szemét fölfelé, a másikat lefelé fordítja. Emil Ludwig, aki szintén már a Kreml uraként interjúvolta meg Lenint, a két szem különböző irányú mozgását vette észre: amikor faunszerű arcában összébb szűkül az egyik ferdevágású tatárszem, amelynek mélyén gunyorosság és harci kedv tanyázik, akkor a másik szemének átható ereje gyarapodni látszik. Louise Bryant szerint akire összehúzott pici tatár szemeivel ránéz,… az képtelen ellenkezni vele.  Az utánozhatatlan szemek miatt hiúsult meg a gondosan kimunkált titkosszolgálati terv, hogy tudniillik az elfogott Lenin helyett egy hasonmását engedik szabadon, és a lemásolhatatlan tekintet miatt kellett 1924. január 21-én beismerni Lenin halálát, holott egy ügyes utánzóval akár át is lehetett volna vészelni a hatlami harcok hosszú interregnumát. A szemeibe bele lehetett szeretni, legalábbis Inessa Armand szerint, akit az eleven szemek, a belőlük sugárzó önbizalom és a személyiség félelmet keltő jelenléte babonázott meg (eleinte rettenetesen féltem magától… – kezdi a szerelmét beismerő levelet a négygyermekes édesanya); és a szemeit meg is lehet gyűlölni, legalábbis Ariadna Tyrkova szerint: Gonosz ember volt, és a szemei gonosz farkasszemek voltak. Nyilván a szűk, ferde szemnyílás és az átható tekintet miatt asszociált farkasszemre az írónő, meg persze a szemgolyó barna színe miatt, amiről Kuprinnak egy másik állat jutott eszébe: Képtelen vagyok megállni, hogy ne nézzem a szemét egyfolytában… ami a legmeglepőbb, az a színe. Tavaly nyáron a párizsi állatkertben belenéztem egy lemúr szemébe és csodálkozva kiáltottam föl: végre megvan Lenin szeme színe! A különbség csupán annyi, hogy a makimajomszemek tágabbak és még nyugtalanabbul mozognak, Leniné viszont szúrósabb és kék szikrák pattannak elő belőle. Hát ezeket a különös, hipnotikus szemeket, ezt a lenini tekintetet sikerült megmutatnia Csontvárinak a Bejövetel szénvázlatán. Elraktározta a képet, majd’ egy évtizeden át hordozta magában, várta az alkalmat, hogy kivetüljön, aztán amikor 17-ben tele lettek az újságok az Új Vezér fotóival, a homlokára csapott: igen, ismerem őt, kiáltotta és odarajzolta rögvest, úgy, ahogy emlékezett rá, öltöny, nyakkendő, fehér ing, egy rá csodálattal visszanéző törpe teve hátára. Alighanem a szemek, a különös tekintet alapján szokták önarcképnek hinni a Bejövetel tevegelő figuráját, mert való igaz, a kopasz fej és a hegyes szakáll mellett Csontváry arcának is a szemek adták karaktert, a nézése volt a legjellegzetesebb tulajdonsága.
Ahhoz persze, hogy biztosak legyünk a dolgunkban, nem elég a formai hasonlóság, tudnunk kellene, hogy mit keres Uljanov-Lenin egy magyar történelmi pannón. Csontváryt ösztönösen vonzották a spirituális áramlatok, majd tudatosan is kereste a kapcsolatot velük. Érdeklődött a XIX. század második felében népszerűvé váló és belső megújuláson áteső okkultista mozgalmak, az alkímia, a szabadkőművesség és a rózsakeresztesség iránt is, de leginkább a teozófia izgatta. Nem volt nehéz dolga, hiszen amikor felhagyott a gyógyszerészettel és angyali elhívásra festővé vált, gácsi patikáját épp egy teozófus bérlőre bízta, akitől aztán útmutatást kapott a továbblépéshez, sőt alighanem szakirodalmat is. Hallott például a Teozófiai Társaságot létrehozó Jelena Blavatszkajáról és megtudta, hogy leginkább az orosz értelmiség körében terjednek a tanai. Nem is tévedett, amikor Gorkij és Bogdanov és Lunacsarszkij előtt kiejtette a szót, „teoszofija”, azok rögvest fölkapták a fejüket. Igen, a szlávosan hangsúlyozott szó egyszerre varázskört rajzolt a kis magyar köré és új barátai rögvest rázúdították különös tanaikat, a kozmizmust, a messianizmust, az empiriokriticizmust. Talán az istenépítés tana lehetett az, amit többé-kevésbé felfogott, azt is csak azért, mert többször elismételték: istencsinálás, istenteremtés, istenépítés …, érti Kosztka úr: bogosztroityelsztvo. Bo-go-sztro-i-tyel-sztvo. (Bogdanov: Isten nyilvánvalóan létezik, elvégre nem lehet olyan megátalkodott, hogy elhitesse velünk a létezését, ha nem is létezik.)
1917-ben, amikor a budapesti lapokban is elkezdtek feltünedezni a Lenin portrék, úgy képzelte Csontváry, hogy végre elérkezett a bogosztroityelsztvo kora. Aligha derült ki számára, hogy a Caprin megismert sok istencsináló okkultista közt épp Lenin volt a kakukktojás, hogy pont azért utazott a szigetre, hogy felvegye a harcot a párt idealista elhajlói ellen, azt meg pláne nem tudhatta, hisz a politikában naprakész kortársak előtt sem volt még világos, hogy a szigeten megismert forradalmárrá lett emigránsok zöme 17-re kigyógyult az ezotériákból. (Talán csak Bogdanov tartott ki: az empiriokriticizmusról terjesztett sok hazugságnak a fele sem igaz.) De csodáljuk-e, hogy Csontváry messiást látott Leninben, amikor az egyik első kezébe akadó újságban, az Est karácsonyi számában is (1917. december 25.) Új Megváltóként dicsőítették (Pásztor Árpád Lenin című költeménye). A magyar újságokban megjelenő első Lenin képek alapján nem is volt olyan könnyű azonosítania egymással a Caprin lerajzolt férfit és a forradalmárt. Tudomásunk szerint a legelső Magyarországon publikált Lenin-képek szintén rajzok voltak, az egyik a Mátyás diák című élclap 1917. november 18-i számának címoldalán, a másik pedig a Bolond Istók ugyanaznapi számának egy belső lapján jelent meg. Mindkettőt Jeney Jenő Béla rajzolta. A Mátyás diák címlapján a viszkit ivó John Bull (Anglia jelképe a 18. század óta) és a vodkázó Kerenszkij közt egy torzonborz, körszakállat viselő muzsik csap az asztalra, aki gimnasztyorkája felirata szerint maga Lenin. A Bolond Istók karikatúráján is ugyanők vannak, ugyanúgy néznek ki, csakhogy ott Lenin egy lovon ül és olajágat lenget. 1917. december másodikán, szintén a Bolond Istók közölt egy szignó nélküli rajzot (címe: Az antant aszfaltbetyárai), amelyen az Oroszországot jelképező leányzó támadóit (Wilsont és John Bullt) elijesztő bunkósbotos szikár alak kabátjára szintén a Lenin név van írva. A következő kép is karikatúra, a Mátyás diák december negyediki számában jött, a címe Betlehem. A jászolban fekvő kisdedet – a Békét – két pásztor imádja, Trockij és Lenin. Ezen már karakteresebbek a szereplők, Trockijon ott a jellegzetes csiptető és Lenin állán a hegyes kis szakáll, bár az azonosítást némileg nehezíti, hogy mindketten jókora kucsmát viselnek. Két nap múlva, az Érdekes Újság december hatodiki számában ugyancsak kucsmás (usánkás) portré jelent meg Leninről, az alkotó itt sincs megnevezve, valószínűleg külföldről átvett kép, orosz művész munkája lehetett. Szintén az Érdekes Újságban, a december 26-i számában Az orosz forradalom karikatúrákban című cikk illusztrációjaként jelent meg egy egészalakos Lenin rajz, amely már többé-kevésbé felismerhetően mutatta a férfit, akivel Csontváry Caprin találkozott. Aztán december 30-án a Képes Újságban megjelent az első fénykép is. Szembenézőn, nyakkendősen, szakállasan és kopaszon, úgy, ahogyan megismerte. Ha voltak is kétségei, aznap eloszlott mind.
Csontváry tehát lelkesedett a cár ellen föllépő, ezért szerinte a Monarchia pártján álló és kezdetben a magyar újságokban is pozitív hősként ábrázolt Leninért, a várva várt sámán képét vetítette rá, a Lángész, a Tekintély és a Pozitívum című írásaiban megjövendölt „nagyarányú kibontakozás” letéteményesét látta benne, Attila inkarnációját, a „Keleti Fényt”, akiben ott van a „világteremtő energia”, ami e korcs emberiség megváltásához szükségeltetik. Hogy ezeken kívül mit látott még Leninben azt ugyan nem részletezte, de a forradalom vezetéséhez nyilván ugyanazok az ihletett tulajdonságok szükségeltetnek, mint amelyek a csataképfestéshez, és ezeket pontosan sorra veszi az isteni zsenialitás meglététől, a bölcselettel történt felruházottságon át a napszín skálájának ismeretéig. „A csataképfestés versenyre hívja a nemzeteket, reméljük azonban, hogy ez a verseny lesz az utolsó, amely az Isten igazát lesz hivatva tolmácsolni, hivatva lesz az Istent igazolni.”
Tudomásunk szerint a Magyarok bejövetelének csupán a kartonja készült el, a Feszty-körképpel versenyző nagy panoráma megfestésére már nem maradt ideje a Leninnél 17 évvel öregebb Csontvárynak. Feszty Árpáddal az 1908 novemberében a városligeti Iparcsarnokban rendezett kiállításán ismerkedett meg személyesen, akkor merült föl benne először egy „történelmi hosszúkép”, talán egy két végén összeérő körpanoráma gondolata. A kép eszméjét hosszan érlelte, jelképesebb üzenetet szánt neki, mint a történelmi hűséget szem előtt tartó Feszty szánt a sajátjának. A „kettős honfoglalás” elméletét előlegezte meg azzal, hogy a hun vezért, Attilát is szerepeltette a képen, az alakok fölött lebegő kardos turullal pedig eleve a mítoszok szférájába utalta a látomást. 1917-ben, az Oroszországból érkező hírek hatására döntött úgy, hogy újra elő kell vennie a kompozíciót, ekkor rajzolta a képre Lenint, vagy alakította át Lenin-portrévá a tevén ülő alakot. Lehel Ferenc a saját kezével fixírozta le a hatalmas szénrajzokat, a Magyarok bejövetelét és a Zsidók panaszfalát – megmentve ezzel a teljes szétkenődéstől –, mielőtt a Városháza udvarán kiállították volna – emlékezett vissza a Csontváryt felfedező egyik első műkritikus lánya. A visszaemlékezésben említett alkalmi kiállítás a pesti Városháza udvarán volt 1921-ben, a több papírlapból összeragasztott és a visszaemlékezés szerint addig lefixálatlan szénrajzot ott fotóztatta le Gerlóczy Gedeon a többi nagy képpel együtt, mert a méretük miatt csak szabadtéren lehetett őket lefényképezni. A Bejövetel alól kilátszó kövezet és egy belógó ablakkeret alapján saccolhatók meg a rajz méretei: kb. 6 x 3 méteres volt a karton. A fotón már meglehetősen rossz állagúnak tűnő rajz talán az idők során megsemmisült, talán a felszabadító szovjet seregek kárpótlásként vitték magukkal Budapest ostroma után (higgyük-e, hogy azért, mert felismerték rajta Lenint?), de azt sem lehet kizárni, hogy még mindig a Nemzeti Galéria valamelyik raktárában, a sok beleltározatlan paksaméta egyikében porosodik.   Ki tudja?  
Valahogy idekerült még egy mondat a regényből, a Sakkparti a szigetenből, s ha már itt van, maradjon. „Az elbeszélő kipottyan szerepéből, s azon kezd morfondírozni (valójában már régóta ezt teszi), hogy érdemes-e vajon keresnie a határvonalat az „így esett” és az „akár így is eshetett volna” között, és azzal biztatja magát (meg persze azzal nyugtatja az olvasót), hogy olykor a fikció kacskaringós passzázsai biztosabban vezetnek el oda, ahová a valóság is tart; vagy ahová tartania kéne. Következésképp a dolgok végső kibogozása, vagyis megértése csakis azok regényes összegubancolása révén valósulhat meg.”

2016. december 23., péntek

HALÉJDAL (2)



Egy évvel ezelőtt kitaláltam, hogy verseket írok Christian Morgenstern klasszikus költeményének A hal éji énekének nyomán, méghozzá úgy, hogy a hosszú és rövid szótagjelekből komponált, alighanem egyszerű képversnek szánt formációt időmértékes strófaszerkezetként fogom föl, és szavakkal töltöm meg. A Morgenstern-strófának (hal-stanzának) nevezett forma sorképlete a következő. 1-2: daktilus, 3: molosszus, 4: proceleuszmaticus, 5: molosszus, 6: proceleuszmaticus, 7: molosszus, 8: proceleuszmaticus, 9: molosszus, 10: proceleuszmaticus, 11: molosszus, 12-13: anapesztus.

A tavaly megkezdett sorozatot most egy új strófával folytatom és biztatok mindenkit, írjatok ti is hal-stanzákat! 


ˉ

˘ ˘

ˉ ˉ ˉ

˘ ˘ ˘ ˘

ˉ ˉ ˉ

˘ ˘ ˘ ˘

ˉ ˉ ˉ

˘ ˘ ˘ ˘

ˉ ˉ ˉ

˘ ˘ ˘ ˘

ˉ ˉ ˉ

˘ ˘

ˉ

éj

hala

csillog ma

valaholi

holtakra

kilesi a

titkuk ha

csikorog

a tél talpa

meginog a

hold halma

befödi a

hó és a

fele-

dés

2016. december 16., péntek

A HÓNAP KÖLTŐJE A LYUKAS Ó-BAN



A Lyukasóra folyóirat 2016. december 20-án, kedden délután 5 órakor a Vármegyeházán (Budapest, V. Városház u. 7.) rendezi meg ez évi utolsó számának bemutatóját. Az est házigazdája: Szakonyi Károly író és Tóth Éva költő. A beszélgetést Czigány György költő vezeti. Résztvevők: Orosz István, a hónap költője, Alföldy Jenő irodalomtörténész, Ágh István költő, Prőhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum új főigazgatója, Kő Pál szobrászművész, Taxner-Tóth Ernő író, irodalomtörténész, Gülch Csaba költő, Szerencsés Károly történész, Gulyás János filmrendező, Ughy Szabina költő. Közreműködnek: Császár Angela, Györgyi Anna és Szersén Gyula színművészek. A műsort Sághy Ildikó szerkeszti.
(A folyóirat - benne a hónap költőjének költeményeivel (!) - a helyszínen beszerezhető lesz.) 
*
Egy ízelítő költemény, ami A követ és a fáraóból kifelejtődött:
 
Légy nagykövet vagy legyél püspök,

Császár légy, király vagy kegyúr,
légy udvaronc, legyél pohárnok,
Légy kengyelfutó, trubadúr
Legyél herold, legyél bakó,
Asztrológus, ikonfestő,
Légy kancellár vagy főminiszter,
A halál érted is majd eljő.

Légy, gomböntő vagy metszetárus,
Prókátor, vérbíró, bakó,
Fullajtár légy vagy kurtizán,
légy bértollnok, kőfaragó,
Illusztrátor légy vagy csapos,
Légy geométer, lócsiszár,
Partjelző légy vagy teremőr,
A halál úgyis elkaszál.

Légy csepűrágó vagy légy színész,
Felcser légy, legyél patikus,
Légy fametsző, légy tipográfus,
Vagy legyél informatikus,
Légy humanista, kommunista,
Vagy legyél, aki könyvet ír,
Legyél Villon vagy légy Utisz,
A halál akkor is kinyír.

Ajánlás

Herceg, lehetsz akárki, bárki,
Légy vidám, vagy légy bús alak,
Vagy légy – tudod mit – légy legyél,
A halál akkor is lecsap.