2013. január 28., hétfő

A LEHETETLEN PERSPEKTÍVÁK ATYJA

Kedden (január 29-én) este hatkor a szokásos Maladype szeánszon megpróbálom elhitetni a résztvevőkkel, hogy a Penrose-háromszög ötszáz évvel (na jó, lehet, hogy csak 450-nel) korábbi, mint hittük. A Házikönyv Mesterének egy 1480 körül készült metszete azt a pillanatot örökíti meg, amikor vidáman lakomázó szerelmesek körébe egy vándormuzsikus érkezik. Egy kapun lép be a kertbe. De nézzük csak meg jobban azt a kaput: a küszöb felénk tart, a cserepekkel fedett tetőzet viszont távolodni látszik, a párhuzamosok, fittyet hányva az iskolás szabályoknak, elmetszik egymást, a kapu két nézete oly látványosan keveredik össze, hogy ember legyen a talpán, aki átjut rajta. A mi dudásunk képes lesz rá. A kint is vagyok – bent is vagyok állapot jelzése mellett nagyon alkalmas a Mester „lehetetlen kapuja” arra is, hogy felhívja a figyelmet a kerten belüli világ különbözőségére, arra, hogy idebent a szerelem sajátos szabályai, vagy ha jobban tetszik, titkos dimenziói szerint zajlik az élet, míg odakint, háború dúl és még az ég madarai is egymásnak esnek. Bevallom, erősen hajlok rá, hogy az „elrontott” perspektívában Escheri szándékosságot lássak, és őt tekintsem az épp csak megtanult perspektívát először negligáló tudatos művésznek. Ha már az igazi nevét úgysem tudjuk, javaslom, hogy az unalmas Házikönyv Mestere (meg a még unalmasabb Amszterdami Kabinetmester) megszólítás helyett hívjuk így: a Lehetetlen Perspektívák Atyja. Aki kíváncsi a továbbiakra is, ide kattintva, illetve a Maladype Bázison tájékozódhat.


2013. január 26., szombat

MARCEL ÉS JEAN-FRANÇOIS

A két jeles francia, Niceron és Duchamp, meglepően hasonlított egymásra külsőleg is, ráadásul mindketten nagy kedvelői voltak a sakknak meg a nyelvi játékoknak, legfőképpen az anagrammáknak, vagyis azoknak a szövegeknek, amelyek betűi más sorrendbe rakva más értelmű mondatokká rendeződnek. Duchamp lemásolta Niceron atya latin nevét: FRATER IOANNES FRANCISCUS NICERONUS, úgy, ahogy a Thaumaturgus opticus címlapján olvasható, majd a betűket „összekeverte”: RARUS FERIENS TURCAS, ANNON CONFICIES? Vagyis: Mit raktál te össze ezekből a szétszórt törökökből? A különös mondatot csak akkor érthetjük meg, ha a Thaumaturgus opticus francia nyelvű változatának, a La perspective curieuse-nek egyik ábráját, a 24. táblán található LXIX. számú rajzot is elővesszük. Tizenkét török basa turbános feje látszik a képen. Ha a rafináltan megszerkesztett rajzot egy speciális tükörprizmát tartalmazó csövön át nézzük, azon, amelyet egyébként a könyv előző lapja mutat meg, a ritka dioptrikus anamorfózisok egy szép példáját látjuk: a törökbasa-szeletekből XIII. Lajos francia király arcmása áll össze. Természetesen én is megpróbáltam anagrammában megjeleníteni, kvázi továbbfordítani Niceronus atya nevét, és a következő mondatra jutottam: E RÁCSOS ARCÚ FÉRFIÚN NINCSEN RONTÁS! A rács természetesen az anamorfikus szerkesztés elengedhetetlen kelléke: a négyzetháló. Minden anamorfikus torzítás első lépcsőfoka, hogy az átalakítani kívánt kép, az adott esetben az arckép, fölé egy négyzetrácsot rajzol a tervező, aztán ezt a négyzetrácsot torzítja tovább, hogy annak deformált elemeibe már torzítva másolhassa át az arc megfelelő részleteit. A rontás szónak pedig két értelme is lehet: maga az elrontott szerkesztés, ami – tapasztalatból mondom – az ilyen aprólékos munkának gyakori velejárója, a másik a gonosz bűbáj, amit sokszor szoktak összefüggésbe hozni a varázsképekkel. Ha már benne voltam, készítettem egy angol nyelvű anagrammát is, bár ez a mondat tartalmilag már inkább magára az anamorfózis műfajára vonatkozik: A FANCY TREASURE IN CIRCUS OF NONSENS’ (különleges kincs a képtelenségek cirkuszában).

2013. január 16., szerda

MEGHÍVÓ FINISSZÁZSRA


Már csak egy szűk hétig van nyitva a győri kiállítás, amelyen eredetileg Keresztes Dóra és az én munkáim szerepeltek, a vakmerő kurátor – Grászli  Betti – azonban két parafrázisom mellé egy igazi Dürer-könyvet is kitett. Egy kis túlzással akár azt is írhatnám, hármunk közös kiállításává avanzsált az Esterházy-palotában rendezett tárlat. Bonyolítja a dolgot, hogy az Unterweysung der Messung, mert „ő” a szóban forgó könyv (magyarul: A mérésről írott traktátus) egy olyan eredeti példányáról van szó, amelyből néhány lap hiányzott, ezeket azonban valaki lemásolta, és belekötötte az egyébként 1525-ös eredetibe. Betti azt is tudja, ki volt az illető: Wilfing József tanár úr, akiről megemlíti – és nekünk már kezdhet is melegedni a szívünk –, hogy a soproni felsőbb leányiskolában tanított. Ugye tudjátok, hogy valaha ez az intézmény épp a mi AMI-nk, vagyis a soproni Alkalmazott Művészeti Intézet épületében volt. Bevallom, jócskán meghatódtam, amikor elképzeltem, hogyan verte bele másfélszáz éve a felsős leánykák buksi fejébe Wilfing tanár kollégám a düreri tudományokat (meg persze tele lettem részvéttel, amikor arra gondoltam, mennyit élcelődhettek szegénynek a nevén azok a pimasz soproni csitrik), és elhatároztam, megkérem Bettit, hogy mutassa meg a barátaimnak is (soproniaknak és egyebeknek) a nevezetes könyvet és beszéljen egy kicsit róla, meg persze Wilfing Józsefről. Akinek kedve van részt venni az eseményen, ami amolyan finisszázsféleség is lesz, azt szeretettel várjuk Győrben, a Városi Múzeum Király utcai épületében (Esterházy-palotának is mondják) január 18-án, pénteken 11 órakor. Kedvcsinálónak idemásolok egy passzust „A tojás volt előbb” című készülő könyvemből, amelyben említés tétetik a Messung egyik ábrájáról. Hogy még miről, arra hamarosan, de legkésőbb a könyv tavaszi megjelenése után fény derül.
…. de kanyarodjunk vissza még egy percre Luca Paciolihoz, pontosabban a róla készített festményhez. Éppen egy kört rajzol, ami perspektivikus rövidülésben valami tojásformának látszik. A festményen, Pacioli jobbján még egy férfi áll, szőke hosszú hajú fiatalember, akit Albrecht Dürerrel szoktak azonosítani. Dürer valóban találkozhatott Paciolival, sőt gyaníthatóan ő volt az, akitől „megtanulta a perspektíva titkos tudományát”. A „heimlich = titkos” kifejezés, amelyet Dürer egy hazaküldött levelében használt, szöget üthet a fejünkbe. Jelentheti egyszerűen azt is, hogy nehezen hozzáférhető, még publikálatlan anyaghoz juthatott Pacioli révén, akár arra is gondolhatunk, hogy a perspektívában járatos művészek nem szívesen adták tovább a tudásukat, de még az is eszünkbe juthat: nem azért nevezi-e titkosnak Dürer a perspektívát, mert a Piero della Francescától elorzott anyagról volt szó, amelyet Pacioli illegális úton terjesztett. (Vasari biztosan ezt állította volna). Akárhogy is volt, Dürert is foglalkoztatta a Francescától ismerős „tojás-téma”, és saját geometriai tankönyvében, az Unterweysung der Messungban le is rajzolta, szerinte hogyan kell tojást szerkeszteni. Az első könyv 34-es számmal jelölt ábrája egy szabályos körkúp ferde síkkal történő elmetszését mutatja be. Az így létrejövő síkidomról gyakran feltételezik, hogy a kúp aljához közelebb eső fele „hasasabb”, fönt pedig „soványabb”, vagyis olyan ovális formáció (a latin ovus=tojás szóból), amelynek csak egyetlen szimmetriatengelye van. Úgy látszik, Dürer is ezt hitte, holott a kúp síkkal történő metszésének ellipszist (vagyis két szimmetriatengelyű síkidomot) kellene eredményeznie. Empirikusan nem lehetett könnyű belátni a számításokkal igazolható szabályt, meg talán a Piero della Francesca-féle tojást sem tudta kiverni a fejéből, amiről föltehetően Paciolitól hallott. Mielőtt pálcát törnénk Dürer fölött, nem árt tisztázni, hogy az ő idejében annál korszerűbb matematikai módszer, mint a szeleteléssel szerkesztett metszésvonal előállítás nem volt. Szilassi Lajos matematikus barátomat, amikor arra kértem, hogy számítással ellenőrizze a Dürer-féle szerkesztést, kifejezetten meglepte, hogy mennyire pontosan dolgozott Dürer. A viszonylag korrekt munka azért is értékelendő, mert Dürer nem tudhatta, hogy mit kell kapnia, ovált vagy ellipszist, egy Pierre Dandelin nevű matematikus csak jó 250 évvel később igazolta a tételt, miszerint a kúp síkmetszete ellipszis. Persze Dürer tévedéséből okulva nekünk sem árt végiggondolni újra a tojástorzulásunkat. Ha szabályos ellipszist látnánk Piero mester Madonnája fölött, az jó helyről nézvést, vagyis az Alberti által „látókúpnak” nevezett virtuális alakzat csúcsából gond nélkül tudna körré torzulni. De lehet-e az oválisnak is olyan „pillanata”, amikor szabályos körré válik? A ”gyakorlatban”, mint láttuk, igen, elméletileg azonban az ideális kör szabályosságát legföljebb közelítheti a kétdimenziós tojásvonal anamorfikus vetülete. Tévedett volna Piero della Francesca is? Ha kör projekciójának definitíve helyes ábrázolását akarjuk számonkérni a képen, akkor igen, a festő azonban a térrel foglalkozik, a valóság háromdimenziós terével, még akkor is, ha ennek a térnek csak az illúzióját varázsolja körénk. Piero mester tekintetével azonosulva ovális helyett valódi tojást látunk a boltozatból lógó zsinórra kötve, és kép terébe belépve és elhaladva addig a pontig, ahová a festő szelíden elvezet, ez a „tojástárgy” alulnézetbe fordítva tökéletes gömbbé magasztosul.




2013. január 13., vasárnap

MAUK ÉS RENÉ

 



















Maurits Cornelis Escher és René Magritte, a 20. század talán két legjelentősebb művész-filozófusa, akik ráadásul éppen egyidősek voltak (1898-ban születtek mindketten) valószínűleg sosem találkoztak, pedig minden lehetőségük megvolt rá. hiszen hosszú ideig éltek azonos városban: Brüsszelben. Magritte a város központjától északra fekvő Jette kerületben lakott (Rue Esseghem), Escher pedig a déli Uccle kerületben (Avenue de Saturne).
Olykor persze lehet, hogy látták egymást, de nem tudták, hogy mily kivételes esemény részesei. Elhatároztam, hogy egyszer, legalább egy grafika virtuális terében, jóvátéve a sors bűnös léhaságát, összehozom a két férfit.

P.s.: Egyszer meg kéne rajzolni egy másik „soha meg nem történt találkozást” is: a szereplők kétségtelenül híresebbek, bár bevallom, momentán kevésbé érdekelnek, mint a brüsszeli fiúk. 1913 elején Bécsben lakott Sztálin, s alighanem többször is találkozott Hitlerrel, aki szintén ott élt akkoriban. A 35 éves grúz a Schönbrunner Schlosstrasse 30. alatt a Trojanovszkij házaspárnál vendégeskedett, a 23 éves Hitler pedig a Birgettenauban lévő Meldemannstrassén egy férfiszállás lakója volt. Igaz, hogy a két hely majd tíz kilométerre van egymástól, viszont mindketten szerettek Ferenc József schrönbrunni palotájának nyilvános parkjában sétálgatni, ahol Hitler talán vázlatokat rajzolt és azon töprengett, két sikertelen felvételi után megpróbáljon-e harmadszor is bejutni a festőakadémiára, a Sztálin hóna alatt tartott mappában pedig készülő főművéhez A marxizmus és a nemzeti kérdés című könyvhöz készített jegyzetek voltak, bár az is lehet, hogy  csak a legközelebbi bolsevik bankrablás előkészítéséhez szükséges dokumentumokat tartotta benne.


 

2013. január 11., péntek

PLAKÁTKIÁLLÍTÁSOK



Isztambul koncerttermében, a Cemal Reşit Rey Concert Hallban január másodikától újra látható ugyanaz az 50 plakátból álló kiállítás, amelyiket ősszel a Boszporusz másik (ázsiai) oldalán már láthattak azok, akik részt vettek a Dogus Egyetemen november 22-én rendezett szimpóziumon, vagy decemberben betévedtek az egyetem galériájába.  
René Wanner fölteszi a Poster Page-re a bostoni Massachusetts College of Art and Design-ban rendezett Graphic Advocacy (A plakát mint szószóló?) című kiállítás teljes anyagát. Ide kattintva lehet nézegetni. 
Győrben még tart mindkét tárlat, a Múzeumházban az, amelyen csak plakátok lógnak, és az Esterházy-palotában a Dórával közös kiállítás, amelyen szintén szerepel néhány plakát mindkettőnktől (Ha valaki január 18-án 11-kor arra jár, az jöjjön be … majd később megírom, miért.

2013. január 9., szerda

2013. január 1., kedd

POLÜFÉMOSZ VISSZAVÁG...

A gondviselés formái kiszámíthatatlanok. Úgy és akkor érkezik a segítség, ahogyan és amikor a legkevésbé számít rá az ember. Piero della Francesca anamorfózisa kapcsán már jóideje foglalkozom Federico da Montefeltrével. Éppen egy új könyvecskét rakok össze (újra a Typotexnél), amelynek a címadó tanulmánya (A tojás volt előbb) pont róla szól. A munka során sokszor megpróbáltam magam Montefeltre herceg helyébe képzelni; most végre tökéletesen sikerült. A szilveszteri focin kapok egy hatalmas könyököst a jobb szememre. Reccs, pukli, véraláfutás, egy darabig ki se látok, aztán amikor kilátok, a szivárvány minden színében pompázó látvány képeszt el. Éppen ilyen volt a hercegem is. Őt valami csatában érte valami hasonló atrocitás, neki is a jobb szeme bánta. Ezért van, hogy csupa olyan festmény készült róla, amelyen baloldali profilból látszik. Most már sokkal mélyebb empátiával írom le: Federico da Montefeltre egy hiú alak volt. 
(Testhezálló feladat az új esztendőre: lerajzolni az urbinói herceget jobbról.)