KÍNA NYAKKENDŐBEN, avagy CÍ-JOU ÁJ-TYÍNG

Gyönyörű az idő, se híre, se hamva a híres pekingi szmognak, ami persze érthető, hisz épp hogy túl vagyunk a jubileumi ünnepségsorozaton, 70 éve, hogy Kína legyőzte az imperialista japán agresszort – így mondja a „Művészet és tömegkommunikáció” című interaktív fórum nyitó előadásán elnöklő főember. A kommunikációnak, mint kiderül, komoly hagyományai vannak, itt jelent meg valamikor az időszámítás előtt 2000-ben a legelső újság, Ti-Pao-nak hívták, ami Palota-Híreket jelent, és lovas futárok nyargalásztak szét vele szerte a birodalomban. A fejlődés azóta is káprázatos, amelyet, mint halljuk, az internet okos korlátozásának bölcs politikája is elősegít. Hm. Azon persze könnyedén túltehetik magukat kínai barátaink, hogy a fészbukra nem bírnak rákattanni (van helyette jól ellenőrzött helyi oldal), azt azonban joggal fájlalhatják, hogy az Utisz blog sem érhető el a Nagyfal innenső oldalán. (Kedves Utisz törzsolvasók a világ szerencsésebb tájain, ugye élvezitek kivételezett helyzeteteket!) Az ország egyébként meglepően könnyen teszi túl magát azon, hogy nem lehet mindennapi kenyere az Utisz (fura módon a képek olykor mégis bejönnek) és vígan prosperál. Sanghajban látványosabban (szállodai ablakom előtt ágaskodik a világ második legmagasabb felhőkarcolója, a Shanghai Center Tower), Pekingben intenzívebben (a forgalom éjjel is dübörög – illetve csak éjjel, mert nappalonként reménytelenül beledugul az időközben mégiscsak leszálló szmogba, a szfumátós kínai tusképek levegőperspektívájának modernizált változatába), Hangcsuban pedig elegánsabban. A Nyugati tó partján fekvő kisvárosban (6 milliós csupán) 4 éve már voltam, akkor a plakátbiennálé miatt (a 2011.november 7-i jegyzetben írtam is róla), most meg rajzfilmesként vagyok itt Líviusz és Umberto társaságában. A filmfesztivál rendezőivel ebédelünk és az egyetem (ugyanaz, ahol annakidején a grafikusoknak workshopot vezettem) animátoraival barátkozunk. A kötelezőkön kívül (ami számomra egy előadás „Az animáció előszobája, avagy az idő és a mozgás állóképekben” címmel (rögvest idekopizom a kínai változatát)

és két gyors nyakkendőváltás között maradnak azért szabad órák, Sanghajban például az Örömök kertjére, a Vízivárosra és Hugyecz László Park Hotelére, Pekingben a Tiltott városra, a Láma templomra, a Dob toronyra, a Hou Hai negyedre, az Ég templomára, sőt egy zanzásított kínai operaestre, továbbá Peking közelében a Nagyfalra is (a Nagy Lépcső név találóbb lenne: a csúcsra följutni garantált izomláz). Apropó nyakkendő: Kucsera Tamás kölcsönzi, mert eszembe sem jutott volna, hogy ilyesmit hozzak magammal (ugye mondtam már, hogy kedvenc regényhősöm a Pál utcai fiúk Cseléje, aki mindig csak az aktuális könyvlappal jár az iskolába). Petőfi jut eszembe, nem csak a Szabadság, szerelem, amit egyébként minden, de tényleg minden kínai kívülről fúj (egy idevaló lánnyal el is szavaltatjuk, így hangzik fonetikus átiratban: Cí-jou áj-tyíng! / Seng-ming cseng kö gui / Áj-tying dzia geng gao / Zsuó-vei cí-jou gú / Arcse dzsié kö pao. – ugye milyen szép!), hanem a hadügyminiszternek (odahaza épp most cserélik újra) dedikált opusz: Nyakravaló nélkűl akarod megvédni hazádat? / Oh te szamár te, minő ostoba képzelet ez / … / Nyakravalótalanok, takarodjatok a csatatérrül, / Éljen Mészáros s éljen a nyakravaló!

P.s.: De ahogy ígértem, folytatódjon kínaiul, itt az előadás, a címe Az animáció előszobája ... , fordította: Li Qi, a pekingi magyar intézet kiváló munkatársa. (Na jó, ha valakinek gondot okozna így, az a végén megnézheti a magyar változatot is.)

欧罗斯·伊什特万: 动漫的前身：在静止图片中的时间和动作

动漫电影是把图片按时间展现，在制作室时常出现这样的情景：有些画家沉迷于制作4D。在我的动画电影当中，当然也有现实时间很长的，用不同的方式表现时间，将主题时间概念进行重排、压缩、反向或分解，但现在我不想谈论我的电影，而是谈谈引导我走向电影的这条路。

我职业生涯的开始，至少就我记忆所及，我没有太多的时间，对历史未来的怀疑是被严禁提及的。当时很多人从匈牙利出逃，去到那些更快乐的国家居住。我产生了一个这样的疑问，我们是否可以在时间上也移居：通过某种方式移居到其它时代。我畅想着自己在历史的时间中 - 文艺复兴时期、巴洛克时期、(16世纪西洋美术的)风格主义时期等，我做了大量这样的工作，让人感觉就好像不是制作于二十或二十一世纪。

当时很流行的一句话：多读书，或者你也看一下事物的另一面。很显然，对艺术创作者来说有很多东西是重要的，对我来说至少有两点，其中之一的重要性更明显，那就是越重要的现象越不容易被发现。当然，那些具有两层含义的画和时间是联系在一起的，从不同的距离看它们，看到的也是不同的……，或者眯起一只眼睛或者眯着眼睛看，这个大家都可以试试。一个看到的是人物肖像，另一个看到的是风景画；一个是人物外形，另一个是内部结构。

多年前，记得当时我还在工艺美术学院学习海报绘画，正是海报这种形式，即可远观，也可抵近观看，这种挂在街道上的中等尺寸的海报很适合画带有两种效果的图片，一个是给从远处看的，一个是为愿意走近看的。由于内容的原因，当时在一张图上表达多种意思也是很刺激的事，因为当时正处于对隐藏的信息审查非常严格的时期。我学过的被称为“打工艺术”的海报和书籍插图，也总是出现这种作品独立性的问题。当时我有可能太过天真地认为，在第二种、被隐藏的画面下我可以享受到更多的自由。在自由这个宽泛的范畴里当然也包括选择的强制性：我们需要做出决定，这里没有现成的，有的只是可能性。观众们需要在图片众多含义上表达自己的观点。也许并非偶然，莎士比亚将悲剧作品《哈姆雷特》中忧郁的存在主义先驱-哈姆雷特也放入这种情境中，让他看见不规则形状的云彩：“看到那片云彩了吗？多像是一只骆驼！—我的上帝，就是一只骆驼的形状。—我觉得更像是一只鼬鼠。—那后背就像鼬鼠的后背。—或者更像鲸鱼？—非常像只鲸鱼。”

现实中3维物体也可以表现为其它，如果我们从另一个角度去观察它。我空间画的题材大多数是写实的楼梯，这种重复表达空间的形式最初就是用来表述时间的，度数按键如同时间键盘，我的画作中，柱子也作为反复出现的元素在其中起着同样的作用，但是为避免重复，暗影和反射也常作为时间公式的表现形式。我们都知道流动的时间和水的关系：人不能两次迈进同一条河流，当然，在水中的倒影也是时间的保管者。镜子的影像与它们的对称面只有一步之隔。我使用很多数字，因为存在很多对称面，但它们都有一个共性，就是它们都是时间的直系亲属。

我的有关时间的创作尝试当中最奇怪的，也可称之为最具投机性的艺术形式是歪像描法。我曾经花了几年的时间从事这项16、17世纪便很流行的，后来经过技术发展，有些天真、有些神秘、具原始风格的透视画法。        

当我寻找我的工作与时间之间的联系时，也经常面临这样的难题：什么是时间？如果不问的话，我知道时间是什么，如果让我说出来的话，我却无能为力。我是一名画家，如果说不出来，我就尝试把它画出来。当我画那些不可能的建筑时，事实上我在尝试用空间悖论来表示，它从不依赖于时间。现实和想象是互相依存、相互交织给人以直至无限的错觉。在这里展示的不同标题的我的图片中，我得承认在选择它们的时候，我不自觉地把和时间有联系的选了出来。我也是当把它们放在一起看，在形而上学的气氛中，才能把时间及其作用具象化。当然我可能只说了时间好的一面，那些知道赫拉克利特关于踏进同一条河的理论的人，也许将其称为忧郁症，或者几何谜题的悲哀，或者无与伦比的对称，或者反射画面中存在的永久性难题，或者认为是不可透视的，柏拉图的无限论。

Az animációs film az időben megjelenő grafika. Sokszor ismételt közhely: olyan képzőművészet, amely a negyedik dimenzióval kokettál.  A magyar animációsok zöme grafikusként kezdte a pályát, az állóképektől jutott el a mozgóképekig, ezt a folyamatot a saját példámon át szeretném bemutatni. Rajzfilmjeimben, amelyeknek természetesen valódi idejük (hosszuk) is van, különböző módokon jelenik meg az idő. Átrendeződik, összesűrűsödik, visszájára fordul vagy feloldódik egy szubjektív időfogalomban. De most nem a filmjeimről akarok beszélni, hanem az útról, ami hozzájuk vezetett.

Pályám kezdetén, legalábbis amennyire vissza tudok emlékezni, különös idő nélküli állapotban léteztem, a történelmi múlttól mesterségesen emelt cezúrákkal igyekezték elválasztani generációmat, a történelmi jövővel kapcsolatos kétségekről pedig tilos volt beszélni. Abban az időben sokan disszidáltak Magyarországról, boldogabb országokba mentek lakni. Fölmerült bennem a kérdés, meg lehet-e ugyanezt az időben is tenni: más korokba emigrálni valahogyan. Szívesen képzeltem el magamat a történelmi idő folyamatában – reneszánsz, barokk, manierizmus…. – több olyan munkám is van, amely azt az érzetet kelti, mintha nem is a huszadik vagy a huszonegyedik században készült volna.

Sokat hallottam akkoriban azt a kifejezést, hogy olvass a sorok között, vagy nézd meg a dolgok másik oldalát is. Nyilvánvaló volt, hogy a fontosabb műalkotásoknak több jelentése van, de legalább kettő, és még ennél is nyilvánvalóbb volt számomra, hogy az a fontosabb jelentés, amelyik nehezebben vehető észre. A kettős jelentésű képek összefüggése az idővel nyilvánvaló. Más az értelmük, ha közelről és mást, ha távolról nézik meg őket…. vagy ha hunyorítva, ha összehúzott szemmel …, be lehet gyakorolni. Ha az egyik nézet egy portré, a másik már egy tájkép, ha az egyik egy emberi alak, a másik egy enteriőr.

Sok éve, még az Iparművészeti Főiskola plakátrajz stúdiumain jutott eszembe, hogy éppen a plakát, amelyet olykor nagyon messziről látunk meg, máskor viszont szinte beleütközünk, szóval az utcai falragasz különösen alkalmas médiuma volna a kettős jelentésű ábrázolásoknak. Egyik kép a távoli szemlélőnek, a másik meg annak, aki hajlandó közelebb jönni. A műfaj megújítása is eszembe juthatott, hiszen eladdig a plakát úgy volt számon tartva, mint a legegyérteműbben fogalmazó és áttételekkel a legkevésbé sem bíbelődő entitás. Tartalmi okokból is izgalmas volt akkoriban az egy képben látszó több ábrázolat kérdésének felvetése, hiszen az elrejtett üzenetekre vadászó cenzorok korában éltünk. Az úgynevezett alkalmazott művészetek esetén – tanult szakmám, a plakát és a könyvillusztráció ilyenek – mindig felmerül a csorbuló önállóság problémája is. Nos, azt hittem, lehet naivul, a második, a gyakran elrejtett ábrázolat álcájában nagyobb szabadságot élvezhetek. A szabadság fogalmának tágasságába persze beleértendő a választás lehetőségében megbúvó kényszer is: döntenünk kell, itt nem kész panelek vannak, csupán lehetőségek. A nézőnek állást kell foglalnia a kép jelentéseinek egyike mellett. Talán nem véletlen, hogy a melankóliára hajló Hamletet, ezt a mélabús egzisztencialista-előfutárt is azzal a szokásával jellemezte Shakespeare, hogy szabálytalan felhő-formákban képeket láttatott vele. „– Látja-e azt a felhőt? Majdnem olyan, mint egy teve. – Isten engem, valóságos teve alakú. – Nekem úgy tetszik, menyéthez hasonlít. – A háta olyan, mint a menyétnek. – Vagy inkább cethalforma? – Nagyon hasonló a cethalhoz.”

Valódi háromdimenziós tárgyak is jelenthetnek mást, ha máshonnan nézünk rájuk. Térbeli festményeim zöme egyúttal valódi lépcső. Ez a téri forma az ismétlődés megjelenítésével eleve az időről szól. Fokai billentyűk az idő klaviatúráján. Ugyanezt a szerepet töltik be az oszlopok, oszlopsorok is, amelyek visszatérő elemei a képeimnek, de repetitív volta miatt egyfajta idő-képlet az árnyékvetés és a tükröződés is. Ismerjük a víz és az idő folyása közti összefüggést – nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba – és természetesen a vizekben lakozó tükörképek is az idő letéteményesei. A tükörképektől a szimmetriákhoz már csak egy lépés kell. Többes számot használok, mert sokféle szimmetria létezik, de közös tulajdonságuk, hogy mindnyájan közvetlen rokonságban vannak az idővel.    

Az idővel kísérletező alkotásaim legfurcsább, ha tetszik legspekulatívabb műfaja az anamorfózis. Jó néhány éve foglalkozom ezzel a 16-17. században oly népszerű, majd elfelejtett technikával, a perspektív ábrázolás kicsit naiv, kicsit misztikus vadhajtásával. A terminus technicust olyan amorf, jelentés nélküli ábrákra használja a művészettörténet, amelyek egy szokatlan szemszögből nyernek értelmet, vagy egy tükröződő felületű tárgy palástján fedik föl titkukat. Az anamorfózist néző néző azzal, hogy „felfedezi” a kép jelentését, nemcsak a művet fejezi be; önmagát is „csinálja”, saját nézői mivoltát is identifikálja. Meglelve a helyes nézőpontot, felismerve az értelmessé visszatorzult képet, egyúttal saját téri koordinátáit is definiálja. Nem, vagy nem csak a recehártyán megjelenő látványra figyel, inkább a mű és önmaga közötti összefüggésekre. Arra kell koncentrálnia, hogy a műalkotás által teremtett, vagy pontosabban a műből szétágazó látósugarak által kijelölt térben hol helyezkedik el, és mozdulatai a kép jelentésének miféle módosulásához vezetnek. Miközben ezt teszi a fizikai térben, önkéntelenül is megfigyeli saját magán a befogadás, ha tetszik a „műélvezet” lelki mechanizmusát is az anamorfózis gerjesztette spirituális térben. Önállóbbnak, de kiszolgáltatottabbnak érezheti magát az, aki kapcsolatba kerül az anamorfózisokkal. Ráébred a helycserére: nem ő van már a világ közepére állítva. Érzi a kép megteremtésének csodáját egyfelől, de azt is, hogy magára marad ezzel a valóságban nem is létező, csak az ő tudatában megjelenő illúzióval.

Miközben saját munkáim és az idő összefüggéseit kerestem, nekem is szembesülnöm kellett az augustinusi dilemmával: mi az idő? Ha nem kérdezik, pontosan tudom, hogy micsoda, de ha el kell mondanom, képtelen lennék rá. Képzőművész vagyok, tehát ha szóban nem megy, megpróbálhatom lerajzolni. Amikor építészeti lehetetlenségeket rajzolok, tulajdonképp olyan téri paradoxonok megjelenítésével kísérletezem, amelyek sosem függetlenek az időtől. A valóság és a képzelet egymásra épülő szintjei, egymással összefonódó különös hurkai gyakran keltik a végtelenség – vagy az időtlenség – illúzióját. Az itt bemutatott lapokon különböző címek alatt összegyűjtött munkáim mindegyikén – bevallom többnyire öntudatlanul – az idővel kapcsolatos képzeteim rajzi megjelenítését gyűjtöttem össze. Együtt látva őket, számomra is csak így, egymásutániságuk metafizikus aurájában vált nyilvánvalóvá az idő, a láthatóvá tett idő meghatározó szerepe. Az is lehet azonban, hogy csak jobb híján hívom időnek. Azok, akik rádöbbennek, hogy Herakleitosz folyójába nézve már nem a saját tükörképük arcába tekintenek, talán melankóliának fogják nevezni, vagy a geometria enigmatikus szomorúságának, a szimmetriák fenséges társtalanságának, a tükörképekben lakozó örök kétségnek, vagy észreveszik a perspektívák reménytelen, plátói kapcsolatát a végtelennel.