A
Duna mente egykori ártéri gazdálkodása a természettel való együttműködést
jelentette, és ez megkülönböztetett jólétet és műveltséget teremtett,
bizonyítván azt, hogy az emberi civilizáció nemcsak rombolni, hanem építeni,
védeni és gazdagítani is tudja a természet sokszínűségét, a biodiverzitást. A
XVIII. század végén megkezdett vízrendezések nem az árterületen élő nép, hanem
a nagybirtokosok, kalmárok, és a bécsi udvar érdekeit szolgálták. A történelem
elhallgatja azt, hogy az egykor vízjárta területek szántófölddé való
átalakításáért népünk súlyos árat fizetett és összességében máig folyamatosan
fizet és fizetni is fog, ha nem tanulunk e részletesen feltárt múltból. (Andrásfalvy
Bertalan: A Duna mente népének ártéri gazdálkodása)
A
múlt vízépítési tapasztalatai semmi mással nem pótolható ismeretanyagot
jelentenek, olyan ismereteket, amelyeket alapvető fontosságú tényezőként
vesznek tekintetbe szerte a világon. A múlt tapasztalatai közé be kell iktatnunk
az Árpád-kori vízügyi rendszer eredményeit is, melyek egymást követőnemzedékek
évszázadok során felhalmozódott tudását ötvözik magukban. Különösen felértékelődnek
ezek az ismeretek ma, amikor Magyarországon a vízügyi problémák halmozottan
jelentkeznek: árvíz, belvíz, aszály. (Takács Károly: Öntözés, víztározás,
halastavak és árvízkezelés ezer évvel ezelőtt)
Andrásfalvy
Bertalan, később Molnár Géza, majd Tóth József kutatásai, a magyar hagyományban
egy ökológiailag hibátlan vízgazdálkodási módot találtak, ami a mai problémákra
is megoldást ad. Ennek lényege, hogy a rendelkezésre álló vizeket, a tájon
tartja mindaddig, ameddig ez egyáltalán lehetséges, így biztosítva a mindenkori
környezeti paraméterek engedte, legnagyobb víz jelenlétet, gyakorlatilag
minimális ráfordítással. (Tóth József: A szakrális gazdálkodás helyreállítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése