2015. február 26., csütörtök

SZELLEMIDÉZÉS



Álmodtam, vagy éltem volna?

Botló lábam itt e porba’

Te mondd meg, hogy tényleg járt-e,

Walther von der Vogelweide.



Te felelj rá, édes költőm

Ekhózva tíz emberöltőn:

Mit jelent, ha nincs már, mi fáj,

Csokonai Vitéz Mihály.



Asztallábbal, téged kérlek,

Kopogtasd ki, jótét lélek,

A nevedet, örök vándor:

Budakeszi Weöres Sándor.

2015. február 24., kedd

KIÁLLÍTÁS DEBRECENBEN



A tavaly nyári Tér-játékok című kiállítás képeit február 26-án Debrecenben a Kós Károly Művészeti Szakközépiskola kiállító termében mutatják be. Megnyitó délután kettőkor. A megnyitón nem leszek ott, de ha minden jól megy, a záráson, március 25-én (vagy a környékén) igen.

2015. február 14., szombat

BÜKI 80


A magyar animáció egyik legnagyobb alakja, Reisenbüchler Sándor 1935. február 16-án született, vagyis hétfőn lenne nyolcvan éves. Ebből az alkalomból – kapcsolódva a „MAGYAR ANIMÁCIÓ 100” című, néhány napja nyílt kiállításhoz – a Pesti Vigadó Reisenbüchler-napot rendez. Szeretettel hívjuk Reisenbüchler Sándor barátait, kollégáit, tisztelőit és minden érdeklődőt délután ötre a Vigadóba. Néhány frissen felújított filmjének bemutatása mellett szeretnénk, ha minél több személyes emlék is elhangzana, ezért köszönettel vesszük, ha készültök ilyesmivel. A helyszín a 150 éves Pesti Vigadó (1051 Budapest, Vigadó tér 2.) Az időpont: 2015. február 16, hétfő 17 óra.
*


Magyarországon az 1980-as évek végén megtörtént politikai változások előzménye két környezetvédelemmel kapcsolatos esemény volt. A Bős-nagymarosi gát és az erdélyi falurombolás elleni tüntetések kapcsán ébredt rá a később rendszerváltónak elkeresztelt ellenzék saját erejére. Ebben az időben készült Reisenbüchler Sándor egyik legfontosabb filmje az Isten veled kis sziget. Animációs vádbeszéd és siratóének egyszerre, a természet leigázását megörökítő fájdalmasan szép mementó. A film egy szibériai író, Valentyin Raszputyin Isten veled, Matyora című regénye nyomán készült. A táj ősi rendjét a benyomuló civilizáció töri derékba, erőmű-építés miatt vízzel árasztanak el egy ősrégi kis falut. Sokak számára akkor a reveláció erejével hatott a film bátor és őszinte hangja, sodró szenvedélye, holott Reisenbüchler minden munkáját, a korábbiakat és a később születetteket is, a Föld, a természet, a környező világ sorsáért érzett aggodalom, az ezekért vállalt felelősség ihlette. Az éppen nyolcvan éve született rendező következetesen épített életművének sorsa sajnos pontos leképezése annak, ahogyan a környezet védelméről gondolkodunk. Megkapta ugyan a legmagasabb elismeréseket, a nagy nemzetközi fesztiválok kitüntetéseitől a Kossuth-díjig, megnyugtatandó a hivatalosságok lelkiismeretét; az andalító plázamozik és tévécsatornák világában azonban már kellemetlenek volnának ezek a megalkuvás nélküli, önvizsgálatra késztető, profetikus dolgozatok.
 

2015. február 12., csütörtök

ISKANDER

Itt szeretnék élni a puszták közepin,
Mint Arábiában a szabad beduin.
(Petőfi)
Magam egyszerű rajzoló volnék, ami amúgy persze érdektelen, azért éreztem mégis szükségét így elöljáróban előhozakodni a szakmámmal, mert mi volnánk azok, akik a legirigyebbek vagyunk rájuk. Tudniillik a fényképészekre. Olyasmi mondatok hagyják el a szánkat, hogy ami nekünk egy napi gürc, egy heti gálya, egy havi baj, az nektek egyetlen gombnyomás. Az expozíciós időt ugyebár tizedmásodpercekben mérik. Lehet, hogy azért állíttattam ide, hogy valamit jóvátegyek, hogy vezekeljek a képzőművészféleségek önsajnáltató mondacsaiért? Az újkori paragone vitában kipellengéreztessek? Aki a fényképekről beszélni kezd, amúgy is eleve vesztes, tudjuk, egyetlen kép többet ér ezer szónál. Meg ott a másik közhely, a nyitott szemről…  
A nyitott szem persze lényeges (s a látszattal ellentétben egyáltalán nem adott mindenkinél, akinek nyitva van a szeme), de fontosabb a nyitott szemnél, Buda Ferenctől ollózom ide: a nyitott szív. Ehhez képest a nyitott blende már csak technikai részletkérdés, a szír sivatagok és az alföldi szikesek (Baghet Iskander képeit elnézve, nem is oly irdatlanul távoli világok) fölötti mennybolt mérhető fénymennyiségének függvénye.

A nyitott szem - nyitott szív együttállásból fakad a látható és a láthatatlan egyidejű jelenléte. Fakad-e tényleg? Néhány hónapja vettem először kézbe Iskander honfitársának és barátjának, a szúfizmust költői küldetésként vállaló Adonisznak a kötetét. Ő kapta, emlékeznek, ugye, tavaly a Janus Pannonius-díjat: „Számomra a valóság csak változó efemer, múló érzet. Hiszen mindaz, aminek köze van a mélységhez az örökkévalósághoz, a láthatón túl lakozik. Törekedni kezdtem arra, hogy ne a láthatót mondjam el, hanem minden erőmet arra összpontosítom, hogy a láthatatlanról beszéljek. (…) A jelentés a láthatatlan világban lakozik, de csak a kép által tárulhat fel. A kép pedig, amely teljes egészében a látható világhoz tartozik egy nem látható, rejtett jelentést hordoz. Így aztán a szúfiknál létezik egy kifejezés, amely azt jelöli, hogy nyilvánvaló aspektusában a kép a jelentés, de a jelentés nem a kép.” Így elsőre persze elég bonyodalmas, de nagyon egyszerű a gyakorlatban. Nézem Iskander fotóit és magamra figyelek, arra, hogy miféle dimenziókat nyitogatnak bennem a képei. Bennem-e?  „Az én az mindig valaki más.” Rimbaud mondata („Je est un autre”) a szúfik alapvetése. Az ember a Mindenség kicsinyített mása. Amikor azt mondom, magamra, úgy is értem, magunkra, így együtt, ahogy vagyunk, na jó, kimondom: magyarok.
Magyar táj magyar ….kamerával. Tájfényképész: tudja lenn az Alföld tengersík vidékét, de megvannak neki csúcsok is: Illyés, Faludy, Sütő…
Magyarul fényképez. Megkockáztatom magyarabbul, mint akinek ez az anyanyelve. Rövid, személyes kitérő az apanyelvről: az apanyelve ugyanis magyar, amit úgy tessék érteni, hogy valamikor, amikor diákként Magyarországra érkezett (ó azok a hatvanas évek!), az én apám volt (név szerint persze Orosz: László), aki tanárként bevezette a magyar nyelv rejtelmeibe. Ikes igék, tárgyas ragozás, elipszilon …. brrrr.
Visszatérve az anyanyelvre, amiről szeretnénk hinni, hogy van vizuális anyanyelv is, sőt állítjuk, dacolva a nyilvánvaló képzavarral, hogy létezik ((duplazárójel, nem is rossz ötlet: szemüregből kinyalintó nyelv, sőt nyelvezet,  na ezt majd egyszer megrajzolom – duplazárójel bezár)) úgy értve, hogy másként lát, mutat, ábrázol, exponál, kinagyít, előhív, képkivág, gondolattársít, satöbbizik egy magyar, meg ahogy példánk (példaképünk) mutatja egy szír. Hogy ő szír szemmel lát. Szírszem. Egyik szemem szír, a másik meg… De most komolyan: ki ne vágyna arra, hogy megtudja, hogyan látják mások, mit vesznek észre benne, hol érzik különlegesnek, milyen tulajdonságait magasztalják, és melyek azok, amin csak mosolyogni tudnak. Iskander munkáit nézegetve azt vesszük észre, hogy nem őt keressük a képek mögött, hanem magunkat. Nem csak a személyes önmagunkat (én persze megfésülködhettem volna), hanem azt a nagyobb szegmest, amire azt mondjuk, hogy mi. Mi magyarok, európaiak és orgoványiak, vályogvetők és dollárkeresők, libakopasztók és terhesanyák, árvalányhajak és naplementék, gémeskutak és satöbbik.  Az ember a Mindenség kicsinyített mása.
„A Mindenség egységben van velem,
szemhéja az enyémre borul.”
(Ez megint Adonisztől volt.)
Egy Humboldt nevű porosz kábé kétszáz éve beültette a fülünkbe, hogy a nyelvek különbözősége nem „hangok és jelek”, hanem „világnézetek” különbözősége. Így aztán már tudományosan is firtatható, vajh’ mit látunk meg a világból, amit mások nem látnak, illetve mi az, amit mások látnak és mi meg nem látunk, nem nézünk, nem veszünk észre? Egyszerűbben: otthon tudunk-e lenni mi, agglutináló nyelvű magunkfajták, a flektáló arabon felnőtt Iszkander képeiben? Olyan a ládán hanyatt vágom magamosan otthon.
Rá is googlizok, hogy mondják az arabok a fényképezést, ott van-e benne a fény és a kép? (Saját lelemény lenne, vagy a Lichtbild magyarítása?) Meg is kérdezhetném persze, de hátha éppen fotografál (صورة, így kell mondani: szura), vagy előhív, rögzít, öblít, nagyít, szárít, keretez, kiállít, vagy történetesen egy szószátyár kiállítási megnyitót hallgat….
Szóval egy صور (szoura) annyi, mint ezer szó. Ez csak 749 volt (még 251 hiányzik), de talán már elég lesz. Sőt!

(Ma délután az Országos Széchényi Könyvtárban Bahget Iskander kiállításának megnyitóján olvastam föl.)

2015. február 2., hétfő

KÖRZŐVEL RAJZOLT VÍZ

Újraolvastam Karlóczy Réka 2008-as írását a Körzővel rajzolt vízről. Idemásolom, hátha kedve támad valakinek kézbe venni a könyvet is – bár fogalmam sincs, kapható-e még (ha igen, akkor legvalószínűbb Pesten, a L’Harmattan boltjában: Kossuth Lajos u. 14–16, hátul az udvarban.)

A képzőművészként ismert Orosz Istvánnak Körzővel rajzolt víz címmel verseskönyve jelent meg az idei könyvhéten (L’Harmattan Kiadó). Orosz képei közt sok olyan van, amelyekben az alkotónak a geometria, a matematika és az optika iránti vonzalma is szerepet kap, (néhányuk a kötetet kísérő illusztrációk közt is feltűnik) kíváncsi voltam, hogy vajon a verseket olvasgatva szintén fölfedezhető-e a természettudományos érdeklődés hatása. Úgy gondolom, hogy Orosz képei és versei sok tekintetben hasonlóak, és akár csak a grafikáknak, a szövegeknek is létezik egyfajta matematikai olvasata. A következő írásban azt szeretném föltárni, mit vesz észre egy magamfajta „számkukac”, ha történetesen versek olvasására adja a fejét.
A kötet címe mellett az alcímek egy része (Tükörképek, Párhuzamosok, Lépcsők) is utal rá, hogy fontos szerepet kapnak a „reáliák”, de ha a verscímeket soroljuk, akkor is sok „természettudományokból átköszönő szóra bukkanunk: Utókép, Ingerküszöb, R.E.M., Pillangó hatás, Fekete lyuk, Analemma, Tájkép szimmetriával, stb. N-edik álmodban n – 1-edik, írja egyik versében, másutt meg a boldog Botanikáról versel, a Kondenzcsík című vers akár illusztráció lehetne a relativitás elméletéhez, a következő sorok pedig Hérakleitosz bölcseletének parafrázisaként íródtak :


Ide-oda hajtogat egy
könyvoldalt az idő árja,
minden betű átkerül majd
színéről a fonákjára.

Epheszoszban délutánra
délelőtt jön, aztán reggel,
s hazatérnek hajnaltájban
a halottak a sereggel.


Summus címmel olyan tükörszimmetrikus verset is költ Orosz, amelynek mindegy, hogy balról jobbra, vagy jobbról balra olvassuk, mindenképp ugyanazt kapjuk. Palindromnak hívják az ilyen verseket, sőt ő maga is régies szóval Palindrómának címzi egyik költeményét. Érdekes megoldással találkozunk az Útvesztők című versben, ennek a hosszú írásnak is van szimmetriatengelye, éppen az 50. sorban. Azt, ami a vers mértani közepe előtt jövő időben hangzik el, a vers második fele múlt időben ismétli meg. (Ehhez hasonló Az idő látképei című filmvers is a könyv végén). Híres palindromként tartanak számon egy ismeretlen szerzőtől származó latin mondatot, amely a firenzei keresztelőkápolna padlójára írtak valamikor a korai középkorban. Tudtommal semmi nyelven sincs formahű fordítása, vagyis nem létezik olyan, ahol a tartalom visszaadása mellett a szimmetrikus olvasat is megőrződik. Nehéz is lenne ilyet elképzelni, természetesen Orosz sem képes erre, egy úgynevezett anagrammával vágja ketté a gordiuszi csomót, vagyis a magyar fordítás betűit újrarendezve egy kvázi szimmetrikus sorral egészíti ki a szöveget (Az ördög verse). Anagrammákból egyébként egy egész csokorra valót találni a kötetben, legtöbbjük több soros rímelő és ritmusos munka, hasonlóan az „igazi” versekhez, és csak többszöri olvasás után vesszük észre, hogy az írás közben Orosz azt a maga számára kijelölt nehezítő feladványt is megoldja, hogy mindegyik sorát azonos betűkből építi fel (Csillaghullás éjszakája, Köldöknézés, Örök visszatérés I., Ezerkilencszázötvenhat, Csak civilizáltan, Kiszámoló, stb.). Hasonló játékos versek az úgynevezett akrosztichonok, amelyekben a sorok kezdőbetűit összeolvasva kap titkos jelentést a szöveg. A Körzővel rajzolt vízben több ilyen is van: Az Arnolfini házaspár, A jel, A rinocérosz, A város.

Érdekes játéka a geometriai formák és az igeidők elegyítésének az Egy vers, a kombinatorikus, vagy permutációs szerkesztési elv használatára pedig a Variációk. Tulajdonképpen az a vers, amelyet most részletesebben be szeretnék mutatni, a Színkeverés szintén a kombinatorikus komponálást példázza, vagyis a vers elemeinek – szavaknak és szódaraboknak – bizonyos szabályszerűség szerinti újrarendezését.


Színkeverés

ezüst, bíbor, kobalt, fekete,
cián umbra, ibolya, kadmium,
vörös, azúr, bordó, szeladon,
indigó, barna, olív, cinóber,
viola, sárga, kármin, sziéna,
skarlát, ekrü, narancs, rubin,
okker, türkiz, lila, szépia,
fehér, opál, ultramarin, arany


fehtür, ultraszé, naszela, etelya,
borán, indker, opli, arbin,
cinium, baltra, üstvö, laok,
ekkér, skarigó, cibí, rösez,
umbko, kadmóber, ruany, laál,
naramarin, piancs, kizsár, kervio,
barrü, minbor, gaív, úrkár,
dófek, donszié, olaz, ibona

A vers címe Színkeverés, és valóban a színek összekeverése történik meg a szövegben, legalábbis abban az értelemben, hogy a különböző színek betűit összekeveri egymással az író. 32 ismert szín neve szerepel az első strófában és 32 ismeretlen színé a másodikban. Ha a színkeverés, vagyis az új szín létrehozásának technikáját meg szeretnénk fejteni, érdemes megvizsgálni, hogy mely szín melyikkel keverve jelenik meg a vers második felében. Az első szó a „fehtür”, könnyű felismerni, hogy itt a fehér és a türkiz szavak első feléből alkotta meg az új színt Orosz. Képzeletünkben a kékeszöld szín világos árnyalata, tejesen, vagy meszesen sejtelmes képlete, pasztelles tónusa jelenik meg. A következő az „ultraszé”. Ha végigböngésszük a „valódi” színeket, akkor rájövünk, hogy csak az ultramarin és a szépia egyesüléséről lehet szó. Előbbi sok festő kedvenc kékje, a középkori Mária öltözékek tónusától egészen Yves Klein emblematikus színéig, az IKB-ig (International Klein’s Blue) terjed a skála, utóbbi pedig a tintahalak vörösesbarna váladékából származó színnév, amelyről a korai fotográfiák hangulatára is asszociálhatunk. A két festék keveredése izgalmas, sötéten fortyogó mély színt eredményezne. Az eddig megtalált négy szín az első strófa nyolcadik és hetedik sorában jelent meg, és némi szabályosságot vélhettünk felfedezni abban, ahogyan egymást követték. Ha tovább keressük a szabályt, vagyis megkíséreljük megfejteni Orosz színkeverési szisztémájának titkát, akkor a következő eredményre juthatunk. A nyolcsoros versszak mindegyik sorában négy szó van, ezek azonban két részből állnak (ez-üst, bí-bor, ko-balt, stb.) vagyis a sorok is nyolc elemre bonthatók. A versszakok így nyolcszor nyolc, vagyis 64 részből állnak, éppen úgy, akár a sakktábla.
Minthogy a keverési szabály kigondolásánál az volt a szempont, hogy mind a hatvannégy részlet szerepet kapjon, de mind csak egyetlen egyszer jelenjék meg, ráadásul eléggé szeszélyes, és ebből következően kellően artisztikus legyen az útvonal, amelynek mentén a színfoltok egymásra lelnek, ezért kézenfekvő volt a 64 mezős sakktábla bejárásának azt a módját választani, ahogy egy L alakzatban lépegető huszár járná be a táblát. Ha pontosan követjük a vers második strófáját, és sakktáblánkba berajzoljuk a „színek útját”, akkor nyilvánvaló lesz, hogy „lóugrásban” halad a vers. Orosz a következő lépéssort használta:

a1 – c2 – e1 – g2 – h4 – g6 – h8 – f7 – d8 – b7 – a5 – b3 – c1 – e2 – g1 – h3 – g5 – h7 – f8 – d7 – b8 – a6 – b4 – a2 – c3 – b1 – a3 – b5 – a7 – c8 – b6 – a8 – c7 – e8 – g7 – h5 – g3 – h1 – f2 – d1 – e3 – f1 – h2 – f3 – d2 – c4 – b2 – a4 – c5 – d3 – f4 – e6 – d4 – f5 – d6 – e4 – f6 – g8 – h6 – g4 – e5 – c6 – e7 – d5.


Post scriptum: Orosz módszerét ellenőrizve két apró „bakit találtam a versben: a szabályok szerint a hatodik „színnek” indker helyett indlátnak kellene lenni, a tizenharmadiknak pedig ekkér helyett ekérnek. Mivel különösebb magyarázatot nem látok arra, hogy a költői szabadság jegyében kellett megváltoztatni a szabályt az adott helyeken, azt hiszem, csak egyszerű sajtóhibákkal állunk szemben.