A teljes könyvet értelmetlen volna föltenni a blogra, de részletek azért jöhetnek. Az itt következő két oldal (137-138) ráadásul módosult is valamelyest Horváth Balázs szíves közlése jóvoltából (testis - testamentum). Akit az egész könyv érdekel, az inkább a boltokban, vagy a kiadónál keresse. A recenziókat pedig ide kattintva olvasgathatja.
- A hipotézist, amelyet fölállítottam, s amelynek segítségével a kép különös jelképei érthetővé tehetők, megkísérlem fordítva elmagyarázni. Onnan kezdve, ahogyan az elkészült festményt Jean Dinteville először mutatja be. Korábban már utaltam rá (vagy utaltál?... az még a monológos időben történt), hogy 1542 májusában I. Ferenc király Polisyban vendégeskedett, és Jean, ahogy illik, pénzt és fáradságot nem kímélve hosszasan készült a látogatásra. Mindenképpen ritka kegy egy ilyen vizit, de Jean, testvérei sorsára gondolva, most kivételes, elszalaszthatatlan lehetőséget látott benne. Tudta, hogy I. Ferenc a művészetek nagy barátja, és kiváló ismerője.
- Leonardót pártfogolta, a Mona Lisát saját gyűjteményében őrizte, sorolhatnánk…
- Ebben az értelemben rokon lelkek voltak. Arra számított, hogy építészeti és képzőművészeti témájú társalgásaik közepette jobban szót értenek majd más ügyekben is. A festményt, a Mózes és Áron a fáraónál című képet erre az alkalomra, a királyi látogatás kellékeként rendelte Jean. Pontosan tudta, hogy a kínos témát, a szodómiát nem kerülheti meg, sőt valószínűleg az lesz a beszélgetések központi eleme, úgy döntött tehát, hogy a festményen is legyen az.
- Így tényleg érthető, hogy egy reprezentatív családi csoportképen a családi legendárium legkínosabb momentuma a leglényegesebb elem.
- Sőt csak így érthető meg. Jean de Dinteville nem véletlenül volt diplomata, gondosan, minden részletre kiterjedően, ugyanakkor leleményes ravaszsággal kellett a festményt „kitalálnia”. Ahogy Polisyban felvállalta a családi ombudsman szerepét, úgy osztja magára a festményen is Mózest. Az ószövetségi történet szerint ugyan Áron a szószóló, a képen azonban Mózes áll a szimmetriatengelyben, mintegy közvetítve a két fél között, és az intenzív, szinte túlzásba vitt gesztusok csak erősítik ezt a médium szerepet.
- Kétségtelenül ő a középső alak, de nem a főszereplő. A családfő a legidősebb fivér, François az. Világos ruhája és tekintélyes megjelenése mellett a címerek, amelyeken áll, igazolják, hogy ő a család feje.
- Azt gondolom, hogy Jean rendelte meg a képet, de gyanítható, hogy François tudomásával, sőt azt sem lehet kizárni, hogy a távolból valamilyen módon a püspök fivér is részt vett a koncepció kialakításában.
- François „tisztázását”, a püspöki tekintély visszaállítását tekinthették a legfontosabbnak, nemcsak a püspök érdekében, de a család miatt is.
- François-Áron úgy áll festmény padlóján, hogy egyik talpa alatt a Dinteville, a másik alatt a Du Plessis család címere van: az apai és az anyai ág. Jean du Plessis feljelentése óta a Du Plessis család ellenségnek számított, François elhelyezkedése a címereken az ellenség felé tett békülékeny gesztus.
- Ezt el is várta a király. Nem csodálkoznék, ha ez lett volna a rehabilitáció előzetes feltétele.
- A következő jelkép a különös bot, amely a bibliai történetben kígyóvá, a családi allegóriában viszont hímvesszővé változik.
- Hm. Melegszik a helyzet.
- Egyelőre maradjunk a Szentírásnál, próbáljuk meg azt a bizonyos hímvesszővé változó botot is biblikusan értelmezni. Az Ószövetségben az ágyék a nemzőerőre és a termékenységre – vagyis közvetetten a családra utal. A festményen tehát ugyanazt a szerepet tölti be, mint a két címer François talpa alatt.
- Vagyis a péniszt fogni olyasmit jelent, hogy a családról beszélni, a család mellett kiállni?
- Sőt, esküdni. Esküdni a péniszre vagy a herére tett kézzel. A testis (here) és a testamentum szó kapcsolata is erre utal. A bibliafordítók ugyan, hol ügyetlenségből hol inkább szemérmességből csípőnek, vagy tompornak fordították, de világos, hogy a genitáliákra kell gondolnunk. Az én Károli Bibliámban például ez áll: Monda azért Ábrahám az ő háza öregebb szolgájának, a ki őnéki mindenében gazda vala: Tedd a kezed a tomporom alá! Hogy megeskesselek téged az Úrra, a mennynek Istenére, és a földnek Istenére. (Mózes 1. 24,2-3.); És elközelgetének Izráel halálának napjai, és hívatá az ő fiát Józsefet, s monda néki: Ha én te előtted kedves vagyok, kérlek tedd a kezedet tomporom alá, és légy hozzám szeretettel és hűséggel: Kérlek ne temess el engem Égyiptomban. (Mózes 1. 47,29.)
- Hm. Egy kicsit merészebb, mint a latin, sőt a héber változat combja, de azért az eufémizmus elég nyilvánvaló.
- Az pedig még inkább, hogy nem a saját nemzőszervet kellett kézbe venni, hanem, bármily meglepő, azét, akinek esküszik az eskütevő.
- Ha jól értelek, akkor a mi képünkön is egy ilyen családi eskü ábrázoltatik, vagy legalábbis utalás történik valami ilyesmire.
- Több, mint utalás, nyilvános eskütétel a király előtt, hogy a rokon családok, amelyeknek a címerén áll a család feje, az eskütevő Francois, ezentúl békében, valóban rokonként fognak élni. Jean feladata az volt, hogy az uralkodóval elhitesse, vége a háborúskodásnak. Nyilván szavakkal is elmondta, hogy bátyja megesküdött neki, de meg tudja mutatni a festményen is: tessék, itt esküszik éppen kezében a hímveszőmmel. Vessző, bot, ág, fa; ha eszünkbe jut a családfa asszociáció, mondjuk Jessze fája, még egyértelműbb, hogy ne mondjam, kézenfekvőbb a szimbólum.
- Csakhogy a kép többi eleme, a részletek nyilvánvaló erotikája, a bot látványos erekciója, meg persze az, amit a fiúkról sikerült kiderítenünk mintha más irányba tolnák a hangsúlyokat.
- Említettük már, hogy az idősebb testvéreknek, elsősorban François -nak a feladata lett volna a legkisebb fiú nevelésének irányítása. A szodomita affért e nevelés nyilvánvaló kudarcaként könyvelhették el az udvarban, s François önkéntes emigrációja legalábbis részben e kudarc beismerését jelentette. Ez a beismerés, a felelősség vállalása is manifesztálódik a festményen.
- Mintha pellengérre lennének állítva, megalázottként állnak a különös pózban. François, markában Jean fütykösével.
- A látszólag homoszexuális utalás nem azt jelenti, hogy François és Jean közt ilyen kapcsolat lett volna, hanem éppen azt, hogy ők voltak – lettek volna – a felelősök azért, hogy ilyen ne történhessen meg. Az uralkodó reakciója érdekes kettősséget mutat. A jobb kezében tartott jogarral fenyegető mozdulatot tesz, úgy viselkedik, ahogy az ószövetségi történet értelmében a fáraónak viselkednie kell, elutasítja, sőt megfenyegeti a szabadságot kérő zsidókat. Baljával viszont, amellyel elhárítja François -Áron kezét Jean-Mózes ágyéka elől, úgy tesz, ahogyan a Dinteville-ek reménye szerint Ferenc királynak kell viselkednie, egyetlen mozdulattal oldozván fel a bűnösöket és szüntetvén meg a vezeklés e szokatlan allegóriáját. A fenti magyarázatok értelmében elfogadhatóvá válik Jean teátrális, kissé túljátszott gesztusa is, amellyel nemcsak takarni próbálja öccsét, a bajok okozóját az uralkodó elől, hanem azt is jelzi, hogy „gondja lesz rá”.
- De legfőképpen a háttérben álló, félrenéző, lesütött szemű Gaucher magatartása válik érthetővé.
- Belátom, körmönfont jelképekkel, s meglehetősen körülményesen fogalmaz a festmény, de ezúttal megtehette, ott állt mellette Jean de Dinteville, és szívesen megválaszolta a felmerülő kérdéseket, sőt magyarázott, érvelt magától is. Hiszen erre készült hónapok óta.
- És hogyan kerül a képbe Holbein?
- Holbein aláírása is része volt a „Tervnek”. Drága áldozatot kellett hozni. Egy jelentéktelen festő képe előtt nem lett volna illő hosszasan feltartóztatni I. Ferencet, de az sem lett volna elegáns, felhívni a figyelmét a drága festő aláírására. Ha viszont a portréja is ott van a képen, akkor már megemlíthető, mintegy mellékesen: - az pedig ott hátul, a balsarokban Jean Holbein, un peintre allemand. - Csak nem Tudor Henrik festőjét bízta meg? – lépett hátrébb a király, hogy távolabbról, hunyorítva is szemügyre vegye a kompozíciót. – Oui, Monsieur! – A nagykövet arca rezzenéstelen maradt, pedig volt némi rizikó a dologban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése