2013. november 28., csütörtök

2013. november 26., kedd

EGRI YILDIZLARI


Ez bizony éppen az, aminek látszik: az Egri csillagok törökül. Egy török fiú és egy magyar lány tartja. A Gárdonyi-év apró mellékeseménye még, hogy hamarosan kiállításom lesz az ankarai Güler Sanat galériában, az itt még üresen látható falakon. Addig is bemelegítésül: Art Market Budapest holnap estétől a Millenárison: Ahmet Günestekin, Bubi és O.I. (Ez a kiállítás ugyancsak a Güler Sanat válogatása vagyis három napig török színekben "versenyzek" itthon is. Különös érzés).

2013. november 18., hétfő

BRESCIÁBAN BRUNO UTÁN

Na ne: az az érzésem, hogy játszanak velem. Miután megnyílik a kiállításom a bresciai Galleria dell’Incisionéban, végigböngészem, kikkel áll még kapcsolatban a galéria. Steve McCurryről már tudok, neki lesz tárlata az emeleti szobákban, ott ahol most Hokusai metszetei lógnak. (McCurry az, aki a National Geographic leghíresebb címlapját fotózta, az ikonná vált afgán lányt a fantasztikus tekintetével.) Na de most nem McCurryről és nem is Hokuszai szanról akarok írni, hanem Munariról. "Galleria dell’Incisione di Brescia presenta la mostra Bruno Munari"- olvasom megdöbbenve a honlapon. Akár az évi rendes koincidenciának is vélhetném, ha nem foglalta volna ezt már le Jurgis Baltrusaitis junior, az anamorfózisok professzora. Bruno Munari nevét valamikor szeptemberben hallottam először, amikor azzal hívott fel Farkas Anna, hogy húsz magyar tipográfus lány parafrázisokat készít az illető munkáira, én meg legyek szíves megnyitni az ezekből rendezett kiállítást. Hirtelenjében semmi kifogás nem jutott eszembe, ráadásul annyira szégyelltem, hogy sose hallottam még a világhírű olaszról, akit Picasso a graphic design Leonardójának nevezett, hogy kinyögtem egy elhaló igent. A következő hónap azzal telt, hogy fölkészültem az olaszból, megismertem a munkáit, átnyálaztam az életrajzát, kitanultam a stílusát, rájöttem, hogy egyszerre van a születésnapunk (skorpió a szerencsétlen) és szerkesztettem egy hosszadalmas megnyitó szöveget. Még az Utisz-blogra is fölpakoltam, Annáék meg kirakták a MATT-ra. Hát ez a Munari, miközben én még édes tudatlanságban leledzve éltem boldog, Munaritlan életemet, már ott lógott, elszántan és enigmatikusan éppen azokon a falakon, amelyeket Signora Chiara, a galéria tulajdonosa már kinézett a számomra. Pont egy éve volt itt kiállítása. A Munari-mirákulumhoz képest a kiállításomról már csak prózaian egyszerű dolgokat írhatnék, hacsak az nem üt szöget a rejtvényekre vágyó olvasók fejébe (az enyémből már több ilyen szög görbéllik elő), hogy a csudába lehet az, hogy Róma legközepén, a Falconieri palota márvány csarnokába húsz ember ha összejön, a vidéki kisvárosban meg kétszázan tolonganak a három óráig tartó, konferansz és pogácsa nélküli vernisszázson. (Az már csak zárójeles mellékszál, hogy Danit, a kiállítás kitalálóját leszámítva egyetlen magyar sincs köztük, a milánói konzul, akit Chiara meghívott, végül kimentette magát valami fontosabb dolog miatt.)  

2013. november 16., szombat

POST SCRIPTUM A TOJÁSHOZ


Kész a bresciai kiállítás, marad időm átvonatozni Milánóba. A szakadó novemberi esőben legjobb múzeumozni, meg amúgy is „még dolgom van a Brérában”. Azt remélem, hogy „profi” látogatónak tartanak majd, ha már az ajtónállóktól megkérdezem, merre található a Montefeltre oltárkép. 24-es terem – vágják rá egyszerre, és összenéznek mögöttem: csak nem egy Piero della Francesca fan. Alig van látogató a Brerában, a XXIV-es számú teremben senki. Kép is csak három, Raffaellótól a Mária eljegyzése, Bramantétől az Oszlopos Krisztus és tényleg ott van az én képem is, amiért itt vagyok.  Illett volna egy félévvel hamarabb jönni, mielőtt megjelent a Sejtések, de hát akkor nem volt rá érkezésem. Most a szomszéd városban rendezett kiállítás tökéletes ürügy, hogy eljöjjek Pieróhoz. Hogy meglátogassam Pierót. Hogy tiszteletemet tegyem Pierónál. Buona Sera, maestro! Állok a nagy festmény előtt és már tudom, hogy  post scriptumot kell írnom a Tojáshoz, vagyis a Válogatott sejtések című könyv A tojás volt előbb című fejezetéhez. (Persze illik is javítgatnom a könyvet, ha már a kiadó úgy határozott, hogy Aegon-díjra nevezi.)
Az írásban azt próbáltam bizonygatni, hogy Piero della Francesca festménye, a  Madonna a gyermekkel, hat szenttel, négy angyallal, valamint Federico Montefeltro urbinói herceggel című nagy oltárkép volt az első tudatosan szerkesztett anamorfózis (megelőzve Leonardo vázlatait, a Codex Atlanticus szemet és gyerekfejet ábrázoló rajzát, amelyet a műtörténet első anamorfózisokként tart számon). A kép szereplői fölött egy kagylót formázó negyedgömbben mérőón szerűen függ egy tojás, amely, ha megfelelő távolságból – azt mondom inkább: közelségből – nézzük, egy gömbbé, sőt ha a kagylóra is asszociálunk, gyönggyé változik. Röviden idéznem kell a szövegből, hogy érthetőbb legyek. „A kagylóban mérőónként függő tojás nem csupán a tükörszimmetria tengelyét jelöli ki mérnöki pontossággal, hanem a néző helyét is a kép előtt. Azt, hogy hova kell állnunk. A centrális perspektíva használatával szerkesztett képek esetén nyilvánvaló, hogy a nézőnek is úgy kell megállnia a kép előtt, hogy az enyészpont, ahová az ortogonálisok összefutnak, éppen az ő nézőpontjával szemben legyen. Ez elég könnyen belátható, és nincs is egyszerűbb, mint megtalálni ezt a pontot a Montefeltro-oltárképen. Mintha a templombelső szabályos építészeti elemei csak azért lennének ott a háttérben, hogy vonalzónkat az egyenesekre fektetve meghúzhassuk a perspektíva összefutó vonalait, amelyek a mi képünk esetén éppen a Madonna arcán keresztezik egymást. A „tojásfejű” Madonnán, hiszen hajszálra olyan alakú a hölgy arca, mint a pontosan fölötte lógó tojás. Vagyis úgy kell közelednünk a festményhez, hogy Mária feje és a miénk egy vonalban és egy magasságban legyen. Szerencsére a Brerában úgy van kiállítva a kép, hogy ez egy átlagos magasságú látogató számára elég könnyen megoldható feladat. De vajon tudjuk-e, milyen közel menjünk a képhez, honnan lesz olyan a látvány, amely a festő szándéka szerint való? Hiszen épp erre való a tojás! Ahogyan közeledünk a festményhez, a tojást egyre meredekebb szög alól látjuk. A változó nézőpont miatti torzulás következtében egyre kevésbé érezzük tojásnak a kupolában lógó formát, egyre inkább egy gömbhöz kezd hasonlítani. Nos, ha megállunk azon a ponton, ahonnan szemlélve tökéletes gömbnek érzékeljük, akkor állunk ott, ahová Piero mester állított minket. Foglaljuk csak össze, mi is történt: egy anamorfikusan eltorzított formát a helyes nézőpontot megkeresve visszatorzítottunk. Ha gömbnek látjuk a tojást, akkor látjuk jól a képet.” Az volna tehát a dolgom, hogy „jól lássam a képet”, hogy oda álljak, ahová Piero állítani akart. Írás közben azt hittem, ennél nincs is egyszerűbb dolog, a XXIV-es teremben azonban minden feltétel hiányzik. Nem úgy van kiállítva a kép, ahogyan emlékeztem, jóval magasabban függ, vagyis „átlagos magasságú” helyett legalább két és fél méteresnek kellene lennie annak, aki a szemét a horizonttal akarja szembe helyezni. A képhez való közeledés sem megoldható: egy brutális kordon, félkörös fekete vaspánt veszi körbe a képet, meggátolva, hogy a látogató két méternél közelebb léphessen. Bosszant a dolog, elemi kiállításrendezői hibának tartom, hogy nem lehet a megfelelő helytől szemlélni a képet, de felháborodásomba némi megnyugvás is keveredik, biztos lehetek benne, hogy ez a felfedezésem még nem vált „hivatalossá”, ellentétben oly sok másikkal, ezt még nem nyúlta le senki.
Újra és már sokadszorra látom bizonyítva, hogy a világ leggazdagabb múzeumaiban sem mindig figyelnek arra, hogy az enyészponttal való szembehelyezkedés, vagyis a tökéletes szemszög felvétele megoldható legyen. Hol alacsonyabbra, hol magasabbra lógatják a képeket, mert valami megmagyarázhatatlan okból, amelyet ők a kiállításrendezés művészetének neveznek, és a vidéki művelődési házak színvonalán gyakorolnak fontosabb számukra, hogy a képek csinosan mutassanak egymás mellett, semmint a pontos perspektíva. Holbein Követek című képének elhelyezése kapcsán már sikerült tengelyt akasztanom a National Galleryvel, most jöjjön a Brera. Kíváncsian várom, az eldobott kesztyű célba ér-e.

2013. november 15., péntek

SCIOPERO A SZIGETEN

Szeretnek-e vajon eléggé a hőseim, vagy csak próbára akarnak tenni: látni akarják, mire vagyok hajlandó értük, miféle nehézségeket vagyok képes kiállani, hogy megfeleljek a feltételeiknek. A követ és a fáraó írásakor el kellett jutnom Polisybe, a főszereplő Jean de Dinteville kastélyába, de a kastélyban, mielőtt megérkeztem volna tűzvész pusztított. Beszakadt mennyezetek alatt, kormos szobákban kellett az emberem nyomait keresni, meg persze azt a falat, amelyen egykor Holbein festménye, a Követek függött. Most a Sakkparti a szigeten című könyvön dolgozom, a sziget Capri, ahol a bolsevikok két vezére, Alekszandr Bogdanov és Vlagyimir Uljanov, a később Leninként elhíresült bronzszobor Gorkij villájának teraszán egy sakkjátszmával próbálják eldönteni,  ki vezesse győzelemre a kommunizmust. Többé-kevésbé kész a könyv, de a részleteket pontosítandó illene elmennem Caprira újra (éppen harminc éve jártam ott, amikor természetesen fogalmam sem volt, hogy egyszer még érdekelni fognak a bolsevikok hatalmi játszmái, sőt a szigeten épp azt élveztem legjobban, hogy milyen messzire kerültem az akkor még „hazainak” számító témáktól.) Szóval Rómából (kiállítás és vetítés az Akadémián) Nápolyba vonatozunk (az útitárs ugyanaz, mint harminc éve) és az Internet weather oldalán kinézem a sok esős nap közt az egyetlen napsütésest. Előző nap, amikor megvenném a hajójegyet, közli a meglehetősen mogorva pénztáros, sztrájk lesz másnap, nem lehet  átmenni Caprira. (Olaszul mondja, de történetesen ismerem a szót, már legelső Itália-élményem része volt, akkor egy valamivel nyájasabb trieszti vasutas tanítgatta szótagolva, hogy jobban értsem: sci-o-pe-ro.) Több nap nincs (már várnak Bresciában egy újabb tárlattal), marad az azonnali indulás a szakadó esőben. Aki a többire, a részletekre is kíváncsi, az vegye meg Bordánál a könyvet úgy két-három hónap múlva – hacsak a hőseim nem találnak ki addig valami újabb nehezítést. Valahol azért respektálom őket: stílusosabb ötletet, mint éppen egy sztrájkot, egy igazi író sem tudott volna kieszelni. 

2013. november 9., szombat

RÓMA

Róma: nem könnyű megállni, hogy ha az ember villanynaplót vezet, ne írjon Rómáról rögvest, ahogy megérkezett. Róma: nehéz döntés, hogy ha az ember Rómában van, naplóírásra pazarolja az idejét, ahelyett hogy a várost járja. 1983-ban Rómában tölthettem néhány hónapot az itteni Magyar Akadémia szép barokk palotájában (éppen ott, ahol most verem a laptop billentyűit). Pont harminc éve történt, de valami véletlen folytán átkerült a gépbe az akkori beszámoló néhány kézzel írt mondata: „Illene azt mondanom, hogy a Falconieri palotában dolgoztam is, de hát az örök város nem olyan szemérmes, hogy csak úgy engedné az embert visszavonulni a műtermébe, a stafeláj mellé. Kelleti magát nappal és éjjel, és hálás azoknak, akik megfordulnak utána. Váratlan örömökkel lepi meg őket. Nos, bennem jó partnerre talált. A Via Giulia uno alól, ahol a fent említett „műintézet” van, útnak eredtem nap mint nap, hogy különösebb terv nélkül bolyongva várjam és engedjem, hogy meglepetéseivel elém álljon... ahogy a történelmi korok, akár a geológia horizontális réteglemezei elősejlenek, ahogy az évezredek óta tartó könnyed agónia lassan átköltözik az utazó szívébe, s ahogyan a város, ez a végtelen történet, ez a végeérhetetlen mondat megszólal... vagy úgy mondom inkább, meghallszik, hiszen már öröktől szaval, csak a fülem volt sokáig süket... Kőpárkány-jelzők, oszloprend-szótagok, rizalit-ritmusok, árkád-rímpárok, pilaszter-metaforák, gyámkő-írásjelek, sikátorok és kapubélletek, rejtett terecskék meg homályos belső udvarok labirintus-láncolatára volt felfűzve az a szikrázó nyárvég, az a parázsló koraősz... az az öröknek gondolt ifjúság.” A harminc évvel ezelőtti három hónap (megtoldva az 1998-as Escher kongresszus hetével) úgy érzem, feljogosít, hogy úgy dicsekedjek a Collegium Janus fejes teraszával, a Campo péküzletének zsömléivel, a Palazzo Spada becsapós folyosójával, a Pantheon melletti Tazza d’Oro kávéjával, mintha mindez a sajátom lenne. Akiknek mondom (Líviusz, Emmy, Dóra) persze éppúgy ismerősek itt, mint én, s gyanítom az olvasók közt is akad, aki már elégszer hallotta ezt az önfeledt kérkedést, s joggal állapítja meg, ja igen: Róma az más, vagy: ja kérem, Róma az mindig ugyanaz.