2014. szeptember 30., kedd

HALVÁLASZ


Halszoknyában, halingben
halkisasszony belibben,
mórikál és táncikál,
malac verseket citál,
lábujjhegyen halandzsál,
színes szerpentint dobál,
tombolája mindig nyer,
ezüstpénze halpikkely.
Hal (vagy halnak öltözött)
paralel tükrök között
száz alakban pont felém
miért jössz te, éppen én
volnék, akit keresel?
pulzál, dobol, felesel
halántékomon egy ér:
ne még, lükteti a vér.
A halalak elém áll,
hallak mondom, de csak vár,
(halogatja még talán)
csak áll, csak áll, csak álldogál,
csak tátogat, de nem beszél,
halszájából fúj a szél,
halszeme már nem kacag,
könnyei patakzanak.
Mire vársz te halleány,
ahogy állsz, merő talány,
háló-arcod  halovány
s szemed tükrében a bál,
haladéktalan megáll. 
(Épp hölgyválasz lenne tán,
azért jöttél halleány?)
Értem jöttél, értem én,
értem: értem, nincs remény,
ha elém egy hölgyhal áll,
s táncba szólít a halál.

2014. szeptember 27., szombat

UTAZÁS NAGYMAMÁVAL ÉS NAGYPAPÁVAL







Utazás Kárpátalján, magyar írók és költők társaságában. Én persze, mintha otthon lennék, úgy dicsekszem. Itt volt pap a dédapám (Csetfalva), itt érettségizett apám (Beregszász), ez meg az az iskola, ahol megbuktatták a nagypapát latinból (Munkács), azt a nagypapát, akit sose láttam, de akit történetesen pont úgy hívtak, mint engem, sőt olykor álmomban engem szólítanak föl, nekem kell átélnem helyette a gyászos matúrát.

(A beregszászi főiskola író-olvasó találkozóján egy nagyanyámról szóló írást olvastam föl, másnap a munkácsi tanítóképzőben pedig a párját a nagyapámról.)
Csuda mán, mondta nagyanyám, Sütő Flóra Ida, ha megjöttem valahonnan. Mindig korábbra várt, valahogy maga volt a várakozás. Nehezen eresztett, aztán ha mégis menni kellett, nyomban elkezdett várni. Verseket mondott magában, imádságot, zsoltárt vagy a Toldit, onnan, hogy pásztortűz ég őszi éjszakán, s ha nem jöttem meg, mire elborítá a sírt új havával az ég, hogy el ne pityeredjen, meggyújtott egy félbetört Nikotex munkást. A sírban Magdika feküdt, akit kétévesen vitt el a spanyol és Orosz István Mezőkaszonyból, aki állítólag Bereg vármegye bálján olyasmit talált mondani, hogy vagy a Sütő Duci lesz a felesége, vagy soha senki. Nem bánom, felelte nagyanyám, de a gyerekek, akár fiúk, akár lányok, reformátusok lesznek. És passz. Magázták egymást. A haja olyan volt, mint Ingrid Bergmané a Casablancában. (Mindig ott maradok, ha valamelyik csatornán játsszák.) Amikor apámat kellett várni, a család az általa vart ruhákból, horgolt terítőkből, hímzett párnahuzatokból élt. Járta keze mindig. Ha kijön a pasziánsz, ő is megjön, meglásd. Kádár János börtönéből várta haza, és épp ezer hibátlan pasziánsznak kellett kiterülnie a hullámos barna sezlonra, hogy sikerüljön a varázslat. Csuda mán. Amikor felsős lettem, én írhattam a borítékjaira: Barkaszovo, Zakarpackaja Obl., CCCP. A válaszlevélben mindig visszajött a leáztatott bélyeg. Sárga gömbforma szputnyik száll rajta az égbe, a Hold felé, hosszú csigaszarv antennákkal. 

*

Éjjel a Selyemút nyomvonalán, csak épp ezer méterrel fölötte, mi mást tehet az utas: számtanpéldákat fejteget. (Odakintről, ellenőrzésképpen, be-benéz a holdvilág.) Emlékszel kicsikém, azokra, a feladványokra, amelyekben ennyi meg ennyi idős az apa meg a gyereke, és meg kell mondani mennyi idő múltán lesz éppen négyszer, háromszor, kétszer annyi idős, illetve lesz a kora fele, harmada, negyede a másikénak, függően attól, hogy kinek a szemszögéből okoskodunk. Gyöngyszemei voltak a számtanórák szépséges haszontalanságainak. Nagyapám, aki 1891 októberében született, a skorpióságot (talán kissé meggondolatlanul) ő hagyományozta rám, éppen 120 éves lenne. Én meg pont most töltöttem be a hatvanat. Csak itt a Kína felé szálló repülő fedélzetén stimmel a dolog, hic et nunc lép érvénybe a különös szimmetria és mire landolunk, már érvényét is veszti. Egyre közelebb kerülünk egymáshoz, és egészen a végtelenségig fog kisebbedni a korkülönbségünket jelző arányszám. A matematikusok szerint a világ végezetéig elkonvergálgathatunk, mégsem találunk egymásra, de ki a csuda hiszi ezt el nekik? Valaha akkora volt a távolság, hogy csak na, amikor nagypapa (történetesen éppen Orosz Istvánnak hívták) jobblétre szenderült, én például mínusz három éves voltam, vagyis még egy viszonylag egyszerű számtanpéldában sem álltam volna meg a helyemet. És most tessék itt utazom a Selyemúton, nagypapa meg a hold másik oldalán mosolyog a bajusza alatt (naná, hogy ő is bajszos volt) és bizonyára ellenőrzi a számításaimat, mert mellesleg kiváló matekos volt, legalábbis a latinhoz képest, abból ugyanis úgy meghúzták a munkácsi érettségin (költőibben: szekundába ponálták), hogy máig nem tud napirendre térni fölötte a família legendáriuma, de ilyen ünnepi pillanatban a kínos dolgokra boruljon inkább fátyol (jóféle kínai selyemből) az utasra és a holdvilágra pedig álom. Legalábbis egyelőre.
*
(A fényképek Csetfalván készültek szeptember 25-én Nagymagyarország egyik legszebb református templomában, amelynek az előző századforduló körül dédnagyapám, Sütő József volt a papja, itt keresztelte meg 1900 decemberében a lányát, a nagyanyámat, Flóra Idát, aki az emléktáblán emlegetett kötelezőolvasmányos nagy írót otthon csak úgy emlegette: a Zsiga.) 


2014. szeptember 14., vasárnap

KIÁLLÍTÁS SZTAMBULBAN




Ott, ahol a híres piros villamos jár és állítólag minden nap egymillió ember korzózik, az İstiklâl Caddesin szombat este nyílt meg a tavalyi ankarai kiállítás sztambuli retrója. Egy hónapig lesz nyitva, a cím: Macar Kültür Merkezi. Közel a Galatasaray Lisesihez. Mondhatnék házszámot is, de sokkal érdekesebb megtalálni. 
Figyelem, feladvány! Azok között az Utisz-blog olvasók között, akik megtalálják a kiállítást és a kiállításon a Vasorrú bábát (és ezt fényképpel is igazolják), kisorsoltatik egy grafika.

2014. szeptember 9., kedd

MÁB MONOLÓG


A kapu előtt való nagy pénteken,
kályha melletti zöld szombaton
kezdődik esztendeje Petri János Andrásnak,
kinek fizetsége nyolc garas, negyven pénz.
Híjával ruhája: libériája lészen;
először nádinge, lapu gatyája, iszalag,
bőröve tormalevélből, dolmánya szalmazsinórral,
szilva-nagygombokkal,
széllel bélelt kék nadrágja kovakapcsokkal;
rákhájból összeforrasztott téli kalapja,
láthatatlan színű csizmája,
tökből faragott patkója, hab sarkantyúja –
kosztot igen, de enni nem kap,
tíz cső kukorica, kilencvenkilenc romlott kolbász,
tizenhat nyakoncsapás, húsz seggberúgás,
tíz icce szellő egy font köd, fél akó esővíz –
réceól a kvártélya.
Ezek esztendőnként be fognak néki adatni,
azonban ha jól viseli magát, tehát a konvenciója is
megnagyobbítódik, úgy mint a libásifai, cserfai,
gutafai uradalmak kertjeiben lévő
szúnyogokat meghizlalhatja
és nyárson sütve megeheti.
Eztet meggondolván a kályha melletti zöldszombaton
Petri János András komám meglibbentette
rákhájból összeforrasztott téli kalapját
megdobbantotta tökből faragott patkóját
megpengette habsarkantyúját,
azt Nógrádba repült!
Tizenketten vannak Nógrádban a barboncások
és egy rozmaringerdőben laknak a fellegek között.
Egész évben nem esznek semmit,
csak egy nagy követ nyalnak, amit Amerikából hoznak.
Abból az Amerikából hozott nagy kőből édes tej foly.

Az Ah, Amerika! című animációs dokumentum film egyik népi költeménye. Dániel Ferivel „paraszt máb-monológnak” hívtuk. A filmben Szilágyi Pityi mondta, zseniálisan.

2014. szeptember 4., csütörtök

...


Hazánk, kitátott versgödör
szavaló szánkba ásva:
fogyó múlt, apadó jövő
között növekvő, mélyülő
Nagy Sír. Te árva, árva!