2013. augusztus 7., szerda

SZEPEZDI ANZIKSZ (ÉJJEL ÉS NAPPAL)

Nem riadt hápogva, hangtalanul arrébb lapátolt. A vadkácsa. Akkor tűntek föl, amikor már csak pár méterre voltam tőlük. Fekete hiátusok a túlsó part lámpaláncán. Ha továbbra is háton úszom, talán észre sem vettem volna őket. Azt hittem, éjszakára elbújnak a nádasban, de ezek a nyílt vízen aludtak, öt-hatszáz méterre a parttól. Talán messzebb is lehettem, nappal innen már látni lehetne a fonyódi hegyet, ahogy kibukkan a révfülöpi kiszögellés mögött. A parti zajok ide nem érnek el és a fényszennyezés is csekély. A vendéglők már bezártak és éjfélkor leoltották a közvilágítás egy részét is. Hold nincs. Újra hanyatt fekszem. A csillagos égbolt félgömbje olyan, mint Hertelendy doktornő látótérvizsgáló szerkezete, csak persze feketében. A szőke szemésznő szerint évente ellenőrizni kéne, hány hullócsillag-villanással látok kevesebbet, és mindig megkérdi, volt-e a családban zöldhályog vagy ilyesmi. Mari néni jut eszembe meg Borges, aki azt mondta, attól kezdve lát tisztán, hogy megvakult. Egy messzi fénybogár – repülő vagy űrhajó – keresztezi a tejutat. Napközben a Sakkozókat írtam, Bogdanov kapcsán eljutottam Flammarionig, a „Flammarion-metszetig”. Vajon ki csinálta, egy világ dőlt be neki. Ha én rajzolnám, a vándor vízben lebegne. Úszna, hajózna, vitorlázna. Te győzz le engem éjszaka, sötéten úszó és laza hullámaidba lépek – mellúszásra váltok, Pilinszky jambusaira jól lehet tempózni: feledd a hűtlenségemet, legyőzhetetlen kényszerek vezetnek vissza hozzád.  Ideteszem, ami eszembe jut az Éjféli fürdésből, gimnazistaként még tudtam, akkor is leginkább úgy, ha úszhattam rá: A tó ma tiszta, éber és oly éles fényű, mint a kés, lobogva lélegző tükör, mit lassú harcban összetör karom csapása. Legyőzve, lustán fekszem el és hallgatózom: csillagok rebbennek csak, mint elhagyott egek vizébe zárt halak, tűnődve úszó madarak. Elnézném őket, röptüket, míg sűrű sötét pikkelyek fogják körül a szívemet, a mélyben édes, jó iszony, kitéphetetlen orv szigony, mit észrevétlen vert belém a víz, a víz, s a lassú mély. Mert lent hínáros rét lobog, alant a kagylók boldogok, és mintha hívást hallana, zuhanni kezd az éjszaka, moszat sodor vagy csillagok, nem emlékszem, hogy hol vagyok: talán egy ősi ünnepen, hol ég és víz is egy velem, s mindent elöntve valami időtlen sírást hallani. Már órák óta úszhatom, pontosabban hol úszom, hol meg csak fekszem a vízen széttárt karokkal, elég néha a lábfejem mozdítani, hogy fönnmaradjak. Az időt, ha fontos lenne, a csillagok mozgásán mérhetném. Nem fontos. Kifelé haladva látom, hogy a Göncöl két jegenyeközzel ment jobbra.

husikám, te vagy az?
reggeliztél?
mit ettél?
vajacskával aranyom?
és még?
azt is?
mondjad, mi az enyém? a combi-lombid?
és még?
és a lábujjacskád is?
stefi aranybogaram…
a hasacskád, ugye a hasacskád is?
és a papáé micsoda, a hátacskád?
a fülecskéd is?
a popsikád kié legyen? a popsikád aranyom!
a mamáé, vagy a papáé?
megeszem a számat. megegyem?
most mit csinál az anyud?
fasírt? nem mondod!
lekvárral? egy tündér vagy, tudod? egy tündérhusi!
kakika volt?
holnap volt? azt mondta, hogy holnap volt kakika, hallottad?
pisi is? pisike?
én bekaplak, most tényleg bekaplak, bekapjalak?
apa a dolgozóba ment?
elment a dolgozóba? a tutúval ment?
stefi, mit csinálsz most?
letetted?
stefi, stefiii, stefi-stefi, stefiiiii!
stefi! mit csinálsz!? stefihusi, stefiiiiii!
stefi ne csináld, steeeefiiii!
ez letette.

Nincsenek megjegyzések: