2011. július 26., kedd

A KÖVET ÉS A FÁRAÓ (RÉSZLET 2.)

Egy újabb részlet (84 – 86. oldal), hogy a blogolvasók fülébe újra beletétessen az a bizonyos bogár.
Miközben a kép jelképes tárgyainak jelentésén, azok egymáshoz társításán töprengünk, felmerülhet az a kérdés is, vajon egy időben került-e rá a képre az összes elem. Talán éppen az anamorfikus koponya volt az, amelyet valamikor később festetett a képre az elhagyott és kedélybeteggé vált Dinteville? Lehetséges volna ez? Nem lehet kizárni. Mi tagadás, ha megpróbáljuk a koponya nélkül elképzelni a festményt, a szekreter alatt csak a kövezet mintázatát látni, be kell, hogy valljuk, akkor sem dőlne össze a kompozíció. Persze, ha a kép szerkezete „megállna” a koponya nélkül, abból az is következnék, hogy a koponya akár egy későbbi ráfestés eredménye is lehet, sőt, ad absurdum még az is fölmerülhet, hogy a halálfej nem is Holbein munkája, nem a német festőé, akiről egyébként tudjuk, hogy más anamorfikus képet amúgy sem festett. Sajnos egyetlen korabeli másolat sem készült a képről, illetve a megmaradt leírások, leltárkönyvek egyikében sem említik meg, hogy lenne egy anamorfikus koponyaábrázolat a festményen. Mindenesetre alapos röntgenezéssel annyi talán megállapítható lenne, hogy a padló kövezete ott van-e a koponya alatt, s talán az is, hogy a koponyához használt festék összetétele megegyezik-e a kép többi részéhez használt kolorittal. Más festő képébe belenyúlni, nem volt ritkaság akkoriban. Habozás nélkül „javították ki” egymás képeit a korabeli festők, Daniele da Volterra hírhedt gatyasorozata a Sixtinában csupán a jéghegy csúcsa. Az sem példa nélküli, hogy egy Holbein-festményt halálfejjel egészítsenek ki. Volt már szó a Sir Bryan Tuke-ról festett portréról, nos, a kép müncheni változatának hátterére is ráfestette valaki a koponyás halált. A Tuke-képnek egyébként más köze is van a Követekhez. Közvetlenül a Követek előtt festette Holbein, sőt éppen Bryan Tuke, Henrik francia ügyekért felelős titkára lehetett az, aki a francia követekkel összehozta a német festőt. Szóval tétessen csak bele a fülekbe az a bizonyos bogár; a kérdéshez, vajon Holbein műve-e az anamorfikus koponya, még visszakanyarodunk.
Maradjunk egyelőre a koponyánál, van még róla mit mondanunk. Még mindig a jelentését keressük. A túl általános „memento mori” mellett Mary F. S. Hervey felveti, lehet, hogy Dinteville személyes emblémája volt a koponya, heraldikai jelvénye, hiszen a kalapjára tűzött medalionban is látszik egy kis koponyaábrázolat. Majdnem mindenki, aki a képpel foglalkozott, megemlíti a szignatúra lehetőségét. Én Jurgis Baltrušaitis híres Anamorfózis könyvében olvastam először, hogy a torzított koponya ott a képen nem egyéb, mint – a festő titkos aláírása. Mert mi is a koponya tulajdonképpen: egy nagy üreges csont ugyebár. Üreges csont, az németül, Holbein anyanyelvén annyit tesz: hohl Bein, és az elhelyezés a kép alján, sőt az a kissé fölfelé futó lendület tényleg olyan, akár valami szignatúra. Tetszetős elmélet, különösen ha eszünkbe jut, hogy az ilyesféle képes szignálás egyáltalán nem volt ismeretlen a régi időkben. Maulbertsch, a szintén német nyelvű, Magyarországon dolgozó festő aláírás gyanánt egyszerűen a nevére utaló kóró képét használta (Maulpertsch = szamárkóró). Leonardo da Vinci a Gioconda ingecskéjének díszeként hurkokból és csomókból álló mintát használt (a vincire ige annyit tesz: fűzni, csomózni).
Végre valami játék a sok vérfagylaló komolyság után. „Pedig mi más is volna az élet, mint egyfajta játék” – írja Erasmus az Encomium Moriae-ban, azaz A balgaság dicséretében, mely művet – hogy a kör kerek legyen – éppen Morus házában írt, sőt éppen Morusnak ajánlott,  tréfásan – bár meglehetősen körülményesen – utalva a Morus és moria szavak hasonlóságára. Nagyon „vicces”, mondhatnánk, ha a Morus név nem hasonlítana inkább a mors szóra, s nem éreznénk, hogy a koponya kapcsán emlegetett „memento mori” kifejezésből éppenséggel az „emlékezz Morusra” felszólítást is ki lehetne olvasnunk. Őszintén szólva a memento Morum vagy memento Mori szójáték olvasata az 1530-as években Angliában drámaibb hatású lehetett, azt pedig kizártnak tartom, hogy a megrendelő Jean de Dinteville hozzájárult volna, hogy a képen Holbein titkos „aláírása” ilyen hangsúlyosan szerepeljen. Arról nem is beszélve, hogy a Követek hagyományosan már egyszer szignálva lett. Meg arról, hogy a kép melankolikus hangulatához nemigen illett volna a szignó játékos kétértelműsége.


Nincsenek megjegyzések: