2013. október 26., szombat

ÉRSEKÚJVÁR, 2013.10.24.





Az érseklújvári kiállítás megnyitójához látszólag vajmi kevés köze van Arany János alábbi költeményének, mégis ide teszem, hogy érthető legyen a parafrázis, amit a vers kapcsán írtam. Ja, és köszönöm a tortát! :-)
Ma hatvankét esztendeje annak,
Mikor engem megtettek Johannak,
Esztendeim hát bövibe' vannak
Nem sok időt igérek magamnak.


Hatvankét éve, hogy lett belőlem Pista,
tele van már velem mindenféle lista,
csurig vagyok én is már saját magammal:
ennyit élni együtt egy ilyen alakkal!

2013. október 19., szombat

A MEGFEJTÉS: SZOSZELO

Na jó, elismerem, ez elég pofátlan feladvány volt. A megfejtés a jutalomkönyvből derülhetne ki, abból, ami még meg sem jelent (ez a második pofátlanság); nem is találta ki senki, de azért egy „legjobb közelítés” mégis csak volt, szerzője (O.G.) meg is kapja a könyvet, na persze ha majd egyszer megjelenik. Addig itt olvasgassa a megfelelő részletet a Sakkparti a szigeten című regényből:
Amikor 1905 januárjában egy tüntetésen Gorkijt letartóztatták, a tízezer rubeles óvadékot Szávva Morozov állta. A gesztus értékét igencsak megnövelte az a mellékkörülmény, hogy a két férfiú éppen versenyben állt Marija Andrejeva kegyeiért. Persze voltak, akik szerint Szávva egyszerűen meghibbant. 1905 tavaszán már az egész család biztos volt benne, kiderült ugyanis, hogy aláírt egy százezer rubeles életbiztosítást, amelynek a kedvezményezettje Andrejeva volt. Az orvosok azonnali levegőváltozást javasoltak, el is utazott a Riviérára, ahol a Cannes-i Royal Hotelben szíven lőtte magát. A francia rendőrség nem nagyon firtatta, hogy valóban öngyilkosság történt-e, holott többen láttak egy ékszakállú vörös alakot távozni a gyáros szobájából, aki feltűnően hasonlított Leonyid Kraszinra. A mérnökdiplomával rendelkező és meglepő módon a saját nevén élő Kraszin a bolsevikok legképzettebb bombakészítője volt. Legalább száz bankrablást és fegyverrablást szervezett, ő csinálta a tifliszi bombákat és azt is, amelyet 1906 augusztusában a „nyakkendős” Sztolipin elleni merényletnél használtak, ráadásul mozgó laboratóriumát olykor épp Gorkij lakásán üzemeltette.  Nincs okunk tehát feltételezni, hogy a Caprin összegyűlt társaság szalonképtelennek tartotta volna a Lovat (na azért mégiscsak volt egy mozgalmi gúnyneve), talán Leninre való tekintettel nem kapott meghívást, aki kezdte megelégelni, hogy a befolyt összegek egy részét Kraszin saját gerillahálózata fejlesztésére használja és hogy veszedelmesen nő a tekintélye, de az is lehet, hogy csak azért nem volt ott, mert Gorkij „irodalminak” tervezte a találkozót és zömmel írogató emberekre számított.
Ha itt lenne, valószínűleg Bogdanov pártján állna, hisz később is fel-felbukkan majd a Bogdanov körül csoportosuló és Lenin ellenzékének számító vperjodisták között , sőt tanítani is fog a capri pártiskolán, természetesen a bombakészítés és a bankrablás című szemináriumok tartoznak majd hozzá. Az „illatos órák”. A diákok különös szaga a tananyag része volt. Nobel örökbecsű találmányának legfontosabb komponense, a nitroglicerin ugyanis, különösen, ha nedvességgel érintkezett, penetráns bűzt árasztott. A nedvesség persze adott volt, hiszen ki ne izzadna meg, ha éppen dinamitrudak csempészésével foglalatoskodik. Egyetlen védekezés a kölni. Természetesen, ha csak a robbanóanyaggal közlekedők illatoznának, könnyű lenne kiszúrni őket, de mi lenne, ha mindenki körül illatfelhők lebegnének…, nosza csináljunk belőle divatot!  Bogdanov ötlete volt, „Gogoli idea”- mondta róla Kraszin, és becsületükre legyen mondva, élen jártak mindketten a detektív orrok megvezetésében. Vajh’ tudta-e valaki Európa keleti felén, amikor a felszabadulás édes ízéhez a Krasznaja Moszkva orrfacsaró illata társult, hogy milyen ősi forradalmi tradíciót lélegez be.
Kraszin tehát, műszaki ember lévén, nem volt hivatalos az „irodalminak” keresztelt konferenciára, és nincs itt a véres bankrablások másik hőse, Sztálin sem, ő nem is jöhetett volna, hisz épp néhány hete tartóztatták le, de vajon hívták-e, ideillene-e egyáltalán az írók közé? Sztálint (a bolsevikok akkoriban Koba elvtársnak hívták) hazájában inkább Szoszelo néven ismerték, és bármily furcsán hangzik, leginkább költőként tartották számon. Verseit a komoly irodalmi folyóiratok is közölték, ami a poéták földjeként számon tartott Grúziában meglehetős népszerűséggel járt. Amikor a "Jereván-téri expropriációhoz" (a ködösítő eufémia a tifliszi bankrablást jelenti: 40 halott, 50 sebesült) találnia kellett egy belső embert, olyat, aki elárulja, mikorra várható a legnagyobb pénzszállítmány és milyen kísérettel érkezik, elég volt átlépnie az Állami Bank küszöbét, egy Voznyeszenszkij nevű alkalmazott máris fölpattant és szavalni kezdte: „Minden betű, amit leírtál / gyökeret vert és szökkent szárba, / szent férfiú, ideje már, / hogy készülődj az aratásra.”  Bizony nagy dolog a költészet, bólogatnak a teraszon összegyűlt férfiak, s bár grúzul egyikük sem értett, ám a nevezetes költemény orosz fordítása már egy ideje közkézen forgott, s ha az irodalmi nívót nem is mind értékelte egyformán, a forradalmi eszközök listáján hatásosság szempontjából mégis csak a Mauserek és az almagránátok, a pokolgépek és a revolverek mellé kellett sorolniuk a kaukázusi verseit. 
A jó megfejtés tehát Sztálin lett volna. 1895-ben Szoszelo álnéven írta az Utisz blogon két hete közölt költeményt, amely úgy elbűvölte a banki alkalmazottakat, hogy egymással versengve lesték a kirablásukra készülő szerző minden kívánságát. Azt könnyű volt kitalálni, hogy grúzul íródott, azt is, hogy a címzett a híres grúz poéta, Rafael Erisztavi volt. A vers ugyan egy irodalmi lapban is lejött (az Iveriában, Ilja Csavcsavadze herceg folyóiratában), sőt 1899-ben, az Erisztavi 75. születésnapja alkalmából rendezett ünnepségekre újra kiadták (ekkor az Irodalomtudományban, Kalendzeridze irodalmi szemléjében), de valószínűbb, hogy a banki alkalmazottak 1901-ben hallhatták és tanulták meg, amikor Erisztavi meghalt, és a gyászceremóniák szavalókórusainak elmaradhatatlan darabjává vált Szoszelo dicsőítő verse.
Érkezett egy tipp, mely szerint  Akaki Tsereteli a szerző – a válasz nem jó, de azért eléggé langyos (ezt neveztem az imént „legjobb megközelítésnek”), a grúz költőt ugyanis tényleg kedvelte Sztálin, utánozta is, sőt kedvenc dala a Szulikó című Tsereteli versből írt nóta volt, amelyet egyébként a költő lánya zenésített meg és énekelt… meg persze a személyi kultusz idején énekelte fél Európa. Tudniillik a félősebb keleti fél.  Ugyan hol szunnyadsz, kedvesem? / Mindenütt sírod keresem, / E szív nem élhet nélküled, / Szép Szulikó, isten veled!
A könyvemben emlegetett és irodalminak nevezett találkozónak (Capri, 1908) nem voltak előre elhatározott programpontjai, a kezdetén sem határoztak meg ilyeneket, sőt mivel a résztvevők különböző időpontokban érkeztek, hivatalos kezdete sem volt, mindazonáltal, ha lett volna, s ha Gorkij összeállított volna egy listát a megtárgyalandó kérdésekről, akkor mindenképp lett volna egy olyan címszó, hogy „A vers mint fegyver”, vagy „A költészet mint harci eszköz”, ahol aztán kapóra jöttek volna a kaukázusi Koba elvtárs rímei, illetve e rímek forradalmi hozadéka. Az író és a „költő” csak futólag ismerték egymást, egyszer közösen néztek végig egy akasztást, és épp egy évvel történetünk előtt a londoni pártkongresszuson is találkoztak. Sztálin persze jól tudta, kicsoda Gorkij, az író viszont csak akkoriban, az elhíresült bankrablások után kezdte számon tartani a ragyás képű kis grúzt.  
Hogy Sztálin jó költő volt-e, azt nehéz lenne megítélnie, hiszen nem tud grúzul. Természetesen én sem tudok, a Google Translator, illetve az orosz és az angol fordítások alapján próbáltam összerakni a magyar változatot. Olyan közhelyek burjánoznak benne, amelyekkel akkoriban tele volt a padlás, de hát a klisék és a sablonok csak a tartalomra vonatkoznak, a forma ettől még akár szárnyalhatna is. Sztálinról a költőről persze eszünkbe juthat Hitler, a festő, de ez már tényleg messzire vezetne. A művészetek veszedelméről kéne értekezni. Valami tehetség kétségtelenül volt bennük, Hitlerben is és Sztálinban is, nem nagy, de ahhoz épp elegendő, hogy kiválasztottaknak érezzék magukat, elhivatottaknak, olyanoknak, akik fölötte állnak a szentséges művészetektől érintetlen halandóknak.


2013. október 17., csütörtök

ŐSZI ÚTVESZTŐK

1. Avarfüst, 2. ködszitálás, 3. szplín és persze 4. krizantémszag. (Nabokov szerint a leggyűlöletesebb virág.)  A négy pólusú labirintus az említetteken kívül azt is jelenti, hogy négy országba menekülnek szét a munkáim, s velük egy kicsit én is szétmenekülök; ha bírom erővel, akkor nem is csak jelképesen. Késő őszi kiállítások: okt-nov-dec. Kassák városában, Érsekújváron lesz az első, a Kassán megismert Csanda Máté fogja megnyitni, a katalógust pedig Rostoka Laci tervezi (aki az eddigi legszebb könyvem csinálta – kattintson ide, aki nem rest:-) Itáliában folytatódik a sor, Rómában a Falconieri palotában Gyulai Líviusszal és Jankovics Marcellel lesz közös tárlatunk, amelyhez egy filmes este is tartozik (ide Dorka is eljön, közös ifjúságunk része a Palazzo a via Giulián (kevésbé érdekes nevén a magyar akadémia), ráadásul közösen készített animációink is futnak majd a programban. Róma után nem is nagyon lesz érdemes hazajönni (soproni óracserék?), mert néhány nappal később Bresciában nyílik kiállításom, a Köster testvérek (Iris és Daniel) szíves pártfogása folyományaként. La prima mostra in Italia – írják az olaszlapok (ami igaz is, mert az épp csak megnyílt római hármas, az épp zajló genovai plakátbiennálé meg a Magyar Plakáttársaság "manifesti ungheresi" gyűjteménye azért mégsem számíthatanak önálló kiállításnak). Egy testvérpárral kapcsolatos a következű tárlat is. Güler és Kemal (és Kemal magyar felesége Gabi) igazgatja azt a galériát, ahová a nagy őszi kiállításkígyó tovább tekergőzik. Ez az esemény már Ankarában lesz, tehát az őszi utak labirintus rajzolata Ázsiába is belenyúlik, sőt a jövő esztendőbe is. Négy országot ígértem, a negyedik legyen Románia, vagy legalábbis a Partium. Az Albániába szakadt Pócs Péterrel lesz közös plakáttárlatunk Aradon, ahol szégyenszemre még sosem jártam, de amely városról valahogy mindig az ősz jut az eszembe. A sárguló, a hervadó, a sziromhullajtó, a gyűlöletes Chrysanthemum.  

2013. október 9., szerda

VILLANTÁSTAN

Székesfehérváron a Csók István Képtárban október 11-én (pénteken) nyílik  A magyar sokszorosított grafika 1945-2010 című kiállítás, amely Lóska Lajos „Karctű és monitor” című új könyve alapján állt össze.  Nyilván mindenki más listát rakna össze a korszakból, Lóskáé ez: Albert Ádám; Almásy Aladár; Bak Imre; Banga Ferenc; Baranyay András; Barcsay Jenő; Benes József; Bukta Imre; Butak András; Daradics Árpád; Deim Pál; Fajó János; Gaál József; Gallusz Gyöngyi; Gémes Péter; Germán Fatime; Gross Arnold; Gyarmathy Tihamér; György Csaba Borgó; Gyulai Líviusz; Halbauer Ede; Hincz Gyula; Joláthy Attila; Július Gyula; Kalmár István; Kéri Ádám; Kocsis Imre; Kondor Béla; Koralevics Rita; Korniss Dezső; Koroknai Zsolt; Koronczi Endre; Kótai Tamás; Kovács Péter Balázs; Kovács Tamás; Lakner László; Lévay Jenő; Madácsy István; Major János; Maurer Dóra; Molnár László József; Nagy Gábor György; Orosz István; Pásztor Gábor; Pinczehelyi Sándor; Prutkay Péter; Rácmolnár Sándor; Rékassy Csaba; Sáros András Miklós; Somogyi Győző; Somorjai Kiss Tibor; Stefanovits Péter; Swierkiewicz Róbert; Szabados Árpád; Szemethy Imre; Szíj Kamilla; Szőnyi István; Szurcsik József; Zsankó László.

Tizenöt éves lett a GIM (vagyis a Gödöllői Iparművészeti Műhely). Ebből az alkalomból október 18-án  (vagyis a következő pénteken) új kiállítás nyílik, amelyre a GIM-házban rendszeresen kiállító művészek munkáit válogatta össze a főkurátor, Katona Szabó Erzsi. A névsor: Anti Szabó János, Bódis Erzsébet, F. Orosz Sára, Farkas Éva, Fábián Dénes Zoltán, Hauser Bea, Katona Szabó Erzsébet, Kárpáti Tamás, Karsai Zsófia, Kecskés Zoltán, Kun Éva, Latin Anna, Lévai Nóra, Müller Magda, Orosz István, Pannonhalmi Zsuzsa, Pistyur Imre, Rékasy Levente, Remsey András, Remsey Flóra, Simonffy Márta, Szikora Tamás, Szőcs Miklós Tui, Szuppán Irén.


Az organikustól a fényművészetig – kortárs magyar képzőművészeti kiállítás nyílik Újdelhiben október 17-én, a National Gallery of Modern Art épületében. 80 műtárgy, 40 művész, a kissé hézagos listát a netről másolom: Csáji Attila, Csete György, Csíkszentmihályi Róbert, Csutoros Sándor, Farkas Ádám, Finta József, Gyulai Líviusz, Harasztÿ István, Jovánovits György, Kovács Attila, Jovián György, Konok Tamás, Lovas Ilona, Lugossy Mária, Makovecz Imre, Mengyán András és Matis-Teutsch Waldemár, Orosz István, Schrammel Imre. A kiállítás később továbbutazik Mumbaiba és Bangaloréba is. 

Mindezeket viszont megelőzi Antall Pista kiállítása az Írószövetségben, ami Kísérő („nekem a tömény az újságírás, a kísérő a grafika”) címmel ma (9-én, szerdán) este hatkor nyílik. A Kísérőhöz is tartozik egy kísérő, ami itt következik alant: 

VILLANTÁSTAN

Mondhatok én bármit, Pitykém, édesem itten,
mert a körénk gyűlt pestiek úgyis elhiszik azt majd,
olykor, épp te ne tudnád, azt is lenyelik,
mit a rádió szokott beadni nekik,
szóval ha momentán, teszem azt a
nyíregyházi rinóval hozakodnék mondjuk elő,
akkor se hiszem, hogy nagyon ágálnának,
legyen úgy hát, rinocérosz,
Düreri böszme nagy állat,
bólint mind bölcsen, hinnék azt is,
hogy ez itten születésnapi tárlat,
csak te meg én tudjuk, mindez ürügy,
mondhatjuk, hatvan, összegzés, cézári cezúra
(pánik azért nincs), konklúziók levonása, miegymás.
Attól se rezelne be senki talán
(na persze, mindig akad
néhány szakmája féltő gyáva kivétel),
ha tudatnánk, hogy ezentúl már művészetre adod fejedet,
mitovább épp grafikusféle leszel,
olyan fát metsző, linót kaparászó fajta,
tustintát lögybölsz majd hivatásszerűen,
acéllemezek tükrét porozod be serényen
s karcolsz majd rájuk … mindegy mit, bízzuk a képzeletükre,
fényesül immár lám a jövő.

Egyszóval grafikus, mellesleg hatvan
(babilóni alapszám, százhúsz felezője, satöbbi),
nincs bennem kétség, hogy ki azért lettem
szónokként taszigálva elejbük,
mert lévén túl az ominózus hat ikszen
már megfelelő mód studirozni lehet rajtam,
hogy mit hoz a kor, s hogy mit viszen el,
s mint ama állatkórházbeli lón,
rólam is minden szimptóma lerí.
Persze, titok nincs, ismerjük a klasszikusoktól,
három fő dolog az, ami ekkor előáll:
az első, mint tudjuk az elmekopás,
a másik kettő meg sajna kiment a fejemből. 
Annyi azért rémlik, képekről kell szövegelnem,
lássák csak, itt lógnak szerte körül,
megannyi sziporka, festői remeklés,
olyan, amelytől sárgul a szónok, bárki legyen.

Kísérő, ez a tárlat neve, nincs rajt mit magyarázni,
ha csak el nem mondom a tegnapelőtti sztorim,
állt egy jókora pet-flakon,
úgy látszott tele vízzel a pálinkák közt,
meghúztam, miután amazokból már ittam elégszer,
na ne tudd meg, abba’ mi vót. 
Egyszóval nem mindegy, mi kisér mit,
más szóval minden tárlatcím így vagy amúgy relatív.

Villantástan, válasszuk e szép szót,
ritka, de éppen megfelelő bemutatni véle a módszert,
mondjunk jelenést: Pistánk, ahogyan
elkápráztatja csipőböl a városi népet.
Villantástan  – nota bene –
anagrammatikus csavarintás rejlik a szóban,
lesz, aki érti, vagy ha nem akkor
néz legföljebb majd bölcs szemüveggel,
s hallgatja továbbra az ünnepi szószaporítást.
De mit is még?

Mondtam volt az imént könnyelműn, hogy rinocérosz;
ugye tudják mind, hogy az Albrecht rajzolta az elsőt,
azt a hirhedtet odatúl Lisszabonban,
aztán jött a kisöccse: Lulu. 
Tőle tanultuk a szakmát, én legalábbis,
meg persze a fő tudományt, amelyik már
Tintó-rettóval kapcsolatos.
Kívülük is akad ám akadémikus elme temérdek,
olyan, amely úgy vélte, csak úgy
jut a parnasszus tetejére, ha téged,
szépséges férfi, lerajzol,
megföst, megszobrint, megken, kifarigcsál,
nem ragozom, hát lássuk végre a listát. 

Sváby Lajos, Bíró (Lajos ő is), Gaffer Muhened,
Kő Pál (mindenki Lujossa) s Há Varga, az Ágnes,
a két finn, azaz Ilku meg Ilka, Végh Andris (üdv nektek)
s Lulu (bár őt mondottam előbb is).
Basszus, e felsorolásból be cudar kimaradni, be fáj!
Tudom én, drága barát, méltó még nem vagyok arra,
azonnal hogy nekiálljak megművészkedni tünődő,
bölcs, okos arcéled, de talán egy
rinocéroszt, ha megoldok
(vedd át, nesze édesem, itt van),
legközelébb megbirkózhatom én,
meg bizony ám Veled is.

2013. október 5., szombat

KI LEHET A SZERZŐ?

Hazafias, pátoszos, szenvedélyes költemény; vajon ki írhatta, vajon kinek és mikor? Apró könnyítés: fordításról van szó, de ez talán sejthető volt. Az első kérdés az igazán érdekes; megfejtője, remélhetőleg hamarosan könyvjutalmat kap (a könyvnek ugyanis még meg kell jelennie). Az Utisz blogra lehet válaszolni, mondjuk két héten belül.

Amikor könnyeket fakasztott,
költő, szemedből a részvét,
a mennyekig szárnyalt fohászod
e keserű sorsú népért.

És mikor fenséges hazánk
gyönyörűségén révedeztél,
éneked úgy hullott le ránk,
mint áldást hozó égi szent szél.

Amikor lantodon az édes
anyaföldről zengett a húr,
szerelmi himnusz szólt, mi éles
nyilakkal a szívünkbe szúr.

Ó dalnok, minden grúz azóta
lelkében hordja éneked,
és árva néped összetartja,
hogy szeretett és hogy szeret.

Minden betű, amit leírtál
gyökeret vert és szökkent szárba,
szent férfiú, ideje már,
hogy készülődj az aratásra.

Ne csodáld, hogy csodál e nép
s az új század veled virrad,
Erisztavi, bár szülne még
e föld sok olyat, mint te vagy. 

2013. október 1., kedd

POSTERISSIMO

… vagy legyen plakátisszimó. Három plakátkiállítás olaszos ízekkel. Hivatalosan október 12-én nyílik Genovában az Első Itáliai Plakátbiennálé, a kitaláló Sergio Olivotti már legalább egy éve szervezi, és ha valahol egymásba botlottunk (Skopje, Isztambul) lelkesen beszélt róla, hogy végre nagy nemzetközi plakátos esemény lesz  Munari, Toscani, Bortolotti földjén. A másik manifesto-tárlat a Magyar Plakát Társaságé, Pizza all’ ungherese címmel nyílik kiállításuk az Olasz Kultúrintézetben október elsején 6-kor (ami november közepén tovább megy majd Rómába az Akadémiára). A harmadik kiállítás helyszíne szintén a Bródy Sándor utcai Olasz Ház, sőt a megnyitás ideje is csak egy órával követi a pizzásokét : Nő-Vér-Vonal. Az első két kiállításon szerepelnek a munkáim, legtöbbet mégis ezzel a harmadikkal dolgoztam, mert megnyitó szöveget kellett szerkesztenem hozzá. A továbbiakban ez következik.  

Húsz nő kitalál magának egy férfit, a bonyodalmak elkerülése végett egy olyat, aki nem él, vagyis fikciók és legendák kapcsolhatók hozzá, illetve olyat, aki azért mégiscsak élt, tehát konkrétumok is szóba jöhetnek. A konkrétum adott, lévén a hölgyek választottjukhoz hasonlóan maguk is dizájnerek, tehát a téma legyen maga a dizájn. Bonyolításképpen a dizájn mégsem annyira konkrét fogalom, mint hinnénk, mindnyájan mást értenek alatta, mentségükre szóljon, hogy a választott férfiú, akinek kapcsán alapos háttérkutatást végeztek (s ilyesmire vették rá az önök előtt ágáló beszélőembert is) szóval választottjuk, Bruno Munari olasz tervező is hol így, hol meg úgy definiálja. Mert, hogy el ne felejtsem mondani, az illető nem csak dizájnerként, hanem a dizájn teoretikusként is jeleskedett, sőt jól tipografálható rövid szállóigéket post-itelt ki a világhálón, illetve tették ezt az életmű feldolgozásába belemélyedő Munari szakértők, akik történetesen (bár a fess férfiú fényképeit nézegetve aligha véletlenül) mindnyájan hölgyek voltak.
„Tanuljuk meg másvalaki szemével nézni a világot!” – íme egy klasszikus Munari mondás, tegyük hozzá, igazi dizájner álláspont, egy képzőművész ugyanis épp fordítva mondaná: tanulja meg mindenki az én szememen keresztül nézni a világot. A szállóigét felvezető magyarázat szerint csak az, aki nyitott a látás különféle módjaira, az, aki tudja egyszerre többféleképpen látni a világot, az képes rávezetni mást is a látómező szélesítésére, és ez a soknézőpontúság, ez a panorámázó tekintet, ez tulajdonképpen maga a dizájn, a progettazione,  .... Szóval szokjuk meg, hogy másvalaki szemével nézzük a világot. Egyelőre persze Munarit próbáljuk meg a húsz hölgy szemével látni: negyven szemmel.
Univerzális mindentudó: foglalkozott az igazi művészettel meg az alkalmazottal, csinált világítótestet és kresztáblát, betűtípust és plakátot, mesekönyv illusztrációt és újsághirdetést, díszcsomagolást és autókarosszériát, karosszéket és bélyegsorozatot. Oly sok mindent, hogy stílusába a futurizmustól az absztraktizmusig, imidzsébe a nyakkendőtűtől a mandzsettagombig, ízlésébe a duce magasztalásától szapulásáig szinte minden belefért. Picasso, akivel egyszerre ünnepelte a születésnapját, korunk Leonardójának nevezte, amiből akár a dizájn jolly jokere definíció is kihallható, én persze tiltakoznék, és nem csupán az hommage-tárlat ünnepi pillanatai miatt, hanem azért is, mert történetesen az a bizonyos közös szülinap engem is kötelez. Lehet, hogy ezért lettem ideállítva?
Talán érzékelik, hogy a Cyranói zsákutcába momentán nem nagyon mennék bele, abba tudniillik, hogy az erkély alatt lapulva én találom ki a fényező dumát, ők meg mind a húszan agyba-főbe lájkolják az olaszt.
De fordítsuk komolyra a szót. Tudom én, hogy az lenne píszí (politically correct), ha nem venném észre, hogy ők húszan mind nők, az meg egymagában mind férfi, az meg már egyenesen píáj lenne (politically incorrect), ha azt is konstatálnám, hogy nem csak nők, hanem helyesek és ifjak és üdék, ami ugyebár csak a konvencionális esztétika sillabuszai szerint mond ellene az MSZM (mértékadó szellemi műhely) tradicionális szabályainak, egyébként az ég adta világon semmi köze hozzá. Sőt! (mondhatnám, ha ez a sőt nem volna olyan áthallásos, utalván – és ezt már duplazárójelben teszem hozzá -, az imént megnyílt MPT (Magyar Plakát Társaság) kissé mácsósra sikerült gender összetételére.
Mindazonáltal a kiállítók, ha már „Nő-vér-vonalnak” keresztelték a kiállítást, bizonyára egyetértenek a szószólójukká választott illetővel (történetesen férfi), hogy a hazai dizájnban vérfrissülés szükségeltetik (korábban és más apropóból úgy fogalmaztam: vér kell a pucájába), és e fényes társaság, amelynek egyébként neve is van: MATT (Magyar Tervezőgrafikusok és Tipográfusok Társasága), és amelynek mellesleg férfi tagjai is vannak (sőt sokkal több férfi tagja van) alapítása, vagyis 2006 óta imponáló lelkesedéssel és kívülről úgy látszik, hasznosan és sikeresen munkálkodik e vérfrissülés érdekében.
A mostani, megnyíló félben lévő tárlat beharangozójából idézem: „A design sokfélesége, olyan, mint a női lét. Csupa állandóság és folyamatos megújulás. Csupa lényegtelennek tűnő igazán lényegi. Csupa érzés és mégis praktikus cél. A design rezdülés, mint a női lélek, amely illékony és mégis örök. A MATT "Nő-vér-vonal" című kiállítása ezért hölgyekről szól, akik a design szakma állandó-pillanatnyiságával ünneplik a Bruno Munari életművet.”
Az idézett szöveg egyetlen momentumára koncentrálnék: a szakma állandó pillanatnyiságára. Zavarba ejtő szókapcsolat, bár az előzmények nyomán érteni vélem, annyit tesz, a megújulásra leginkább hivatott, sőt arra anatómiailag is predesztinált hölgyek ünnepélyesen deklarálják, itt tart ma 2013. október elsején, kedden este fél nyolckor a graphic design, s ez az up-to-date attitüd épp azért fogadható el, mert átélt és komolyan vett tradíciók hitelesítik. Történetesen dottore professore Munari. Vagy inkább úgy mondanám, az amit Munariba a nők, ők húszan a negyven szemükkel belelátnak:
Akik ismerik a Munari életművet, azok bizonyára észreveszik, hogyan kapcsolódnak a magyar lányok munkái az olaszéihoz, miféle parafrázisokon keresztül nyerik el értelmüket, akik meg nem ismerik, azok higgyék el, és visszafelé, a hölgyek transzparens munkáin átnézve fedezzék fel az olasz alakváltó sziluettjeit. Mind a húszat. 
Balla Dóra a szimmetriák sejtelmes drámaiságát, Csipler Dorottya a test galaktikus leképezését, Déri Enikő a betűk mitikus struktúráit, Diósi Réka a mozgáspályák humanizálását, Duboczky Anna a transzparenciák frissességét, Farkas Anna a tovarezgő üzenetek átkódolását, Hidvégi Anna a villaírás játékos artisztikumát, Kálmán Tünde a futurizmus feminin báját, Koroknai Kira a művészet és a természet találkozásának paradoxonját, Kovács Adrienn az önállósulni akaró betűk elszántságát, magukrautaltságát, Murakeözy Gabriella az óceáneum jellé kódolását, Nádi Bogi a villaszignó csokorburjánzását, Novotny Dóra az átlók és a hajtások eleganciáját, Pletser Cecília a csigavonal szofisztikált jelentésrétegeit, Riba Hilka a dizájn és a művészet színes egymásba lépcsőzését, Rozmann Ági az arcára emlékező levélpapír szomorú-vidám kitárulását-bezáródását, Szabó Andrea a marginalitás fontosságát és a fontosság fontatlanságát, Tiszka Annamária a véletlen determináltságát, Valicsek Évi a raszterek sokértelmű Ecoi listamámorát és Varga Tütyi a monogramba sűrített lexikális teljességet mutatja föl; a konklúzióhoz érkező szónok pedig szívből sajnálja, hogy történetesen férfinak született, fejét meghajtva elismeri, hogy az „hommage-pátoszt” a hölgyek bátran és elegánsan idézőjelbe tették, s Évai könnyedséggel általlépték az epigonizmus kínálkozó vermeit. A kiállított munkák dialógusa, összhangzattana, kórusa, közös panorámázása – na, a végére csak kezdek belejönni – méltó a MATT már jó alaposan megdicsért kiállítás koncepcióihoz,ne is ragozzuk tovább, nyíljon meg a Nő-vér-vonal tárlat!