2010. április 28., szerda

VERSEK








A gödöllői kiállításhoz kapcsolódó  padlizsánkrémes fogadás feltétele - és Erzsi óhaja - hogy verseket olvassak a műhelyben. (A fénykép Tóth Péteré: köszönöm!)

Add, hogy örökre megjegyezzem,
engedd, hogy akkor se feledjem,
ha majd úgy alakulna
a törzsfejlődés útja,
hogy kezdetleges jelbeszéddel,
ízzel, szaggal vagy érintéssel,
vagy ha fejlettebb fázisba érvén
valami metakommunikáció révén
képes lennék továbbadni másnak,
vagy a hangok, amik elhagyják a számat,
értelmes szavakká válnak,
ha fölegyenesedve, ha két lábra állva
kitágult orrlikkal és artikulálva
bele tudnám bőgni a kába,
a csillagtalan, vak éjszakába,
bevésni tíz ujjal a sárba,
karmolni falra, faragni kőbe,
bízni a sercegő betűre,
nyomtatva, bekötve, bármi módon
ott állhatna a könyvespolcon,
függhetne minden tanteremben,
tarthatnám a kompjuteremben,
ha már nem is kéne tudjam,
mert a neten úgyis ott van,
hogy bárkinek kell, megkeresse,
akkor juttasd majd az eszembe,
akkor Uram, ha én leszek még,
vagy bárki más, – hogy emlékezzék.




2010. április 27., kedd

NÉGY SZÖG NÉGYSZÖGÉBEN...

avagy hány szöget kellett volna rajzolnom? A kalász a termékenységre utaló jelkép, az életnek, Isten jelenlétének a kifejezője, Káin áldozati ajándéka, János evangéliumában Jézus áldozatára utal: „Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.” Mária jelképeként a kalász a középkori Mária-kultusz idején terjedt el.
A szög, illetve a szögek az Arma Christi részei. A passióban szerepet kapott tárgyak (a kereszt, az oszlop, amelyhez Krisztust kötötték, a töviskorona, a kötél és a korbács, Veronika kendője, a létra, a kalapács, a Longinus lándzsája, a nádszálra tűzött szivacs, az ecetes vödör, stb.) tartoznak ide. A keresztény hit ezeket az eszközöket a kegyelem isteni terve részeként, a megváltás rekvizitumaiként tisztelte.
A kereszthalálról mind a négy Evangélium beszámol, egyikben sincs azonban szó a szögek számáról, legföljebb néhány utalás sejteti, hogy négy szöggel feszítették meg Jézust. (A kivégzésben részt vevő négy katona négy részre osztotta a megmaradt ruhadarabokat.) A korai kereszténység Krisztus képein általában négy szöggel, később, a reneszánsztól kezdve hárommal (a keresztbe tett lábfejeket egyetlen szöggel átütve) ábrázolták a megfeszítést.
A címnek választott idézet Paul Claudel Passiójából való:

Rab vagy uram, nem menthet senki meg már,
általütve kezed és lábad a keresztfán.
Eretnekkel, bohóccal dolgom többé nincsen,
négy szög négyszögében elég nekem az Isten.


A magyar irodalomban az Arma Christi szögei Pilinszky verseiben szikráznak legélesebben. „Szög és olaj lehetne címerem” – írja, és valóban a szög emblematikus tartalmi, s olykor szerkezeti motívuma Pilinszky költészetének. Alvó szögek - kezdi híres Négysorosát. A költő életműve alapján sejthető, hogy a Golgota homokjában hevernek ezek a szögek, sőt tudható is, mert Nemes Nagy Ágnes megkérdezte Pilinszkytől: “Azok a szegek alusznak a jéghideg éji homokban, amelyekkel majd Krisztust fölfeszítik”. A vers a kivégzés előtti éjszaka látomása, a krisztusi sors személyes átélése. A címbeli szám nem véletlen. A vers négy sora a négy szög beverésének előképe a négy golgotai pörölycsapás iszonyata.
A kalász és a szög bibliai jelképekre utaló együttese egy különös fordított emblémaként is értelmezhető, hiszen szovjet példát követve a kommunista diktatúrák a sarló-kalapács motívumot, vagyis éppen a kalász-szög pár ellentétét tették meg címereik fő motívumául.

2010. április 26., hétfő

UFF-UFF-UFF

Háromszoros uff a győztesnek: már a dakotákhoz is eljutott a hír. Extra öröm, hogy az AMI öko-grafika tantárgya mostantól az ország házában is képviselve lesz (hacsak a márc. 27-i jegyzetben ajánlott bontás vagy költözködés be nem tesz neki).

2010. április 21., szerda

MEGHÍVÓ GÖDÖLLŐRE


A Gödöllői Új Művészet Közalapítvány meghívója április 24-én, szombaton 5 órára, a GIM-Ház kiállítótermébe Orosz István Tíz labirintus című kiállításának megnyitójára.
Köszöntőt mond Krassay László, megnyitja Gärtner Petra, zongorán közreműködik Csúr Gábor
A kiállítás június 6-ig, szombatokon és vasárnapokon kettőtől hatig lesz nyitva, de előzetes bejelentkezés alapján máskor is meg lehet nézni.
GIM-HÁZ, 2100 Gödöllő, Körösfői utca 15-17,
telefon/fax: 28/419-660, e-mail: gimhaz@invitel.hu
*
A hivatalos meghívóban ugyan nincs benne, de a kiállítás kurátora, Katona Szabó Erzsi azt ígérte, hogy lesz a megnyitón padlizsánkrém is, ha hajlandó vagyok felolvasni az új verseimből. Aki ismeri Erzsi legendás padlizsánkrémét, az sejtheti a választ. (Szerencsére Erzsi nem tudja, hogy padlizsánkrém nélkül sem lett volna reménytelen a kérés:-) Egyébként állítólag finiszsázsa is lesz a tárlatnak, amikor majd rajzfilmeket vetítenek.

2010. április 20., kedd

UTAK

The Road. Az út. A nagy csinnadrattával beharangozott filmet a Titanic zárásaként vetítik. A fesztivál végére időzítik az Eyjafjallajökull (előbb-utóbb megtanuljuk a nevét!) kitörését is, bizonyára azért, hogy a választott mozi világvége hangulata átélhetőbb legyen. Kedvenc kulturális hírlevélíróm szófordulatát elorozva: Az útat csak akkor szabad megnézni, ha egy töltött pisztoly csövét szorítják a halántékukhoz. De inkább akkor se. Ebben a filmben ugyanis annyit fenyegetőznek a halántékhoz fogott pisztollyal, hogy egy idő után a legnaívább néző is immunissá válik az ilyesmire. Hatásvadász apokalipszis-giccs az összes ismert panel fölsorakoztatásával és kétségbeejtően primitív befejezéssel. A valóság mostanában vitathatatlanul szórakoztatóbb: egy világvégi kis vulkán fölébred, és az európai közlekedésnek (egyelőre annak, de bizonyára jön a gazdaság többi ága is) annyi. Na ki az úr? - kérdi e-mailben R. Zsófi.
Mozi helyett százszor inkább megéri ellátogatni mondjuk Hauser Bea kiállítására a Forrás Galériába, megnézni Kelle Anti munkáit a MOME tech-tea délutánján, belefeledkezni M Tóth Éva Aniráma című új rajzfilmes könyvébe, vagy ámulni Theo Jansen széllel bélelt strandbestiáin a melbourne-i AgIdeas online nézhető programjában.

EYJAFJALLAJÖKULL = ALFA JAJ LYUK JELÖL

2010. április 17., szombat

AZ IDŐ LÁTKÉPEI (2)

Az április 12-i jegyzet folytatása

Filmjeimben, amelyeknek valódi idejük is van, olykor történelmi kérdések is fölmerülnek, s így a történelmi idő problematikája is megjelenik. Az idő lineáris áramlását próbáltam megfordítani az Ah, Amerika! című filmemben, a közelmúlt eseményeire reflektáltam a Vigyázat lépcső! című filmmel, és az idő individuális megjelenítése Az idő látképei című filmnek volt sajátja. Az idő szaggatottsága, és az erős, embléma szerű tömörítés az animációs filmtechnikára általában jellemző. Az események egymás mellett, egymással összekapcsolva történnek meg, valahogy úgy sűrítve össze az időt, ahogyan erős teleobjektív keresőjébe nézve a tér is összepréselődik, és egymás mellé kerülnek közeli és távoli dolgok. Amikor a pályát elkezdtem ugyanebben a különös idő nélküli állapotban léteztem. A történelmi múlttól mesterségesen emelt cezúrákkal igyekezték elválasztani generációmat, a történelmi jövőben pedig nem illett kételkedni. Minthogy fiatal voltam, egészséges, ezért a személyesen megélt időkoordináták sem voltak rám túl nagy hatással. Abban az időben sokan emigráltak Magyarországról. Más országba mentek lakni. Fölmerült bennem a kérdés, meg lehet-e ugyanezt az időben is tenni: más korokba plántálódni át valahogyan. Szívesen képzeltem el magamat a történelmi idő folyamatában. Reneszánsz, barokk, manierizmus….

Fiatal koromban sokat hallottam azt a kifejezést, hogy olvass a sorok között, vagy nézd meg a dolgok másik oldalát is. Nyilvánvaló volt, hogy a fontosabb műalkotásoknak több jelentése van, de legalább kettő, és még ennél is nyilvánvalóbb volt számomra, hogy az a fontosabb, amelyik nehezebben vehető észre. A kettős jelentésű képek összefüggése az idővel nyilvánvaló. Mást jelentenek, ha közelről és mást, ha távolról nézik meg őket. Ha az egyik nézet egy portré, a másik már egy tájkép. Ezekben az esetekben a néző alkotótárssá válik, neki kell megkeresni a helyes nézőpontot. Miközben ezt keresi, saját időbeli és térbeli koordinátáit is meg kell tapasztalnia. Magát is identifikálja. Ez néha nem is olyan egyszerű. Valódi három dimenziós tárgyak is jelenthetnek mást, ha máshonnan nézünk rájuk. Térbeli festményeim zöme egyúttal valódi lépcső. Ez a téri forma az ismétlődés megjelenítésével eleve az időről szól. Fokai billentyűk az idő klaviatúráján. Ugyanezt a szerepet töltik be az oszlopok, oszlopsorok is, amelyek visszatérő elemei a képeimnek, de repetitív volta miatt egyfajta idő-képlet az árnyékvetés és a tükröződés is. Ismerjük a víz és az idő folyása közti összefüggést – nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba – és természetesen a vizekben lakozó tükörképek is az idő őrizői. A tükörképektől a szimmetriákhoz már csak egy lépés kell. Többes számot használok, mert sokféle szimmetria létezik, de közös tulajdonságuk, hogy mindnyájan közvetlen rokonságban vannak az idővel.

Amikor hasonló építészeti lehetetlenségeket rajzolok, tulajdonképp olyan téri paradoxonok megjelenítésével kísérletezem, amelyek sosem függetlenek az időtől. A valóság és a képzelet egymásra épülő szintjei, egymással összefonódó különös hurkai gyakran keltik a végtelenség – vagy az időtlenség - illúzióját. Munkáim zömén – bevallom többnyire öntudatlanul – az idővel kapcsolatos képzeteim rajzi megjelenítésére tettem kísérletet. Újra és újra átlapozva, és együtt látva őket, számomra is csak így, egymásutániságuk metafizikus aurájában vált nyilvánvalóvá az idő, a láthatóvá tett idő meghatározó szerepe. Az is lehet azonban, hogy csak jobb híján hívom időnek. Azok, akik rádöbbennek, hogy Herakleitosz folyójába nézve már nem a saját tükörképük arcába tekintenek, talán melankóliának fogják nevezni, vagy a geometria enigmatikus szomorúságának, a szimmetriák fenséges társtalanságának, a tükörképekben lakozó örök kétségnek, vagy észreveszik a perspektívák reménytelen, plátói kapcsolatát a végtelennel.
Miközben saját munkáim és az idő összefüggéseit kerestem, nekem is szembesülnöm kellett az augustinusi dilemmával: mi az idő? Ha nem kérdezik, pontosan tudom, hogy micsoda, de ha el kell mondanom, képtelen lennék rá. Képzőművész vagyok, tehát ha szóban nem megy, megpróbálhatom lerajzolni. Az alábbi grafikával erre tettem kísérletet. Azt szerettem volna megjeleníteni, hogy az emberi test alig érzékelhető ritmusai, a pulzuson tapintható véráram lüktetése, és a csillagrendszerek bonyolult képletekkel leírható mozgásai ugyanahhoz a mércéhez igazodnak. Igen, most már sejtem, hogy más szót is használhattam volna az idő helyett, csak hát vannak olyan nevek, amelyeket hagyományosan tilos szájunkra venni, s az írásban is jobb, ha kipontozunk …

2010. április 16., péntek

KASS

Hallgattál-e mesét édesanyád ölébe kuporodva, odaképzelted-e magad a felütött könyv álom-városának kertjébe? Megmozdultak-e leereszkedő szemhéjad alatt a hab-koronás királyfik, megéledtek-e a csillagsarkantyús huszárkapitányok és rád kacagtak-e a fodorkoszorú-galléros grófkisasszonyok? Beléptél-e a rajzolt labirintus kapuján, hogy örökre elvéssz az útvesztő-kert bokor-szobrai közt? Tudom, te is a Kass János illusztrálta mesekönyvek nemzedékéhez tartozol, a Kass-tanítványok csapatába, és nem térhetsz vissza már sosem abból a kertből, felnőve, kiokosodva sem, akkor sem, ha már magad is kitanultad a rajzoló mesterség alkímiáját, s céhbelinek érezvén magad érteni véled mestered fortélyait.

Ismered a rajzokat, azzal a legendás ballal könnyedén odavetett vonalakat, de érzed, csak a tükrét karcolják valaminek, csupán a dimenziókat jelölik ki, összekötvén a látott valóság csillagrendszerének elemeit, hogy sejtessék a megtapasztalt világ mögötti tartomány álom-mély tömbjét. A „látható” Kass átgondolt jelképvilága, kompozícióinak asztrál-geometriája, rafinált zenei építkezése is zavarbaejtően gazdag, a lényeg azonban mélyebben van. Az átbillenő könyvoldalak, a porladó rajzlapok mögött a képek ezer gyökérrel kapaszkodnak abba a valamibe, amelyre jobb szót, mint kultúra, nem találsz. Pictor doctus – mondod róla komolykodón, s eszedbe jut az első szerep, amelyben megismerted, a tudós tanáré, és látod, ahogy egyik illusztrációból a másikba lépve, s újabb, szélesebb horizontú köpönyeget kanyarítván vállára, a homo aesteticuséra a homo ludensét, úgy ballag tovább, s jó professzorként azt az utolsó szerepet, a legvégsőt is úgy alakítja, mosolyogva, elegánsan, mintha tanítaná. Lányok, fiúk, így kell, így csináljátok, ha majd megbíz benneteket is a nagy Megrendelő.

Nézd csak, nézd, kövesd a tekinteteddel átváltozásainak színpadán, s valld be már nem is tudod, valójában ki vagy: a távolba vágyó Nils Holgersson, vagy Szent Ferenc, aki magot szór a madaraknak, a kőtáblát emelő próféta, vagy a homlokát ráncoló Kékszakáll, az elvesztett forradalom jelképévé növő Szent Sebestyén, vagy a sírgödör szélére térdeplő, rézbe metszett dán királyfi. Édesanyád ölében kuporgó kisgyermek vagy mindörökké, és soha ne feledd: Kass János rajzolóművész is te vagy már.

2010. április 15., csütörtök

TIBOR ÉS GÁSPÁR

A legszebb arcú pesti épület, az Iparművészeti Múzeum egésznapos családi programja keretében vasárnap egykori “játszótársai” emlékeznek Szentiványi Tiborra. Délben levetítik azt a 25 éves TV Galériája című tévéműsort, amelyben Tibor “szakértő műítészként” beszélt a munkáimról.A film éppen huszonöt éves. Bevallom, nem is nagyon emlékszem már rá. Lehet, hogy jókora meglepetés lesz számomra is. Alighanem olyan kínos perceket kell majd átélnem, amilyenekről Karinthy számolt be a Találkozás egy fiatalemberrel című novellájában. Fölényes és kioktató legyek-e azzal a fiúval, akit majd viszontlátok, vagy szégyenkezzem a be nem váltott ígéretek miatt, amelyeket valaha ő bízott rám? Az egyetlen lehetséges megoldást választom, nem fogok róla beszélni, pontosabban nem róla fogok beszélni.

Ha a filmre már nem is emlékszem, létrejöttének körülményeit jól föl tudom idézni, s két nemrég eltávozott barátom miatt gyakran eszembe is jutott a forgatás, illetve eszembe jutottak a forgatást megelőző események.

1985 tavaszán egy kiállításra készülődtünk: Keresztes Dóra és én. Életünk legfontosabb tárlata - hittük talán, de hát akkoriban még mindegyikről azt gondoltuk. A Vigadó Galéria és a Magyar Televízió nevezetes vállalkozása volt a Tévé Galériája című műsor: valódi és virtuális kiállítás egyszerre, nem csoda, hogy a torkunkban dobogott a szívünk. A műsorvezető – a művészeti élet aktuális korifeusa, mondanám, ha hölgyeknek is járhatna ez a titulus, - meglátogatott bennünket, hogy felmérje, méltók vagyunk-e valóban a fontos eseményre. Dóra megcsinálta a már begyakorolt gesztenyés süteményt, én pedig úgy próbáltam átrendezni társasházi lakásunkat, hogy egy kis jóindulattal műteremnek nézzen ki. A hölgy elégedettnek tűnt mindkét produkcióval, majd a helyszíni szemle végén mintegy mellékesen közölte, szükségeltetik a műsorhoz két szakértő is. Természetesen jól ismertük a TV Galériája című műsor-sorozatot, tudtunk a szakértő vendégekről, és sejtettük, hogy mellénk is rendelnek majd ilyeneket, az azonban váratlanul ért, hogy nekünk kell megneveznünk őket. A hölgy indult, a szolgálati gépkocsi motorja már zörgött, töprenghetünk még pár napig, szólt vissza, de mi azon nyomban válaszoltunk: Legyen Gazsi - mondta Dóra, Legyen Tibor - mondtam én. Na és kik volnának ők? – hajította a retikült a hölgy a hátsó ülésre. Nagy Gáspár és Szentiványi Tibor. Az a Nagy Gáspár? – emelte vissza a retikült a korifeus. Tudod kedvesem… – halkította le a hangját jótékonyan, amikor visszaértünk a „műterembe”. Igen, tudom – szakította félbe a feleségem.

Az előző év októberében jelent meg Nagy Gáspár - az ő szavával: „elhíresült”, később „rendszerváltónak ” elkeresztelt verse az Öröknyár: elmúltam 9 éves.
- A gyilkosokat néven nevezNI! – így szól a vers utolsó sora. Az infinitivusz végén az NI nagybetűkkel, ahogy a kivégzett miniszterelnök monogramjában.
1985 Gáspár számára az azonnali szilencium elrendelésének esztendeje volt. Utolsó, kiadásra engedélyezett verseskötetének, a Földi pöröknek Dóra rajzolta a borítóját. A következő kötet bezúzott címlapját pedig én. Örömmel fedeztem fel, hogy Gáspár mily tudatosan és pompásan valósítja meg az irodalomban azt a szavak mögé, sorok közé rejtező, a tartalmaknak második jelentést adó bravúrt, amelyről a képzőművészet területén én is ábrándoztam. Már harmadik éve ismertük egymást, ugyanabban az utcában laktunk, beszélgethettünk sokszor, bár meglehet, fociról s politikáról kicsivel többet, mint a komoly művészetekről. Képzőművészetről, sőt éppen arról a természettudományokkal és a matematikával rokonságot tartó, titkosan többértelmű műfajról, amely Gáspár kódolt képversét is éltette, akkoriban legtöbbet Szentiványi Tiborral társalogtam. Vagy inkább ő társalgott velem. Műveltsége lefegyverző volt, bár alighanem azzal volt legnagyobb hatással rám, hogy kedvenc grafikusom, a holland Maurice Cornelis Escher pontos másaként lépett be az életembe. Ugyanaz a szakáll, ugyanaz a filozófia. Japánban, egy kiállításon látta egy munkámat és hazatérve azonnal felkutatott, ami nem lehetett túlságosan könnyű abban a telefon nélküli világban.

Ez a költő nem publikálhat, így szólt a kádári diktátum. És komolyan is vették, sőt a nyilvános szereplésekre is kiterjesztették a Nagy Gáspárra vonatkozó tiltást. Évekkel később, amikor hozzáférhetővé váltak az ilyen természetű iratok, Gazsi megmutatott egy rendőrségi jelentést, amely egy kiállításom megnyitóján készült. Ugyanabban az évben, 1985-ben történ ez is. Természetesen tudtuk, hogy annak az apró alföldi kultúrháznak a galériájában is ott álltak a kis spiclik, szebben mondva hírforrások, és a helyi költőtárs-tanító (később a rendszerváltás emblematikus alakja) meg is mutogatta őket sorban. A figyelőknek persze rájuk, a megnyitóbeszédekben oly egyértelmű egyenességgel beszélő irodalmárokra kellett figyelniük, arra már aligha lehetett gondjuk, hogy az én kacskaringós kétértelműséggel fogalmazó duplafenekű képeimmel is bíbelődjenek.

A képek titkáról akkoriban csak Tibor tudott. Legalábbis én úgy képzeltem. Gyakran meglátogattam egy számítástechnikával foglalkozó vállalat elegáns irodájában, hogy megmutassam, új munkáimat, de főleg azért, hogy az általa előkészített meglepetés-műveket megcsodáljam. Jóindulatú türelemmel várta meg, amíg sikerül megfejtenem a második, vagy a harmadik jelentést, s olykor apró, szellemes segítségekkel próbált rávezetni, vagy éppen összezavarni, mikor milyen kedvében találtam.

Dóra hajthatlan volt, azt akarta, hogy Nagy Gáspár üljön mellette a televízióban. Szó szót követett, érvekre ellenérvek jöttek, de az álláspontok jottányit sem közeledtek egymáshoz. Látogatónk telefonálni akart, ami akkoriban, vonalak híján, talán egész Budakesziről lehetetlen lett volna, majd látván, hogy itt már a műsora forog veszélyben, arra a konklúzióra jutott: Nagy Gáspár nem jelenhet meg a képernyőn, ez ugyebár faktum, megmásíthatatlan, ám hivatalosan csak az irodalmi szerkesztőségnek adták parancsba, vagyis neki a képzőművészeti osztály élén talán nem is lenne kötelező tudnia. Ekkor már csak önmagát győzködte, s végül sikerült is: ha baj lesz, ő majd nem fogja tudni, hogy ez a Nagy Gáspár az a Nagy Gáspár.
Nagyon szépnek láttam akkor Dóra diadalmas ábrázatát, (miközben vendégünk a fürdőszobában kezeit mosta) és bevallom, a művészettörténész hölgyet is becsültem ezért a hirtelen jött bölcs-amnéziáért.

Néhány nappal később kiderült, Tibor szereplése még Gáspárénál is problematikusabb. Kórházban van, Indiából súlyos betegséggel tért haza, a gyógykezelés időtartama megjósolhatatlan, valószínűleg nem fog tudni eljönni a forgatásra. Aztán mégis ott volt, a sudár sármőrt először láttuk két mankóra görnyedve megjelenni, csak a humor volt a régi, amellyel egy pillanat alatt föloldotta a légkört, igaz, szellemes paradoxonján - épp most kezdődik életem hátralevő része – akkor mintha nem olyan felhőtlenül nevettünk volna, mint korábban. A két „szakértő” vendég, Tibor és Gáspár ott, a forgatáson ismerkedett meg egymással, összebarátkoztak és később is kapcsolatban maradtak. Gáspár 2007-ben, Tibor 2009-ben halt meg.

Már csak egy apró személyes epilógus tartozik a történethez, Dóra mesélte, hogy a forgatás szünetében félrehívta a művészettörténész hölgy, látszott rajta, őt is megviselték a komplikációk, még mindig nem tért napirendre a történtek fölött, de legfőképpen az én szelíd arcú feleségem elszántságát próbálta megfejteni. Egyszerre csak kibökte: - mondd csak lányom, ugye te várandós vagy.
Ő volt a legelső, aki megtudta.

Emlékezetem naptárát lapozom: a főkorifeus asszony valamikor áprilisban látogathatott meg minket. A forgatás májusban lehetett. A következő év elején, 1986 január 8-án született meg a lányunk: Anna Ida.

2010. április 14., szerda

LABIRINTUSOK

Egyszerre szép és tragikus az életben, hogy nem sejthetjük előre, döntéseink helyesnek bizonyulnak-e vagy sem. A labirintusok szövevényes útvonala végső soron azt jelképezi, hogy életünk során folyamatosan választási helyzetbe kerülünk, és mindegyik döntésünk magában hordja a tévedés lehetőségét. Különös paradoxon, de épp a tévedés lehetőségével való együttélés teszi az embert intellektuális értelemben szabaddá. A konklúzió tehát nem lehet más: a labirintus a szabadság emblémája.

2010. április 12., hétfő

AZ IDŐ LÁTKÉPEI (1)

Ha elmetszed találomra, bárhol,
mindig lesz majd egy olyan pillanat,
egy állókép az idő lemezén,
ahol egy nyíl egy szív iránt halad.


Bizonyára emlékeznek az eliai Zenonra, aki elmés szituációkat ötlött ki annak igazolására, hogy az érzékek által alkotott kép mennyire félrevezető. A versben megidézett mozdulatlan nyílvessző elhíresült paradoxonja talán alkalmas kiindulópont ahhoz, hogy munkáim és az idő kapcsolatáról beszéljek. Zenon nyílvesszős meséje persze csak a második leghíresebb – Akhilleusz és a teknős nevezetes versenyfutása után, amelynek végén a gyorslábú hős legyőzötten kullog el, szívében a szégyen jelképes nyílvesszejével – hogy a sarkába fúródott valódibb nyílról már ne is essék szó.

Most csupán egyetlen repülő nyílvesszőt kell elképzelnünk, és a célja egyelőre nem is lényeges. Bármely időpillanatban a nyíl a levegőég egy adott pontján tartózkodik. Ennek a pillanatnak nincs időbeli kiterjedése, következésképpen a nyíl nyugalomban van. Hasonlóan okoskodva belátható, hogy az ezt követő pillanatokban is mozdulatlan. Mivel ez az idő bármelyik pillanatára igazolható, Zénon szerint a nyílvessző egyáltalán nem mozog: repülése csupán illúzió. Gyakorló rajzfilmesként naponta szembesülök ilyesmivel. Ha történetesen egy kilőtt nyílvesszőt animálnék, egy lapra egy nyugalomban lévőt kellene rajzolnom, aztán egy következőre egy másik nyilat, ugyanolyat, mint az előző volt, de mégsem ugyanazt. Elvileg ugyebár akárhányat rajzolhatnánk úgy, hogy a köztük lévő elmozdulást végtelenül kicsire csökkentenénk.
Zénón, ez az ős rajzfilmes az időt csupa mostra bontja fel, némileg hasonlóan ahhoz, ahogy teknősbékás példamesében a teret csupa ittként kell értelmeznünk. Ez a bizonyos most és itt az időtartam, illetve a téri kiterjedés végtelen számú felosztásából jön létre, mindaddig szeletelve őket, amíg megszűnnek kontinuumnak lenni. Más szavakkal Zenon redukálta az idő szakadatlanságát — és ezzel együtt a tér kontinuitását is — számtalan idő és tér szeletke összegére. Minthogy azonban a diszkontinuitás ezen esetben "időtlenséget", illetve „térnélküliséget" jelent, őt követve kénytelenek lennénk nemcsak a mozgásnak, hanem egyúttal az időnek és a térnek a létezését is tagadni.

Néha úgy hiszem, hogy a józanész által eleve elfogadhatatlannak ítélt paradoxonok alkalmasak arra, hogy segítségükkel több dolgot sejtsünk meg a világból, mint amennyit a hagyományos logika mentén felfoghatunk. Fogadjuk kétkedve a látszólag nyilvánvaló állításokat, és higgyünk benne, hogy a világnak van egy másik, egy rejtett olvasata is, amelyet ugyan körülményesebb meglelnünk, de olykor már a keresés is izgalmakkal bíztat. Megállítható-e vajon a nyílvessző útja, visszapörgethető-e az idő, jóvátehető-e valami, amit jóvátehetetlennek érzünk?

1951-ben születtem, a nem túl jelentősek között is egy feltűnően jelentéktelen évben, amelynek heroikus ürességét az emigráns magyar író, Koestler Arthur könyvének címével példázom: Nyílvessző a végtelenbe. A könyv, amely történetesen éppen 1951-ben íródott, természetesen nem Magyarországon jelent meg. Kisgyermek koromban mindig hosszan és borzongva néztem egy képet. Szüleim könyvei között volt egy album, és benne egy nyílvesszős kép. Úgy emlékszem, édesanyám neve volt címoldal fölső sarkába írva, bár a képpel kapcsolatos első emlékeim egész biztosan abból az időből valók, amikor még nem tudtam olvasni. Egy jóságos arcú bácsi ült az erdőben, karjával védelmezőn nyúlt egy őz felé, aki úgy tűnt éppen azért menekült hozzá, hogy oltalmat találjon. A fák között, - szinte most is látom - egy másik férfi is látszik, aki nyilával éppen célba veszi a menekülő állatot. Már eddig is borzongató a kép, ami azonban a legjobban megejtett, ami miatt szinte szöktem a kép elől, úgy hogy azonnal vissza is űzött hozzá valami kimondhatatlan kényszer, az csak ezután jön. A jámbor arcúnak, miközben megbocsátó türelemmel várja, hogy kilőjék azt a nyilat, ennek az őzikesimogató békés férfiúnak már ott van a szívében a nyílvessző. Ugyanaz a nyíl, amelyet még ki sem lőtt a gonosz. Ma már tudom, ki volt a szelíd vértanú: Szent Egyed, a bencés barát, nyomorékok és leprások istápja; de bevallom, hogy a még ki sem lőtt, máris halálos sebet ejtő nyílvessző víziója azóta is kísért. Talán már álmodtam is vele. Vagy csak szerettem volna, hogy egy álom fordítsa meg a történések sorrendjét, azt amelyet természetesnek vélünk? Hiszen az álom képes erre, sőt talán éppen úgy működik, hogy megfordítja a időt. Az idő a jövőtől a múlt felé halad, ha úgy tetszik, az óra jobbról balra forog bennük. Ki nem riadt még föl álmából valami hirtelen jött zajra, ami az álomban hosszadalmas, egymásból következő események eredőjeként is felharsant? Mi mással lehetne magyarázni ezt, ha nem az idő irányának, annak a jelképes nyílvesszőnek a megfordulásával? A jövőtől a múlt irányába, a következményektől az okok felé tartunk, „múlik a jövőnk” aktualizálhatnánk Nagy Gáspár verseskönyvének címével, és gondolhatnánk tovább az ikonarcú Florenszkij atyával, Sztálin legártatlanabb áldozatával, aki éppen a megfordított idő teleologikus magyarázatával példázta az Istenhez vezető utat.
*
(Ha minden igaz, hamarosan folytatódik majd ez a bejegyzés.)

2010. április 10., szombat

KATYŃ - 1940, KATYŃ - 2010


Övig vérben jő az erdő,
fátumos nagy árnya megnő,
újra álmodjuk halálunk,
bocsásd meg, hogy megbocsátunk.

(Andrzej Wajda hatalmas filmkorpuszának, a 2007-es Katyń-filmnek legutolsó mondata a félbeszakított Miatyánkból való: ... miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.
Vajon a bűnbocsánat gesztusa ez a zárómondat, vagy épp a megbocsátás lehetetlenségére utal, hiszen az ima azért nem fejeződhet be, mert pont akkor, a megbocsátás kimondásának pillanatában éri a film főszereplőjét a halálos lövés.)

*
Lezuhant Lech Kaczyński lengyel elnök repülője. Kíséretével Katyńba tartott, hogy a szovjetek által az ottani erdőben kivégzett húszezer lengyel emléke előtt tisztelegjen.

... lemosdanak a mészároslegények, / de ami történt, valahogy mégse tud végetérni. (Pilinszky János)
*
Meghalt Vargazoli is. Gimnazistakorom  legendája. Ollózásai, bombafejesei, passzai miatt jártunk le Szegedre (merthogy Kecskeméten egész tavalyig nem volt enbéegy). A Fradi csatársor akkoriban így állt föl: Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi. De mi a SZEACnak szurkoltunk és Zolinak, amit egyáltalán nem éreztünk ellentmondásnak. Az ember mindig a gyengébbnek szorít, miközben a zsenit csodálja. Hogy Zoli is a gyengék közé számított, csak jóval később tudtam meg. Itthoni megaláztatásai miatt kényszerült disszidálni, idegenlégiósként a botrányokat az ő nyakába varrták, edzőként maximalista volt, a játékosai föllázadtak ellene. Van egy német anekdota, mely szerint az ellene szóló legfőbb bunda-bizonyíték az volt, hogy egy negyven méteres szabadrúgással a fölső lécet lőtte telibe.   

2010. április 8., csütörtök

SZÉCHENYI ET CETERA

150 éve halt meg Széchenyi István. Végrendeletében egy kelyhet hagyott az Akadémiára, és ennek, az ország legjobb borával színültig töltött kehelynek a fölhajtását kérte barátaitól. A borozás mellett éveken keresztül egy-egy emlékbeszéd is elhangzott, ezt kívánja most felújítani a Széchenyi Művészeti Akadémia. Az évforduló előadója Freund Tamás volt, aki fantasztikus előadásban fejtegette a vérszívó trópusi devevérek evolúciójának rejtelmeit, majd szépséges tanulságokat vont le belőlük az önzetlen hazaszeretre vonatkozóan. A kehely az Akadémián nem került elő, talán már meg sincsen, így ellenőrizhetetlen, mennyi bor fért volna bele; akkora kupa azonban egyszerűen nem létezhet, amennyi bort később Széchenyi emlékére Lujos epreskerti műtermében benyakaltunk. Egyébként Flórián hívására mentem az Akadémiára, hogy a MMA nevében vele és Lugossy Marival együtt mi is megkoszorúzzuk a Széchenyi szobrot. A két akadémia közeledését célzó gesztust, amelyet ü.v. elnökként éveken keresztül polírozgattam, s amelynek mostanában valami halvány esélye föl is derengett, elég drasztikusan írta felül új elnökünk ballibező interjúja. Vagyis a busongó borozásnak éppenséggel volt oka.
Szóval borgőzös éjszaka van, ilyenkor kontroll nélkül szakadnak föl a szavak és válogatás nélkül az emlékek. A sose kért elnökségé a kétségtelenül erős ellenszélben. Megválasztásomat annak tudtam be, hogy SZIMA tagként eszköze lehetek a két akadémia párbeszédének. A közös kiállítások, amelyekkel végigjártuk a Kárpát-medencét, s amelyeket nagy nehezen a Roosevelt tériek torkán is lenyomtunk, ezt a célt szolgálták. Igaz nagyobb dimenzióban, de a szétszakítottság ellen kezdeményeztem 2004 december ötödikének másnapján, hogy határon túli művészekkel bővüljön az akadémia, ugyanannyival, ahány az „itthoni” művész. A 2006-os parlamenti választások előtt mondtam le, akkor úgy tűnt, politikai hátszelet kap hamarosan a hajó, s a windsurfingben sosem voltam igazán jó. Kapóra jött persze a soproni suli miatti örökös időhiány is. Újra választások jönnek, és talán jön az a bizonyos jó szél is. (Shelley szele?) Meg a dilemma: az-e a dolga a kultúrának, hogy navigáljon a kedvező szelekben.
Aligha!!!
Sőt!!!

2010. április 7., szerda

ÉN ELSZÁNT (ÁLSZENT) OLVASÓM...

Bólintok majd, ha rámköszönsz,
holott nem én leszek,
aki majd akkor szembejön,
csak emlékeztetek
valakire, …
….. ahogy te is
mon semblable, — mon frère,
hasonlítasz arra, ki épp’
versem olvasta el.

A mottóként választott versben Baudelaire-t idézi Orosz István: mon semblable, — mon frère: képmásom, bús fivérem – a Romlás virágainak Előhangjából kölcsönzött szavakkal szólítja meg a szembejövő olvasót. Bonyolítja némileg a képletet, hogy mindketten, az író és az olvasó is csupán emlékeztetnek önmagukra, egymásnak viszont a vendégszavak értelmében pontos hasonmásai, ha tetszik, tükörképek. Orosz munkáiban – most már a képzőművészeti dolgaira is gondolok – korántsem meglepő az a tükör szerep, amelyet a nézőnek, illetve saját magának szán. Többször megfogalmazta, hogy a műalkotás két oldalán álló személyt, az alkotót és a nézőt azonos jelmezben látja, egyforma súlyúnak képzeli őket a mérlegként interpretált mű két oldalán. Szívesen idézi az Arnolfini házaspár tükre fölötti feliratot: Johannes de Eyck fuit hic, amely szöveget a tárggyal együtt összeolvasva így fordítja le: Jan van Eyck volt itt a tükör; és szívesen próbálkozik olyan rég elfelejtett médiumok megújításával, mint például a tükrös anamorfózisok, amelyek a megkettőződéssel érnek el hatást. Hogy a sokszor parafrazált példaképek, Velazquez, Niceron, Arcimboldo, Magritte, Escher asztaltársaságában helyet kapjon, egy posztmodern gesztussal Orosz önmagát is megduplázza: időnként a Küklopeiából kölcsönzött álnéven Utiszként szignálja műveit. A legravaszabb görög, Odüsszeusz is álnévként használta a szót, amelynek jelentése Senkise, s mint tudjuk az a névcsere akkor Polifémosz küklopsz szeme világába került. A szemkiszúrás, vagy szem becsapás Orosz-Utisz munkáiban is kísért, még ha metaforikusan is. Trompe’loeil mondják elegáns művészettörténeti szakkifejezéssel azokra a képekre, amelyekben az illúzió vezeti a tekintetet. Orosz gyakran él ilyen fortélyokkal, ám pontosan érzi a veszélyét is e megtévesztő eljárásoknak. Néhány éve egy külföldi előadásán így fogalmazott: remélem világos a szándékom, egy magyar művész törekvése valamelyik századfordulóról, aki csak azért nem mond igazat, hogy végre rajtakapják. Őszinteség és képmutatás egyszerre - a bevezetőben idézett Baudelaire sor így kezdődik: hypocrite lecteur - álszent olvasó. És elszánt néző – fűzhetnénk hozzá, hiszen a világ, amelyet Orosz István felmutat, önálló szabályok szerint működik, törvényeit, melyek értelmét a konvenciók minduntalan megkérdőjelezik, bizony tanulni kell.
(Illetlenség idegen computerekben kutakodni, de mégiscsak érdemes. A fenti szöveg egy kiállítás elveszettnek hitt bevezetője 2006-ból. Guy d’Obonner "jegyzi". )

2010. április 2., péntek

NAGYPÉNTEK

A 15-16. század fordulóján az évszámokhoz gyakorta kötöttek profetikus várakozásokat. A legkerekebb dátum, az 1500-as év különösebb megrázkódtatás nélkül lezajlott, ott volt viszont még 1533, amely, minthogy Jézus 33 évesen halt meg, éppen másfélszáz évvel követte a kereszthalált. Jézus halála napjánál, nagypénteknél, ami 1533-ban április 11-re esett, keresve sem lehetett volna jobb dátumot találni egy “világvégéhez”, a vele járó Utolsó Ítélethez, vagyis a Nagy Mérlegeléshez. ... Április tizenegyedike, nagypéntek napja van beállítva Hans Holbein Követek című festményének időmérő eszközein. (Még a pontos órát is látjuk, igaz többet is: fél tíz, fél tizenegy, délután négy.) Ebből a szempontból nézve a festmény rokonságban áll a középkor két legkomplexebb irodalmi alkotásával, Dante Isteni színjátékával, amelynek cselekménye éppen 1300-ban nagypéntek napján veszi kezdetét, és Chaucer művével, a Canterbury mesékkel, amelyik viszont 1400 nagypéntekén zárul. Érdemes megvizsgálni, akad-e vajon más rokonság is a három műalkotás között, illetve kideríteni, ismerte-e Holbein, vagy a festmény gondolati hátterét kidolgozó három férfi, Jean de Dinteville nagykövet, Georges de Selve püspök és Nicolaus Kratzer csillagász az irodalmi műveket…
(A fenti mondatokat A követ és a fáraó című könyvemből idéztem, pontosabban a könyv megjelenésre váró kéziratából. Ha minden igaz, egy kiadó valahol éppen szponzort keresgél, én pedig, ha időm engedi, az illusztrációkkal bajlódom.)

2010. április 1., csütörtök

ÖCSIBÁCSI SZÜLINAPJA


A luxusszállóvá átnyalt New York Palota legfölső emeletén kialakított Home Galériában Hommage à Puskás Öcsi címmel nyílt kiállítás. Kortárs képzőművészek tisztelgése a focilegendának. A megnyitó tegnap este volt, ami köztudottan Öcsi bácsi egyik születésnapja. A másik születésnapja április másodika, ugyanis néha elfelejtette, hogy a március 31-et már elhíresztelte. Érdemes megnézni az életrajzokat, hol márc. 31, hol meg ápr.2. A lényeg: nehogymá’ megviccelje valaki az április elseje miatt. (Naná, hogy megviccelték, most például ezzel a kiállítással.)