Két szemöldöke közt mély árok indul föl a homlokán. Ő hát a krónikás a kör széléről. Ő volna az? Azok a homlokráncok épp 35 éve indultak fölfelé egy prózában írt költemény utolsó strófájának első sorában. A 35 évesen írt vers a 2012-es kötetben is ott van, pontosabban itt: Járj, merre tetszik. A számokat most összegezze más. Én inkább neki vágok, elföldalattizok a Szépművészetibe, hogy ellenőrizzem. Az árkok mélyebbek, hosszabbak, vastagabbak, legalábbis annál, ahogyan az emlékezetemben éltek. Ez persze gerontológiailag akár érthető is lehet. A múzeumok meg mégsem állíthatnak minden barázda mellé egy restaurátort. De hát mire is emlékszem én? A téli teveszőrcsuhás sáskaevőre a Jordán partján, ahogy megjövendöli azt a másikat, vagy a kétfelől is üldözött anabaptisták őszi bozótprédikációira egy németalföldi erdő tisztásán, netán az idősebbik Brueghel pazarlón részletező olajképére egy ebédlőasztalnyi nyárfatáblára festve, vagy a hetvenes évek forgószeles tüntetéseire, a nagy tavaszi kokárdás összebújásokra. Legkevésbé azt látom meg, ami a közös mindben. Lehet, hogy csak nem akarom látni. Nem merem észrevenni a jelképes mellékjelentéseket. Vagy csak egyszerűen ismerem a posztmodern játékszabályt: a mű nem a feltárást, hanem az elrejtést szolgálja. A krónikás persze bölcsen hallgat. Nyitott inggallér, zárt selyemsál. Legföljebb sejtet, jelez, utal. Személytelen szenvedéllyel, láttató sejtelmességgel, mert tudja, hogy vannak szavak, amelyek kimondva, leírva, vagyis a levegővel érintkezve, fényüket vesztik, elfonnyadnak, és kiperegnek belőlük, mint borsóhéjból, a betűk. Szabályos arc. Félrefordított fej. Kellemes és tartózkodó. Éber és elmerült… Estévé lett tekintet. Akár egy bölcs vendégprofesszor a peregrinációk korából. Önmaga hetvenedik alteregója. Shakespeare-t mormol: Be where you list. Járj, merre tetszik. Most éppen erre jár. A kör szélén, hátát a fának vetve ácsorog. A képről persze, ahogy az Bruegheléknél szokás volt, készült számos kópia; másolatok, variációk, parafrázisok, de ő, a krónikás, homlokán a növendék barázdákkal, mindegyiken ott van. Ő az állandó a változásban. Egyformán dől a barna törzsnek, már fénylik a kéreg, szinte csillog Antwerpen, Bruge, Brüsszel, Bonn, Krakkó, Schwerin, München és Pétervár képtáraiban. Folytassam-e Atlantával, Tihannyal, a Rózsadombbal? The same. Ugyanaz. Mi hajt bennünket, barátom, s hagyunk-e nyomot a világban? Revolution, a forradalom volt-e ihletőnk, az új szerelme? Vagy az évszakok színpada forgott csupán? Tél, ősz, nyár, tavasz? Be the same. Légy ugyanaz! Maradj Kodolányi Gyula!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése