2014. november 23., vasárnap

ÚJRA MEXIKÓ

Mexikóba már sokadszorra, Guadalajarába is legalább ötödször megyek vissza (ha ezt tudtam volna úgy húsz évvel ezelőtt, amikor először meghívtak, biztos komolyabban nekiálltam volna spanyolul tanulni). Most egy Hard to Find nevű művészeti iskolában grafikusoknak vezetek workshopot. A téma: "illustrative poster". Szerdán (26-án) este 8-kor a guadalajarai ITESO Egyetemen lesz egy nyilvános előadásom (in English:-(. Ha valaki arra járna, szeretettel látom.

2014. november 21., péntek

PÁTER 90



Balogh István grafikusművész, a „Páter” ma lett 90 éves. A Magyar Plakát Társaság ünnepi összejövetelén készült a fotó. Ő volt a tervezés-tanárom az Iparművészeti Főiskolán. Egyszer félrehívott, még elsős voltam, az őszi szemeszter vége felé lehetett, azt mondta, öregem (mindenkit így szólított), amit mostanában csinálsz az elég snassz. Inkább így mondta: nagyon snassz. Értelmesen próbáltam bólogatni. 19 éves vidéki fiúként rengeteg ismeretlen dologgal találkoztam Budapesten, és a pestiek meg a nagyobbak által használt szavak egy részét nem is értettem. Fogalmam sem volt például, mit jelent az, hogy ápisz, ahová a többiek néha elmentek, és néhány tanár engem is oda akart küldeni. Legföljebb annyit sikerült kiderítenem, hogy akkor érdemes odamenni, ha van az illetőnél elég steksz, amiről szintén nem volt világos, hogy mi, csak sejteni lehetett róla, hogy az a jó, ha minél több van belőle. Nem nagyon értettem azt sem, amikor egy lány szóba hozta, hogy smárolhatnánk végre, pedig helyes teremtés volt, akivel szívesen csókolóztam volna, ha meg mertem volna kérni ilyesmire. Nem hallottam még sosem a Balogh tanár úr által használt szót sem, de biztos voltam benne, hogy a snassz, az valami komoly dicséret. Tetszett az is, hogy nem akarja alázni a többieket azzal, hogy a nagyobb plénum előtt magasztaljon: mennyire snassz vagyok. Na jó, egyelőre csak a munkáim, de éreztem hamarosan én magam is az lehetek. Komoly lökést jelentettek Balogh tanár úr szavai. Addig csak tébláboltam a főiskolán, nem találtam a helyem, bizonytalan voltam benne, sikerülnek-e a rajzaim, sőt abban is, hogy ezt akarom-e csinálni egyáltalán. Attól a naptól kezdve viszont kivirultam. Úgy éreztem, minden sikerül és egyre „snasszabb” dolgok kerülnek ki a kezemből. Tanultam persze mást is Pátertől, de tanárként talán ez a legtöbb, hogy időnként meg kell dicsérni a diákokat. Ideteszem néhány plakátját. (Az utolsóból én is őrzök egy példányt; ráadásul a műcsarnoki kiállításon, amelyet a plakát reklámoz, már én is szerepeltem. Az volt az első "komoly" kiállításom: 1975. március.)





MENNI BELE TÉLBE...



Épp tíz éve, 2004. novemberében egy kettészelt kenyér képét köröztem a világhálón. Akik akarták, értették. Neveket írtak az ország formájú karéjra: az eredmény egy kollektív plakát lett, ismeretlen nők és férfiak közös alkotása. Aztán, ötödike után ritkulni kezdtek az üzenetek. Egyre még emlékszem, bár arra már nem, kitől jött. Mindegy is, biztosan nem a vers szerzője volt a feladó. Lementettem. Őriztem. Most itt ez a blog. Hát olvassák mások is.
 
Örvengy kicsiny ország,
Menni bele télbe,
Odatúl fehérbe,
Itthol feketébe,
Énekelni külön,
Maroknyi…, légy hive…,
betakarja hava
Fekszik hanyat bele.
Vérinek ha nem kell,
viszi vérit másnak,
ukrán popának vagy
Szlovák mikulásnak.
De ne pihenny korán
Preziden Gyurcsányi,
Vann még itt párezer,
nem kőne megálni.
Csinálni te végig,
Amit belekezdel,
Tekezeddel végezz
minden testvéredel.

December 6-án (az ötödiki népszavazás másnapján) elnökségi ülést tartottunk az akkori Magyar Művészeti Akadémián. Elsőként kértem szót: mutassuk meg, hogy másként gondoljuk, mint a szavazók zöme - és nagyon másként, mint a politika hangadói, duplázzuk meg az akadémia létszámát, minden tagunk hívjon meg egy országhatáron túl élő magyar művészt maga mellé. Mindnyájan elfogadták. (Imrén és a titkár Flóriánon kívül, ha jól emlékszem Gyurkovics, Sára, Melocco, talán Finta és Dubrovay volt ott.) Néhány hete Kárpátalján utazgatva Ács Mara egy beszélgetés során Makovecz ötleteként említette a nagy gyarapodást. Talán mások is így emlékeznek, elvégre ő volt az elnök, aki a következő év márciusában kezet rázott az újonnan fölvett tagokkal. Irodájában, a Kecske utcában még hosszú ideig, talán haláláig ott lógott az a bizonyos kenyeres plakát. Nem tőlem kapta, de tudta, hogy én csináltam.

2014. november 12., szerda

ATLANTISZ ÉS AMERIKA



Már előbb kellett volna emlegetnem, valamikor november elején, hogy a Vigadó Galériában az én Atlantisz című anamorfózisomat nevezték ki a „hónap műtárgyává”. Ott áll a bejárat (és a műbőrfoteleket őrző üvegkalicka - vajon mi a csuda ez, tudja valaki?) mellett, fölé pedig azt a textust nyomtatták, amely 2000-ben a Velencei Biennále katalógusában is a kép kísérőszövege volt. Rögvest ide is másolom, de hogy a történet kerek legyen, említtessék meg, hogy az akkori Biennále egy másik magyar résztvevője, Makovecz Imre a kiállításra készített anamorfózisaimat látva, s talán az alábbi szöveget olvasva határozott úgy, hogy meghív az akadémiájába. Mondanom sem kell, az akkor egy másik akadémia volt, nagyon más, jobban hasonlított egy baráti asztaltársasághoz, semmint ahhoz (a szintén a Vigadóban székelő) mamuthivatalhoz, amivé kinőtte magát. Az asztaltársaság hasonlat nem véletlen, tényleg egy nagy ovális asztal körül ültünk Imre Kecske utcai műteremházának földszintjén, s épp annyian, ahány szék elfért az asztal körül. Tetszett az épület, a faragott asztal, fölötte a csillagképek derűs mintázata, de leginkább a kert hatott meg. Ott a kertben ajánlotta föl, lépjek be a körbe. Mint később, az ünnepi beiktatáson megtudtam, rajtam kívül csak Jókai Annát hívta meg tagnak azon a nyáron, ebből már sejtenem kellett volna, talán sejtettem is, van némi ravaszság, hogy ne mondjam politika a meghívás mögött. Mindketten tagja voltunk ugyanis a másik, az ellenakadémiának, a Széchenyinek. Két nagy trónust csináltatott (Mezei Gáborral?) az alkalomra, az egyikbe Anna telepedett bele, a másikba nekem kellett volna helyet foglalnom. Inkább a gyepre ültem, s valami fűszálat rágcsálva mondtam el, ha már mindkét helyen tag vagyok, megpróbálom a két akadémiát közelebb hozni egymáshoz. Később, amikor funkcionáriusnak is megtett, már programként próbáltam megvalósítani ugyanezt a tervet. Persze nem sok sikerrel. Akkor elnökösködtem, amikor a legerősebb volt az ellenszél. Talán majd írok arról is, de most jöjjön az Atlantisz-szöveg.

Vannak rajzok, amelyekben ott szunnyad valami, ha úgy tetszik apollóinak is nevezhetnénk, valami átszellemült örök melankólia. Talán a geometria oldhatatlan, enigmatikus szomorúsága szüli ezt az érzetet: a szimmetriák fenséges társtalansága, a tükörképekben lakozó örök kétség, vagy a perspektívák reménytelen, plátói kapcsolata a végtelennel. Paradox világok, megépíthetetlen épületek, lehetetlen terek - mondják róluk, pedig csak a hagyományos, a konvenciók által meghatározott gondolkodásmód számára elképzelhetetlenek. Egy agyafúrtabb olvasatban, anamorfikus nézőpontból vagy lelki szemszögből nézve már nem irreálisak ezek az ábrák, sőt talán segítenek abban, hogy megértsük a tengerekbe vagy a tudat alá süllyedt Atlantiszok üzenetét. 

Az Úr a hetedik napon megpihent, az ember pedig beosont a Teremtésnek nevezett tükör-labirintus közepébe. Amire csak néz, mindenben önmagát látja viszont. Fű, fa, csillag, az összes teremtmény, mind épp kilencven fokos szöget zár be látósugarával. Képtelen magától elvonatkoztatva látni, érezni, fölfogni bármit is. Minden tapasztalását csak magára tudja vonatkoztatni. Ha akár egyetlen szögpercet képes volna változtatni ezen az ősi, önző, génekbe kódolt helyzetén, akkor a dolgokról visszaverődő sugarak már nem a kiindulópontba jutnának vissza, s nem fáradnának el e véget nem érő értelmetlen ingaúton, hanem új s újabb ismeretlen felületek tükröznék őket tovább, a geometria hálóin a végtelenségig cikázva, s akkor válhatna talán megismerhetővé valami olyan, aminek még az elképzelését is tiltja ez a tükörbe zárt állapot.

Az anamorfózis, a perspektív ábrázolás e többször elfelejtett, majd újra használatba vett, kicsit naiv, kicsit misztikus vadhajtása, a maga ferde rálátási szögével kísérlet az ab ovo lehetetlenre, az eredendő tükörhelyzet oldására - elméleti, vagy ha úgy tetszik "laboratóriumi" viszonyok között legalábbis. Az anamorfózist néző néző nemcsak - Duchamp elhíresült mondását követve - a művet fejezi be; önmagát is "csinálja", saját nézői mivoltát is identifikálja. Ahogyan megleli a helyes nézőpontot, ahogy felismeri az értelmessé visszatorzult képet, egyúttal saját téri koordinátáit is definiálja. Az anamorfózis szemlélője nem a recehártyán megjelenő látványra, inkább a mű és önmaga közötti összefüggésekre figyel. Arra kell koncentrálnia, hogy a műalkotás által teremtett, vagy pontosabban a műből szétágazó látósugarak által kijelölt térben hol helyezkedik el, és mozdulatai a kép jelentésének miféle módosulásához vezetnek. Miközben ezt teszi a fizikai térben, önkéntelenül is megfigyeli saját magán a befogadás, ha tetszik a "műélvezet" lelki mechanizmusát is az anamorfózis gerjesztette spirituális térben. Önállóbbnak, de kiszolgáltatottabbnak is érezheti magát az, aki kapcsolatba kerül az anamorfózisokkal. Ráébred a helycserére: nem ő van már a világ közepére állítva. Érzi a kép megteremtésének csodáját egyfelől, de azt is, hogy magára marad ezzel a valóságban nem is létező, csak az ő tudatában megjelenő illúzióval.

P.s.1.: A Vigadó Galériát persze nem csak azért ajánlgatom, mert ott árválkodik egy anamorfózisom,  inkább azért kell, sőt kötelező odamenni, mert az emeleti termekben hatalmas Somogyi Győző életmű kiállítás van. Nagyszerű anyag, remek festmények, csodaszép grafikák, szóval élmény. Kihagyhatatlan. Csak a rendezés lett egy kicsit zsúfolt és monoton.
P.s.2.: Valami, ami változatosabbá tehette volna a Somogyi kiállítást. 1984-ben megkértem Győzőt, hogy Ah, Amerika! című filmem egyik jelenetéhez készítsen rajzokat. Ott kezdődnek az ő képei, ahol megszólal a „járjatok be minden földet …” kezdetű Petőfi vers egy valamikori kivándorló hangján (25:30-nál). Nem szoktam elérzékenyülni a saját moziimon, ez a vers azonban kivétel. 

2014. november 5., szerda

SCHWAAN

A 19. század végi nagy európai plein-air mozgalom része volt a vidéki művészkolóniák létrejötte. A franciák Barbizonjához és a magyarok Nagybányájához hasonlóan Németország északkeleti részén, a Mecklenburg-Elő-Pomerániában fekvő Schwaan nevű városkában 1890-ben alakult művésztelep. A Franz Bunke, Rudolf Bartels, Peter Paul Draewing és Alfred Heinsohn nevével fémjelzett iskola (munkáik a helyi múzeumban láthatók) az első világháború előtt élte fénykorát. A telep frissen felújított épületeiben most újra elindulni látszik az élet. A novemberben nyíló kiállításra engem is meghívtak, sőt 9-én képes előadást is tartok majd, mi másról, az illúziókról és az anamorfizmusról, saját vesszőparipáimról. Akit érdekel, este fél hatkor ezt a címet keresse Schwaan (azaz Hattyú) főterén: Atelierhaus.

2014. november 2., vasárnap

ÚTISZ GALÉRIA

Kedves Útisz-blog olvasó, ha november harmadikán hétfőn négy és hét közt nincs más dolgod, látogass el a híres Bedő Házba. Ha jártál már a Magyar Szecesszió Házának állandó kiállításán, vagy meglátogattad már Simplicissimust a Summa Artium fényűző irodájában, akkor könnyen odatalálsz, de segíthet a mellékelt rajz is: Budapest V. Honvéd utca 3. A negyedik emeleten nyílik az Útisz nevű nonprofit galéria (a nyereség, ha lesz, kulturális célokra fordul), amelyben olyan képek lógnak a falon, amilyenek itt a blogon is meg szoktak jelenni. Ha öt órakor érkezel, két rövid beszélyt is hallhatsz, ha hatkor, akkor talán két másikat. Ha hétfőn mégsem tudnál jönni, akkor próbálkozz munkanapokon 9 és 5 között, a kaputelefonon ez lesz kiírva: Útisz Galéria.
P.s.: Idemásolom a megnyitó szöveget, hátha valaki olvasni is szeretné: 


Az írótól, akit leginkább Fernando Pessoa néven szoktak emlegetni, holott további nyolcvanhat néven hívhatnák, (csodálnám, ha házigazdánk tanult barátja, Szimplicisszimusz nem tudna egy nyolcvanhetedikről), szóval ettől a Pessoától azt olvasom: „jó adag metafizika van abban, ha az ember nem gondol semmire”. Igyekeztem kellően metafizikus lenni (kevésbé elegánsan: sznob) vagyis semmire se gondolni, pontosabban a semmire gondolni, miközben minden részletre kiterjedő alapossággal kitaláltam, sőt le is írtam, hogy miről szónokoljak. A semmit akarom tehát megidézni, önök már nyilván rájöttek, egyebek közt azért is, hogy kapcsolódjak házigazdánkhoz, aki ugyebár Senkit emlegette, amikor elmagyarázta az Útisz Galéria görögös hangzású nevét.
Hosszadalmas magyarázkodás helyett leakasztottam egy képet, egy olyat, amelyen a semmi lerajzolására tettem kísérletet. A Hiány-sorozat egyik lapjáról van szó, történetesen épp arról, amelyet (illetve amelynek egy részletét) vendéglátónk emblémának választott. Mielőtt részletesebb magyarázatba fognék a fordított világról, amelyet a kép, illetve amelyet a Hiány-sorozat többi darabja ábrázolni próbál, néhány unalmas technikai részletről írok. A galériában kiakasztott munkák nyomtatott grafikák, azoknak is egy speciális válfaja: mélynyomással sokszorosított képek. Ilyen eljárás egyebek között a rézkarc, a rézmetszet, a hidegtű, a mezzotinto, a heliogravür; közös jellemzőjük, hogy a nyomódúcból kimetszett, kimart vájatba, az ürességbe, hiányba, a voltaképpeni semmibe dörzsöli be a grafikus a festéket, amelyet ebből a negatív formából emel ki aztán a vájatokba bepréselt papiros. A műalkotáson megjelenő pozitív vonalak a grafikus által létrehozott negatív árkok kitöltései, voltaképpen a láthatóvá tett hiány képei, a semmi megtestesülései.
A keleti bölcsességek egyik központi témája az a „semmi”, amelynek kapcsán Lao-ce, a talán soha nem is létezett kínai bölcs (vagy inkább Magyarországra szakadt alteregója Weöres Sándor) így írt: „a semmit-sem-tudás azonos a mindent-tudással”. Lerajzolva még egyszerűbb: jin és jang, a valódi és a spirituális világ, a negatív és a pozitív forma, a van és a nincs egymásba kapcsolódó, egymás létét feltételező csavarintmányai. A semmi, ami ott Keleten az elérni kívánt üdvösséggel azonos, Nyugaton többnyire elrettentő ürességet, folyton kitölteni kívánt űrt jelent. Amíg az európai filozófiák a semmi fogalmához az élet értelmetlenségét társították, az indiai Brahmagupta „kitalálta” a nullát, és megalkotta a nullával való számolás szabályait. Ideát a semmi abszolút hiány, odaát végtelen sűrűségű koncentrátum. A különbség fokozhatatlan, de valahogy mégis mindkettő mélyén ugyanazok a melankolikus tartalmak szunnyadoznak. Előhozakodhatnánk a zenei szünetektől a kihagyáson alapuló balladai homályon át a Malevics szuprematizmusában megjelenő teljességet jelképező nagy Semmiig sok mindennel. Gimnazista korom kultuszfilmjét, Antonioni Nagyítását oly sokszor megnéztem, hogy a végtelenségig fölnagyított fotók ezüstszemcséi közt magam is látni véltem a titkot, azt a semmit, az űrt, amely talán épp a világ megismerhetősége fölötti kétség képi megjelenítése, és együtt hallgattam David Hemmingsszel a film végén a teniszlabdaként elhajított semmik pattogását. Ó, hányszor hoztak izgalomba – olykor zavarba – másféle hiánylátomások: egy boka fölött a zokni gumijának árka, a szemüveg helyének vörös félholdja az orrnyergen, vagy a levett melltartó fehéren maradó hiánya a napbarnított testen.
A gyakorló alkotók tudják, vagy tudniuk kellene, hogy minden művel, amelyet létrehoznak, el is vesznek valamit a teremtett világból. A stadionépítők nagyobb darabot hasítanak ki belőle, mint a násfacizelláló ötvösök, de vajon figyel-e egyikük is arra, ami munkájuk nyomán eltűnik? Fölér-e a robusztus lelátó a szelíd tájjal, amelyet eltakar egy kottamásoló ablakából, vagy a briliánsokkal díszes gyöngysor, ha elfedi két kulcscsont közt azt a kicsiny mélyedést, apró konkáv formációt (nevezhetjük-e hiánynak), melyet gáláns férfielődeim valaha sótartónak neveztek el?
A vulkán sújtotta Pompei feltárásakor a megszilárdult hamuban ember formájú hiányokat találtak a régészek. Üres lenyomatait a katasztrófa elporladt áldozatainak. A negatív forma a veszteség figyelmeztető jelenléte okán mindig tragikusabb a pozitívnál, nem is bírták sokáig nézni, gipszet öntöttek az antropomorf üregekbe, élethű szobrokként támasztva föl a városlakókat. Vajon mit vágyhattak e hamubasült citoyenek jobban: hogy mint spirituális hiányformák maradjanak meg mementónak vagy közszemlére tett szoborparkban nyújtsák a vigaszt a turistáknak: a halál az, ami mindig mással történik meg.
Ha valaki sokat forgolódik a formák világában, egyszer csak észreveszi, hogy a pozitív alakzatok olykor véletlen, olykor szándékoltnak tűnő negatívokat generálnak. Számomra M. C. Escher geometrikus művei meg az előzményükként számon tartott iszlám mintázatok jelentették az első találkozást a negatív-pozitív formadialógusokkal, holott illett volna már jóval előbb, a népművészetek, köztük a magyar paraszti világ festett, hímzett, faragott képi kérdés-felelet játékaiban is ráismerni ugyanerre. Észrevenni a túlról-determináltságot, azt hogy a beszédes körvonal nem az általa körülzárt forma magánügye.
A semmi ágán ül szívem, és mily különös a költői kép ereje: már látjuk is a nyilvánvaló láthatatlant. Egy másik József Attila versben, az Eszméletben a létező és nem létező fogalmak ugyancsak tárgyiasult látványként jelennek meg: csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra. Amikor a Hiány-képeket rajzolni kezdtem, ezekre a képzeletben megjelenő ürességekre, virtuális semmikre gondoltam, a valóság negatív öntőformáit, az őket láthatatlanul átölelő Űrt szerettem volna ábrázolni.
Olyan épületeket, építészeti részleteket választottam, amelyeknél a negatív-pozitív forma felelgetése mellett valamely elmúlt korba, a képzettársítások történelmi hálójába is magammal vonhatom a nézőt. A kultúrtörténeti beágyazottság a formai-geometriai gesztusból fakadó asszociációkkal oly sokrétűen árnyalhatják a képet, hogy már magam sem tudnék minden szálat követni. Meg eszem ágában sincs. Ha lehet vágyam saját munkáimmal kapcsolatban, az csak annyi: kezdjenek el önálló életet élni, és találtassanak bennük olyan tartalmak, amelyekre én magam sosem gondoltam volna. Érjen össze mindegyikük a paszparturák, a keretek mögötti rejtett zónában, felelgessenek egymásnak, és párbeszédüket már én se tudjam követni, annyira se értsem őket, mint bárki más.
Az antik Róma sok képemen megjelent, a Hiány sorozat első darabjai is az örök várost tükrözik. A most bemutatott diadalív mellett egy aquaduct, egy timpanonnal megfejelt oszlopsor és persze a Pantheon kupolája. Pontosabban mindezen épületek megszerkesztett hiánya. A látványos semmi. A kupola tetején ásító hatalmas nyílás helyén a lebegő tömör kőkorong. Kopottan, mohosan, ezerévesen. Lehet-e érzékletesebb formát – liftszekrényt – találni a múltba történő alászálláshoz? Vagy a dimenziókból való kiszakadáshoz? Hogyan is tudnám a fekete lyuk paradoxonját átélni, ha nem álltam volna nap mint nap elmerevedő nyakcsigolyákkal ott, a beesteledő opeion alatt, elgondolván, talán várván is az időkből kiemelő fordított gravitáció ölelését. Megtanultam, hogy a fekete lyuknak nevezett égitestekben az anyag sűrűsége a végtelenhez, kiterjedése a nullához közelít. Az az a pont, ahol az abszolút Semmi regnál. Megtanultam, de elképzelni a Semmit is csak úgy tudom, ha ábrázolom. Lerajzolom a negatívját. Azt mondom, ez a valami, ez a semmi… fordítottja.
A műértők és műelemzők gyakran elmondják, hogy nemcsak a kimondott vagy látható dolgok a fontosak, leginkább azokra érdemes figyelni, amit elhallgat, nem ír le vagy nem mutat meg az alkotó. Nemes Nagy Ágnes az Eszméletet elemezve a versfüzér ürességeit, a szavak, sorok és strófák közötti hiányokat magyarázva meglepő építészeti hasonlatot használ: A költő […] a versszakok közét tágítja minél levegősebbé, mint egy széles oszlopsorét. De ki tudná elmondani egy oszlopsornyi vers oszlopközeit? Hogy azonban az oszlopközök terét használhassuk, mégis csak ki kell faragnunk az oszlopokat. A vers többé-kevésbé a sorközökért íródik, de ahhoz meg kell írni a sorokat is. Amikor a verselemzés a kezembe került, már túl voltam a munkán, túl a rézkarcok kinyomtatásán is, mégis úgy éreztem, mintha nekem akarna segíteni Nemes Nagy, vagy inkább időn – halálon – túli feladatot jelölne ki a számomra. Köszönöm. Egy rövid beszélgetést leszámítva sosem voltam kapcsolatban vele, személyesen alig ismertem; az a költészetbe emelt mértani attitűd azonban, amely leginkább az ő nevével áll összefüggésben, igencsak meghatározó volt számomra. A művészet a világ felfogásának egyik vetülete, és talán-talán geometriai vetülete leginkább. Ezt a mondatot is tőle tanultam, A vers mértana című esszéből. S ő kitől mástól vette volna: ott sétál most is Platón oldalán, s felettük az írás: Ne lépjen be senki, aki nem ismerős a geometriával.
A sok görög istenszobor közt állt a Pantheonban egy üres talapzat is, A. T. – az ismeretlen isten nem létező szobra számára. A láthatatlan istenek látható szobra mellett a posztamensre emelt Semmi. Pál apostol meg is dicsérte érte az athéniakat. Ha egy kicsit bátrabb lennék, Hiány című grafikai sorozatom lapjait neki, annak a bizonyos A. T.-nek, vagyis Agnosztosz Theosznak a pártfogásába ajánlanám, ha meg egy kicsit önzetlenebb is volnék, nem ilyen földi dicsőségre sandító parvenü, akkor bizonyára áldozatot mutatnék be általuk, mert a semmit ábrázoló lapok számára úgysem lehetne üdvösebb sorsot találni annál, mint hogy maguk is semmivé avanzsírozzanak.