2010. március 31., szerda

ELENGEDETT KÉZZEL


Fölpattan a lúd hátára a kerek arcú kislegény, átöleli a nyakát és repül, repül vele a végtelenbe. Tudtam már olvasni, szótagolva és hangosan, el is olvastam mindent, elejétől végéig, még olyan komplikált dolgokat is, hogy il-lusz-trál-ta Kass Já-nos. Édesanyám szerint ez a furcsa szó azt jelentette, hogy a libát és a kisfiút egy Kass János nevű bácsi rajzolta le, akit látott is Szegeden, amikor még gyerekek voltak. Még valami olyasmit is mondott, hogy a fiúcska nevét – Nils Holgersson - nem is olyan betűvel kell mondani, ahogy Sárika néni tanította az iskolában, de ez már nem különösebben érdekelt. Őt, Kass Jánost próbáltam elképzelni, láttam magam előtt, ahogy repülni tanítja a libáit, köröz velük a szputnyikok között (az én rajzaimon akkoriban csak szovjet holdrakéták és szputnyikok röpködtek), nem is kapaszkodik, úgy száll, elengedett kézzel, ahogy a nagyfiúk bicikliznek, mert közben rajzol, rajzol mind a két kezével, jobbal, ahogy én szoktam, és ballal, ahogy csak anyukám tud s talán a szegediek, ontja az il-lusz-trá-ci-ó-kat és elereszti őket a szélben.
Generációk nőttek föl ezeken a rajzokon, még ha nem is mindenki tudta, hogy amikor olvasókönyveket és versesköteteket, antológiákat és történelmi regényeket lapozgatott, Kass képek tették teljesebbé az élményt. Az ötvenes, hatvanas években a képzőművészek legjobbjai, talán a szocreál-munkaversenyek elől menekülvén a könyvművészet világába, igazi illusztrációs aranykort teremtettek. Hintz, Würtz, Reich, Szász, Kass … ma már múlt időben kopognak a szavak.
Amikor az Iparművészeti Főiskolára kerülvén először találkoztunk, már ismertem plakát- és bélyegterveit, amikor rajzfilmmel kezdtem foglalkozni, már tudtam, hogy az első európai computer-animációs film, a John Halassal együtt forgatott Dilemma az ő tervei alapján készült, kiállításain járván láthattam plasztikáit, festményeit, közös nyomdász barátunk műhelyében belelapozhattam önálló rézkarcaiba, és legutoljára, már felnőttként megismerhettem az írásait is. "Ma a művész ismét hasonló a reneszánsz mesterekhez. A kornak ilyen vagy olyan formában szüksége van rá. Mindenhez kell értenie, mindenről kell tudnia. A tudomány egyre inkább specializálódik és csak részterületeket képes átfogni. A művésznek mindent látnia kell és fel kell készülnie minden feladatra Leonardóhoz hasonlóan "
Naiv szándék fél évezreddel Leonardo után reneszánsz eszmények szerint élni? Kass megpróbálta. Nem csak alkotóként, tanárként is teljes a pálya. Maga volt a kulturális kontinuitás. Magától értetődő természetességgel mesélte tovább, amit Mórától, Móricztól, Kassáktól hallott Buday, Vasarely, Szalay társaságában tapasztalt. Ablak volt a világra, Kass rajzokon át üzent haza Faludy György és Határ Győző, s olykor úgy éreztük, kézszorításával Dürer és Gutenberg keze melegét adta tovább a tanítványoknak. Valójában sosem voltam Kass tanítvány, az Iparművészetin a feleségem, Keresztes Dóra évfolyamát tanította, de talán azért, mert sokat látott az osztályban, valahogy mégis tanítvánnyá fogadott. Hivatalossá akkor vált az adoptálás, amikor a szegedi Kass Galéria „Tanítványok” című tárlatsorozatára engem is meghívott, meg persze a nevezetes János napi összejövetelekre. Számon tartotta mindegyik diákját, bennünket is, utoljára talán épp akkor mozdult ki hazulról, amikor néhány hete eljött a kiállításunk megnyitójára. Nézegetem az utolsó fényképet, Vera küldte, Janó kezében vörösbor …Jánosáldás? … mögötte a galéria falán a képeim. Il-lusz-trá-ci-ók. Az egyiken egy kerek arcú kislegény madárháton repül, repül, repül, … elengedett kézzel szeli által a végtelent. (2010. március 29.)

2010. március 27., szombat

PARLAMENT

A magyar parlament épülete a második legnagyobb a világon (csak a kínai nagyobb). Csodájára jár ország-világ. Büszkén mutogatjuk a turistáknak; külföldi vendégek előtt vele dicsekszünk; a Budapestet bemutató albumok a Parlament fotójával kezdődnek. A Duna tükrében megduplázódó épület valóban lenyűgöző látvány.
A politikához kapcsolódó korrupció Magyarországon a rendkívül magas. (Kínát is megelőzzük). Az országgyűlési képviselők természetesnek tarják, hogy kivételezett emberek, nekik adó nélkül járnak költségtérítések, s hivatalból illetik őket olyan jogok, amelyekről az átlagos polgár nem is álmodhat.
Politikusaink nem hibásak. Egy különös pszichológiai jelenség áldozatai. A túlméretezett, túldíszített, funkciójának betöltésére alkalmatlan Parlament, ez az épület-gigász előbb-utóbb mindnyájuk személyiségét eltorzítja. Az Országház épületében dölyf-vírust kapott kormánytagok, képviselők és pártmunkások a politikai élet többi szereplőjét is tovább fertőzik. Az ilyesmivel foglalkozó tudósok pontosan ismerik a környezet hatását, tudják miféle változásokat eredményez a genius loci, s olykor megoldásokat is képesek ajánlani. Van amikor egy munkahely egyszerű átrendezése, a falak színének megváltoztatása kedvező hatással jár, olykor azonban drasztikusabb intézkedésre van szükség . Gazdag szakirodalma van a témának.

Javaslat (1)
A Parlament épületét le kell bontani, helyét föl kell szántani, be kell vetni. Nem csupán a bontás szimbolikus üzenete lenne rendkívül pozitív, hanem a területet mezőgazdasági művelésbe vonván a főváros felfuvalkodottságát, a lesajnált, mellékesnek deklarált vidékkel szembeni kevélységét is oldani lehetne. Új, a haza méretéhez és a feladat ellátásához illőbb házat, amikor majd az ország gazdasági ereje megengedi, zöldmezős beruházásként, Budapesten kívül kell építeni.

Javaslat (2)
Nagyméretű lakótelepi panelépületekkel jócskán el van látva az ország, a honanyák és honatyák hurcolkodjanak át egy Magyarország geometriai középpontjához közelebb eső város (Kecskemétet ajánlom) lakótelepére, a sivár környezetben amúgy is önértékelési problémákkal küzdő, magukat jócskán alábecsülő vidéki polgárok pedig költözzenek be a mostani országházba. A választásokat megnyerő párt vezére az új környezetben talán könnyebben szokna le a fennhéjázó „hatalomra kerülni” technikus terminusról, s tanulná meg a természetesebb és a feladatához illőbb „szolgálat” kifejezést.

Javaslat (3)
A Parlament jelenlegi épületébe kulturális intézmények költözzenek. Könyvtárak, galériák, koncerttermek lehetnének itt, s a két szárny két szimmetrikus végén a két Művészeti Akadémia kapjon helyet. Az épület jelképes átadásával és átvételével a közvéleményben végre tudatosulna a nyilvánvaló tény, hogy a nemzet kultúrája felette áll az aktuális politika parvenü intézményeinek, illetve, hogy a haza felemelkedése csakis a szellemi háttér megerősödésén keresztül lehetséges. Amíg a megfelelő helyszínt sikerül megtalálni, a képviselők otthonukból, laptopjukról, az interneten keresztül intézzék az ország ügyeit.

Megoldás
A logikus és demokratikus megoldás az lenne, hogy a képviselők egyszerű, vagy minősített többséggel szavazzák meg a költözést. Természetesen egyik sem képzelhető el. A hölgyeknek és uraknak, akiket már megfertőzött az épületből áradó kevélység, eszük ágában sem lesz saját maguk ellen szavazni. Mindegyikük abszolút kivételnek tartja magát, aki feddhetetlen. A dölyf-vírus legfőbb jellemzője ugyanis, hogy áldozata sosem észleli magán a fertőzöttséget.
Nincs értelme aláírást gyűjteni sem, mert ha összejönne megfelelő mennyiség, akkor ugyan kötelező lenne szavazni a kérdésben, de automatikusan az előző bekezdésben vázolt helyzethez jutnánk vissza.
Választások előtt áll az ország. Az előzetes felmérések szerint sok olyan új országgyűlési képviselőre lehet számítani, akik nem dolgoztak korábban a Parlament épületében, így személyiségük sem károsodott. El kell érni, ígérjék meg, hogy megválasztásuk esetén nem költöznek be a Házba, sőt a közelébe sem mennek…

… s a-haza-fény-rede-rűl!

Az Országház-problémához egyéb, igaz az iménti főbajhoz képest elenyésző gondok is társulnak. Az épület tükörszimmetrikus elrendezése a kétkamarás törvénykezéshez készült, a magyar országgyűlés azonban régóta nem így működik. A jelenlegi épület a főváros közepén van, diplomáciai küldöttségek által történő megközelítése nem oldható meg a városi közlekedés jelentős akadályoztatása nélkül.
A Parlament építészettörténeti jelentősége korántsem akkora, mint a híre. Az Országházzal egykorú, alapterületében azt meg is haladó Ferenc József Laktanya impozáns épületegyüttesét oly magától értetődő természetességgel robbantották földig néhány éve, aztán oly könnyed vállrándítással hagyták a romokat ebek harmincadjára, hogy szinte senkinek sem szúrt szemet. Ha volt is jelképes oka e rombolásnak (remélem nem csak az, hogy legelső kiállításom anyagát ott einstandolták főparancsnoki asszisztenciával) az alig mérhető a Parlament lerombolásából fakadó előnyökhöz.


(Ma délelőtt volt a Magyar Művészeti Akadémia szokásos évi közgyűlése, amelyen a kultúra és a művészeti élet jövőjéről szóló állásfoglalást fogadtunk el. A fenti szöveg tulajdonképpen az állásfoglaláshoz készült vázlat. Nem kell azonban megijedni, egyetlen betű sem került át a "hivatalos" irományba :-)

2010. március 20., szombat

LE-HE-TET-LEN

- Ezt nem hiszem! - mondta Alice.
- Nem? - szánakozott a Királynő. - Próbáld meg elhinni: végy mély lélegzetet, és hunyd be a szemed!
Alice nevetett.
- Nincs értelme - mondta -, a lehetetlent nem hiheti el az ember!
- Szerintem nincs elég gyakorlatod - mondta a Királynő. - Én a te korodban naponta félórán át csak ezt gyakoroltam. Volt úgy, hogy már reggeli előtt hat lehetetlen dolgot elhittem.
(Lewis Carroll: Alice Tükörországban)

Vajon emlékeznek e még Josef K-ra? Kafka regénye, a Per kultuszkönyv volt, akkoriban, amikor még leginkább olvasással múlattam az időt, amely végtelennek tűnt, ellentétben a térrel, amely szűk volt, zárt és sűrű tilalomfákkal tagolt. Az elbeszélés során egyszer ez a K. meglátogatja egy festő barátját, aki történetesen egy olyan kerületben lakik, amely épp a túlsó végén van a városnak, vagyis a rettegett törvényszék irodáitól legtávolabb eső szegletben. Amikor látogatása végeztével K. indulni készül, a festő egy olyan kijáratot ajánl, amelyet a műteremnek nevezett apró padlásszobában K. addig észre sem vett. Az ágyon átmászva lehet csak kilépni az ajtón, amely magától értetődő természetességgel nyílik éppen a törvényszéki irodák tágas folyosójára. Kafkai – mondtuk akkoriban az ilyesféle csavarra, majd orwelli – tettük hozzá, de persze eszünkbe juthattak Örkény István abszurd novellái is.

Ha meg szeretném fejteni, legalább a magam számára, miért is kezdtem valaha az úgynevezett lehetetlen tárgyakkal foglalkozni, vagyis ezekkel a kétdimenziós papírra könnyedén lerajzolható, ám háromdimenziós világunkban meg nem építhető konstrukciókkal, talán magyarázat lehet az a különös, hol játékos, hol nyomasztóan kopár háttérvilág, amely az imént említett szerzők műveiben feltűnik.
Ha A per önmagába záruló, lehetetlen és tragikus terének képzőművészeti megfelelőjét keressük, idézzük fel a Börtönkapricciókat. Egy legenda szerint a huszonkét éves Giovanni Battista Piranesi maláriásan kezdett neki a Börtönök című rézkarcsorozatnak. A magyarázók szerint csak a magas láznak tudható be, hogy a „normális” ábrázolástól annyira elrugaszkodva, oly különös szerkezetű, többszintes labirintusra emlékeztető, megépíthetetlenné torzuló konstrukciókat rajzolt. Nagy, nyomasztó építészeti terek jelennek meg a karcokon, néhány idegenül bolyongó staffázs alakot leszámítva gyakorlatilag szereplők nélküli csarnokfüzérek, ám mindegyik oly szeszélyes, látomásos, fantasztikus világot tükröz, hogy mégis élő organizmusnak érezzük mindet – Victor Hugotól kölcsönzöm a hasonlatot: hatalmas agyvelőknek*.

Ha kevésbé régi analógiát keresünk a lehetetlen szituáció képzőművészeti megjelenítésére, általában M. C. Escher neve kerül elő. A holland grafikus elhíresült litográfiái, legfőképpen a Bruno Ernst által „legescherebb Eschereknek” nevezett főművek, a Belvedere, a Vízesésház és a Fölfelé-lefelé jutnak ilyenkor az eszünkbe. Néhány éve alkalmam volt megismerkedni M. C. Escher idősebb fiával; George elmondta, hogy apja tulajdonában volt egy Piranesi album, és a sűrűn fellapozott Börtönkapriccsó reprodukciók nyilvánvalóan hatással voltak munkáira. Természetesen Escher litográfiáit sokkal józanabb, kiszámítottabb munkafázisok előzték meg, mint a Börtönkapriccsók létrejöttét; az atmoszférateremtő szenvedély szinte teljesen hiányzik belőlük, mégis az ő közvetítésével teljesedtek ki olyan Piranesi reneszánszként aposztrofálható 20. század végi képzőművészeti tendenciák, amelyeket Shigeo Fukuda, Jos de Mey, vagy akár F. Farkas Tamás munkái képviselnek, sőt az az alkotó sem tudta teljesen kikerülni Escher közvetítő szerepét, akit manapság Piranesi legközvetlenebb inkarnációjának hisznek: Erik Desmaziéres. Lehetetlen tárgyak persze ügyefogyott rajzolók keze alól is kikerülhetnek, legalábbis Hogarth szerint, aki ezt írta egy tréfás metszete alá, amelyen összegyűjtött egy csokorra való képi paradoxont: ilyen képtelenségekre jut, aki a perspektíva ismerete nélkül kezd el rajzolni**.
A képi paradoxonok konstruálásában a művészek mellett, sőt olykor előtt, tudós matematikusok is részt vállaltak. Valószínűleg a legismertebb és “legegyszerûbb” lehetetlen tárgy, a “tribád”. Oly sokat használták a képzőművészet, a dizájn, a reklám, sőt a pszichológia területén, olyannyira ismert jellé vált a huszadik század során, hogy már szinte eszünkbe sem jut az eredetét firtatni. A különös háromszöget általában Penrose-háromszögként emlegetik a tudósok, mert a késõbbi neves matematikus Roger Penrose publikálta először***. Penrose 1956-ban, még diákkorában egy amszterdami tárlaton ismerkedett meg Escher műveivel, és az ő hatására kezdett el „lehetetlenségeket” rajzolni, illetve a paradoxonokat matematikai szemszögből elemezni. Nem tudhatta Penrose, sőt akkoriban még Escher sem, hogy él Svédországban egy fiatalember, Oscar Reuterswärd, aki már jó ideje foglalkozik a lehetetlen tárgyakkal, sőt a „tribádot” már évtizedekkel előbb kitalálta és lerajzolta****. Roger Penrose és Reutersvärd mellett más tudósok, illetve híressé lett formák nevét sem illik elfelejteni. A belga pszichológus, Armand Thiéry különös kockapárjából, a Thiéry-formából kiindulva például Victor Vasarely egy egész életművet épített föl, de sokat használta azt Joseph Albers és Bridget Riley is. A többi híres „találmány”, a Necker kocka, a Schröder lépcső az ördög villája, a Shepard kerék, a Kulpa hasáb, a „lehetetlen ágyként” elhíresült Duchamp festmény, vagy éppen Roger édesapjának, Lionel Penrose-nak***** az önmagába visszatérő lépcsője is sok képzőművészeti munkát inspirált.

Természetesen, a saját munkáim kapcsán is illik az előzmények, köztük az Escher művek inspirációját megemlíteni. Escherrel személyesen nem találkozhattam, éppen akkor halt meg, amikor én Budapesten, az Iparművészeti Főiskolán Gulyás Dénes és Rubik Ernő tanár urak irányításával a geometria érdekességeivel kezdtem megismerkedni. Sok évvel később kaptam egy ceruzavázlatot Bruno Ernstől, Escher közeli barátjától és munkatársától, olyat, amelyet Escherrel együtt kezdtek kimunkálni, de a művész halála miatt félbeszakadt a kivitelezés. A vázlat nyomán készült rézkarcot, a Kút című anamorfózist az 1998-as centennáriumi Escher Kongresszuson állítottam ki . Távoli rokonként gondolhattam Escherre, amikor az ő papirosaira dolgoztam, illetve amikor a Hágában megnyitott Escher Múzeum egyik első vendégművészeként rendezhettem önálló tárlatot*******. A „lehetetlen tárgyak atyjának” nevezett Oscar Reutersvärddal is csupán közvetett kapcsolatom volt. Bruno Ernst elküldte nekem utolsó levelét, melyet röviddel halála előtt írt, és a levél egy passzusának megfejtésében kérte a segítségemet. Új, az eddigiektől különböző „impossible figures” létrehozásán töprengett Reutersvärd, amelyeket egyelőre csupán belső látásával látott, ám – mint írta - ha sikerülne lerajzolnia őket, „akár egy kifordított Eiffel torony ábrázolására is képes lenne”********. A kevés konkrétumot, ám érdekes sejtetéseket tartalmazó szöveg megindította a fantáziámat, néhány munkámra kétségtelen hatással volt, bár sosem tudhatom már meg, valóban Reutersvärdot követve jártam-e el. Megépíteni igazából, három dimenzióban a „lehetetlen tárgyakat”, ez volna ugyebár az, ami tökéletesen elképzelhetetlen. Igen is, meg nem is. Shigeo Fukuda olyan plasztikák megépítésére vállalkozott, amely egy bizonyos pontból nézve épp olyan, mint egy Escher-rajz, de vigyázat, csakis és kizárólag abból a kitüntetett pontból működik a varázslat, ha a nézõpont megváltozik, akkor kiderül a turpisság, és kusza épületelemek kavalkádjává változik az imént még oly rendezett kompozíció. Fukudával párhuzamosan több európai és amerikai művész is észreveszi, hogy a lehetetlennek vélt formák csupán egy hagyományos, és a konvenciók által meghatározott gondolkodásmód számára elképzelhetetlenek, egy agyafúrtabb olvasatban - ha tetszik, anamorfikus látással - már nem irreálisak. Munkáikat – közülük nem egy az Escher-képek értelmezõ parafrázisa az Escher születésének századik évfordulójára rendezett nemzetközi kiállítássorozaton együtt mutatták be.
Fukudával sokszor találkoztam és többször szerepeltünk közös tárlaton is. Egy megnyitón, amelyen mesteremnek neveztem, ő azzal hárította el a bókot: nekünk közös mesterünk volt. Alighanem Escherre gondoltunk mind a ketten*********.
Hazugság-e, ha olyan teret ábrázol az alkotó, s belé olyan tárgyakat helyez, amelyek a megszokott látványnak ellentmondanak? Menekülés-e, ha ismeretlen törvényekkel, új szabályokkal rendelkező világot talál ki magának, hogy a gyűlölt régiből átléphessen ebbe? És vajon nem azért teszi e mindezt, nem azért engedi-e észrevenni oly könnyen a képbe rejtett turpisságokat, fortélyos megoldásokkal olykor épp maga híva föl a figyelmet rájuk, hogy minél előbb rajtakapják?

Kész vagyok belátni, hogy a paradoxonok világa nem egyformán vonzó mindenki számára. Eszembe ötlik a híres történet Einsteinről, aki a következő szavakkal adta vissza Thomas Mannak a kölcsön kapott Kafka könyvet, – történetesen éppen azt a Josef K.-ról szólót, amelyet a bevezetőben magam is emlegettem: „Képtelen voltam elolvasni, az emberi gondolkodás nem lehet ennyire komplikált.” )
* "Le noir cerveau de Piranese / Est une béante fournaise / Ou se melent l'arche et le ciel, / L'escalier, la tour, la colonne; / Ou croît, monte, s'enfle et bouilonne / L'incommensurable Babel!" ("Piranesi agya szakadatlan / bugyogo, sötét, tátongo katlan, / kavarog benne a boltiv meg az ég, / a lépcsö, a bástya, az oszlop, / növekszik, dagad és forrong / az oriás bábeli mindenség!")
** “Whoever makes a Design without the Knowledge of Perspective will be liable to such absurdities.” Hogarth írta ezt 1754-ben egy rézkarca alá, amelyen 16 nyilvánvaló képi lehetetlenséget és számos rajzi bakit gyűjtött össze. A könyvcímlapnak szánt képpel állítólag egy műkedvelõ arisztokratát akart nevetségessé tenni.
*** Roger Penrose a British Journal of Psychology 1958. februári számában publikálta a háromszög rajzát. Escher a rajz alapján készítette el Vízesésház című litográfiáját.
**** Idézet Reutersvärd Bruno Ernsthez írt leveléből: „Latin órán, (1934-ben) a nyelvtankönyv margóján rajzoltam néhány vázlatot. 4,5,6,7 és 8 ágú csillagokat igyekeztem szerkeszteni a lehető legpontosabban. Egy napon épp hatágú csillagot rajzoltam, amelynek oldalaihoz kockákat illesztettem. Meglepően érdekes formát kaptam. Hozzárajzoltam még három kockát, hogy háromszöggé egészítsem ki az ábrát. Azonnal észrevettem, hogy ami előttem van, egy paradoxon.”
***** Armand Thiéry belga pszichológus 1895-ben rajzolta azt a különös kockát, amely a felülnézetet és az alulnézetet egyesíti.
A Necker kockát 1832-ben rajzolta és publikálta Louis Albert Necker svéd tudós. Henrich Schröder német orvos lépcsőrajzán a negatív és a pozitív forma egymásba fordulása teremt feszültséget (1858). A Blivet néven, vagy ördögfarokként is ismert lehetetlen tárgyat, amelyen két rúd hárommá változik, nem tudom, ki találta ki, állítólag a Mad Magazin címlapján jelent meg először 1965-ben. Roger Shepard  amerikai pszichológus 1990-ben, Mind Sights című könyvében  publikálta a jobbról és balról nézve is „értelmes” kocsikereket. Zenon Kulpa lengyel matematikus újítása tulajdonképpen a Blivet egy variációja, amely  hasábokkal és árnyékokkal foglalkozik (1983). „Apolinere Enameled” ez a szöveg egy 1915 körül festett Marcel Duchamp képre van írva, amelyen az axonometrikus ábrázolásban rejlő kétértelműséget parodizálja a festő. A lehetetlen lépcső a British Journal of Psychology 1958. februári számában jelent meg, a Roger Penrose által kitalált tribád társaságában. A rajzot látva készítette el Escher a Fölfelé, lefelé című litográfiát.
****** Bruno Ernst az Escher-vázlat mellett megajándékozott olyan üres papírlapokkal is, amelyeket Escher hagyatékában talált. 2005. októberében Orosz bij Escher (Orosz Eschernél) címmel nyílt kiállításom a hágai Escher Múzeumban.
******* "Since some weeks I am industrious, productive and innovative. Above all I am on the track of a quite different and another type of impossible figure,. I can see it for my inner sight. It mixes up what is near and distant in an overwhelming way.. I hope that I perhaps will carry out and realize this "discovery". I have gone through series of trials and errors, but not yet achieved a "credible" result. When I will succeed, perhaps I will be able to draw an inside out Eiffel tower". (2001. április 1.)
******** Fukudáról többször is írtam ebben a blogban, például 2009. január 19-én.

2010. március 16., kedd

KOKÁRDÁS LÁBJEGYZETEK

Egy kokárdához nem szokás lábjegyzetet pászítani, ezért aztán csak kevesen tudnak a kettős ünnepről. Egy blog-note-hoz viszont tartozhat lábjegyzet, sőt bármilyen hosszú lábjegyzet tarozhat hozzá, akár egy egész versnyi. Szóval az a bizonyos "Fußnote" ott lészen alul, ahol minden lj. helye vagyon, tessék tovább ugrani a csillaghoz. (Az, aki utálja képernyővel rombolni a látását, önállóan is olvasgathatja az illető lábjegyzetet a Körzővel rajzolt víz című könyvecskében.)*

Ha mégsem ugrottak a csillaghoz, akkor is ünneplés jön: Balogh tanár úr, a plakátosok Páternek nevezett doayenje, a gaffolt vitorlázatú Verne Gyula kapitánya (és építője) március tizenötödikén tisztikeresztet kapott. Hurrá az érdemes művésszé avanzsáló Szikora Tamásnak is: minden rosszban van valami jó (bár Tamás biztos a fenébe kívánna ezzel a megjegyzéssel) a betegsége miatt bezártsághoz kötött festő, jobb dolga nem lévén, ontja a remekléseket.

Kevésbé hurrá, sőt ellenhurrá, hogy az AMI által ajánlott művészek díjazása elmaradt. Érdekes lenne egyszer a vidék-Pest (másképpen: éhkopp-kontra-húsos fazék) arányt kiszámolni, bár amíg "Született keGYosztó" miniszteriális asszisztenciával és a Magyar Nemzetben vásárolt saját rovatától fényezetten már dinasztikus rendszerben intézi a kitüntetéseket és ösztöndíjakat, e számításnak sincs különösebb jelentősége. (Tudom, hogy legföljebb a jus murmurandis joga illet meg, mióta a díjosztó tanácsnak nevezett tülekedés első összejövetele után, a viktordragoni agressziótól megcsömörlötten bejelentettem, nincs gyomrom a folytatáshoz.)

Tartozzon még a kokárdás napok híreihez a Dorottya Kulturális Szalon létrejötte. Ma este fél hétkor első alkalommal gyűlnek össze Vathy Katalin és Tamás vendégei, hogy a.) megváltsák a világot, b.) elszórakoztassák egymást, c.) a kiállításomat megnézzék. Akinek csak az utóbbira van érkezése, az még kb. egy hónapig megteheti a Dorottya Caféban (Bp. Dorottya utca 1.) Csütörtökön délelőtt tízkor pedig a Képző vetítőjében tartok egy előadást, (tudtommal nyilvánosat, minthogy az egyetemi előadások állítólag azok,) amely kapcsolódik az épület emeletén lévő Kondor Galériában lógó kiállításomhoz.

*Micsoda kuruc vircsaft – halkítja le a hangját nagyanyám. A Bastille lerombolásának estéjén van apám születésnapja, a húgom március 14-én született, voltaképpen anyám is, de a szegedi bábaasszonyt rávette Nicsovics nagypapa, inkább a forradalom napját vezessék be a nagykönyvbe. Csak én lógtam ki a sorból az október huszonvalahánnyal. Előre nyújtott karomon a félig letekert motring, ma már nem gombolyítja tovább nagymama, csak a fejét csóválja a tartóshullámmal, és beteszi a varrógépfiókba a horgolások mellé. 1956-ban lettem éppen öt éves. A fiókban sorjáznak közös kincseink, egy masnira kötött hajfürt, majdnem szőke, a koronás bélyegek, az első tejfog, a mutató nélküli zsebóra meg az ő titokzatos levelei. Ha majd nagyobb leszek, én írhatom a címzést: Barkaszovo, Zakarpackaja Obl., CCCP. Ez az első születésnapom, amelyre emlékszem; legalábbis arra, hogy színes építőkockákat kaptam, amelyekből apám egy soktornyú palotát épített. Mindez egy olyan délután történt, amikor odakint nagy dörrenések hallatszottak, és tilos volt az ablak közelébe menni. Később már nem épített semmit a kockákból. Kivilágított városnevek közt tapogatózik az állomáskereső pálca. Tankok vonulnak a sárga keramitkockákkal kirakott Hunyadi körúton Pest iránt. Mindegyikből hosszú vessző mered az égnek. Az óvodából hazafelé tartva át kellene jutnunk a túloldalra, zuhog az eső. Mi lesz, ha sosem fogy el az a sor? A bádogtrombitára gondolok, ami a homokozóban ázik. A hernyótalpak szinte összeérnek, és bedarálják az összes lócitromot. A szódáslovakét, a konflislovakét, a brikettes kocsi ázott lovaiét. Különben mindig sütött a nap. Sütött a bíróság folyosóján, amikor aput kivezették. Sütött szeptemberben az évnyitón a félbevágott iskolában is. Besütött az első osztály ablakán, olykor még a fehér udvar túlfelére is sütött, ahol a szovjet gyerekek piros nyakkendőben sorakoztak a meszelt törzsű hársfák alatt, amelyekből kis helikopter-levelek propellereztek át a cementlapokból emelt fal innenső oldalára, és az uzsonnaszünetben rászálltak a nyitott olvasókönyvekre: Ottó ütött, talált ötöt. Ötven éve süt így az álmok szemhéja alól, ötszáz év óta ugyanaz a nap, és jól tudom, így süt majd akkor, ötven és ötszáz évek múltán, az öröklét huzatos előszobáiban is. A verőfényben szétmállik a mozivászon, vadszőlő futja be a lépcsőfokokat, és az összevont szemmel lapozó rendőrök árnyéka megnyúlik, átfut a tereken, átkígyózik a pipacsos zabmezőkön, a tengerpartok homokos strandján, átível az óceánok kék paplanhuzatán, és egyszer csak éppen körbeérve megalvad a lábuk előtt, a párolgó keramitkockák közül kibuggyanó kutyatejben. Vigyázz! Kész! Tűz! Távoli harangszó darabok szakadnak ki a napsütésből. Legközelebb békát boncolunk – ígéri Széll tanár néni. A lénia végére kötött ecsettel kell rábökni a térképre: Rigómező, Belgrád, Mohács. Kosztümös hadseregek várakoznak egy szélességi kör mentén. Sztálingrád, Volga anyácska, Kurszk. Fejesvonalzók lábhoz, pihenj! Szénszünet. Jónás az óriásbálna a Don-kanyarban. A fogas fölött balról jobbra haladva: egyszikűek, kétszikűek, Engelsz Frigyes, Marx Károly. Minden pénteken grízestészta vörös kockalekvárral. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom novemberre esik…és a kis okt. szoc. forr.? „Öz elvtárs, ah, centizzenek…” Így kell kimondani, összekeverve a betűket és a végén elharapva a szót, mert különben az ötvenhatos villamost is megszüntetik. Azok ott fönt, Budapesten. Meg a hatötvenes lókolbászt. „Ezen erkölcs vizet hantáz”… és bort iszik. Nem lehetne a Mókus őrsnek mégis felajánlást tenni? Milyen szépen mutatna a faliújságon: Lenin mauzóleumának lelinóleumozása. Pszt - súgja a Földvári –, ugye a gyerekünket Jánosnak fogjuk hívni. A Házi Feladat végén a sorminta gombócait lánctalpakká hurkolom össze: egy címeres, egy csillagos, egy címeres, egy csillagos… A másik meg Imre legyen – írom a csehszlovák radírra, és elrejtem a redőnyös tolltartója fölső emeletén. Egy óráig kell néznem közelről a bordásfalat, tudom, nem csak a felgyújtott légypapírért. Sarló és kalapács helyett rajzoljunk inkább kalászt és szöget! Taváris ucsityelnyica, mindegyik mackónadrágból egy hosszú vessző hajlik az égbe. Ezerháromszáznyolcvankilenc, ezernégyszázötvenhat, ezeröt… Inkább rakd a párnád alá a könyvet éjszakára! – ajánlja nagyanyám, elnyomja a fél cigarettát, a maradékot visszadugja a dobozba, amelyen a cementszürke gyár látképe mögött lehanyatlik az ötágú csillag. A pasziánsz mellé teszi a pápaszemét: két piros félhold marad az orra két oldalán.

2010. március 15., hétfő

STOLI

Pontosítás: az Indexen megjelent hírben (Befalta a gyémántot Soli, a golden retriever) szereplő kutya nem a mi Stolink. (Az Soli, ez meg Stoli, - a retrieverség stimmel). Az egymást érő érdeklődő hívások, kíváncsiskodó üzenetek, illetve alkalmi kölcsönkérők miatt vált szükségessé a dolog mihamarábbi tisztázása. Mint a mellékelt képen látható, Stoli fájós lábbal heverészik itthon (nota bene a kérdéses időben egyedül tartózkodott a lakásban, lakótársai ugyanis Kecskemétre utaztak születésnapi ünnepségekre). Egyébként Stoli húszezer dollárért le sem hajolna, a nagyértékű gyémántokat pedig undorral szokta kiköpni.

2010. március 12., péntek

LISSZABON

Senki. Azt hiszem, hogy Pessoa neve porugalul azt jelenti, Senki - mondja Winter, a begipszelt labu hanggyujto Wim Wenders Lisszaboni tortenet cimu filmjeben. Takats Marci ajanlotta, hogy nezzem meg Wenders road movie-jat, mielott kijovok, s ugy latszik megiscsak jo valamire, ha az ember lanya filmszakember, Annaida megszerezte a filmet, s igy most kepzett lisszabonistakent eszegethetem a polipot valahol a Rossio kornyeken egy napos vendegloi teraszon (Bocs: tudom, hogy otthon eppen havazik). Ifju Figok es C Ronaldok dongetik korulottem a falat, siralyok kapkodjak a morzsat es egy utcai arus napszemuveggel kinal mikozben ezt a jegyzetet irom, labamban mar ott van nehany kilometer a Palacio de Queluz fensegesen venulo parkjabol, sot estere, amikor mindezt bemasolom a szalloda (Gartrossio) kozeleben talalt internetcafe ekezetek nelkuli gepebe, mar a katedralisbeli koholgyek olvasokorerol (Se de Lisboa) es a Belem torony kornyeki turarol (rinocerosz-kutakodas és a Berardo Muzeum kortárs kiallitasai: Robert Longo, Joana Vasconcelos) is beszamolhatok, a 28-as villamosrol nem is beszelve, amit Monika kotott a lelkemre, amikor a kiutazas elotti napon a Klebersberg Haz plakatkiallitasan összefutottunk. Illene persze megokolnom, mit is keresek Lisszabonban. Most van a BEDA (Bureau of European Design Associations) éves közgyűlése, amelynek a Magyar Formatervezési Tanács is tagja (a Japánba röppent Várhelyi Juditot helyettesítem). A 25 éves portugál dizájn center szervezi az eseményt (a küldöttek közt egy sincs, aki ne tudna a mi magyar dizájn centerünk hosszadalmas kálváriájáról). Fontos emberek közé kerültem - nyugtázom elégedetten a tanácskozás bevezetőjében elhangzott mondatot: „a dizájn a 21. század diszciplínája”, aztán rögvest kétségbe is esem a minden felszólalás konklúziójaként levont „financial crisis” kifejezést hallván, majd lelkesen tapsolok a probléma megoldásra születő javaslatoknak, sőt a kávészünetek spontán „workshopjain” magam is előállok képtelen ötletekkel (elvégre európainak lenni és utópistának, legalábbis számomra körülbelül ugyanazt jelenti), elmorfondírozok az internacionális trendek követése és a nemzeti karakter ápolása című paradoxonon, (ha a dizájn esetén még egyáltalán felmerülhet a nemzeti karakter kérdése), örömmel nyugtázom az edukációt pártoló hangsúlyokat, (bár tudom felemás minden igyekvés, ha a megrendelők és az elfogadók képzéséről úgysem esik szó) s vígasztalgatom magam, hogy egy ilyen konferencia hatására legalább majd jobb dizájn munkák születnek, (jóllehet ebben, tudniillik a vigasztalásban a tanács éppen bemutatásra kerülő, unalmasan semmitmondó új emblémája nem túl nagy segítség). A hosszadalmas tanácskozás végére elpilledő társaságnak az új portugál dizájnmúzeum helyesre dizájnolt ifjú igazgatónője bemutatja intézményét. A fogadófalra Antonioni filmjének, a Zabriskie Pointnak nagy, apokaliptikus robbanássorát vetítik. Vajon jelképnek szánták? Vagy csak egy 20. századi hozzászólásnak a 21. század diszciplínájához? Szóval Senki. Nem csoda, hogy az Utisz-blog írója fölkapja a fejét. Fernando Pessoa, a különös portugal poéta egyébként számolatlanul sok álnevet használt, és mindegyik álnévhez önálló stílus tartozott, úgyhogy akár a Senki is felbukkanhatott volna álnevei közt, de a Pessoa név mégsem Senkit, éppen valakit jelöl, annyit tesz: Személy, Személyiség, Person....

2010. március 6., szombat

56. MEGNYITÓ ÉS TIPOIRKA


Kiállítás megnyitó a Kolta Galériában. Itt az a szokás, hogy leültetik a vendégeket, akiknek végig kell hallgatniuk egy hosszadalmas beszélgetést az alkotókkal. Néhány éve, amikor megnyílt a galéria, a legelső tárlaton, Haris Lacién, én voltam a kérdező, most meg Dórát és engem Antall Pityke faggat. Szóval a másik, a kényelmesebb oldalon még sosem üldögélhettem, pedig mint az oklevélből kiderül, ez már az ötvenhatodik kiállítás. Különleges jubileum, hisz voltak idők, amikor a számsorban az 55 után rögtön az 57 következett. (Egyébként, ha a magyar fotográfia történetében egy zárójeles lábjegyzetet megérdemelnék, az a legelső, a Harissal folytatott beszélgetés egy spontán kérdése nyomán váratlanul előbukkant 56-os fotósorozat miatt lenne.)
A megnyitó végén Nádai Feri bemutatja vadonatúj lapját, a TKM TIPOIRKA című periodikát. A 270 éves Giambattista Bodonit köszönti az első szám. Grafikus kollégák, AMI-s diákok és gyakorlott tollforgatók munkái között a Kempelen-vonal című írásom is szerepel a lapban. Az apropó annyi, hogy az olasz betűmetsző és a magyar polihisztor kortársak voltak. Idemásolom az irományt, hátha izgalomba jönnek a lapkeresők és kereskedők. A TKM-nek (aki megvásárolja, megtudja, hogy mit takar a rövidítés) még legalább ötvenhat számot kívánok!

Orosz István: A Kempelen-vonal (utánközlés; az eredeti a TKM tipoirkában jelent meg, (2010. első szám, 26-29. old.)  

A Budapesti Rendőr-főkapitányság 2007. november 29-én keltezett közleményében lezárta a nyomozást az eltűnt Kádár-holttest ügyében. Kádár János 1956 novemberétől volt Magyarország első számú pártállami vezetője. 1989. július 6-án, éppen azon a napon halt meg, amikor a Legfelsőbb Bíróság hatálytalanította az általa kivégeztetett Nagy Imre miniszterelnök és társai perében hozott ítéleteket, és ünnepi külsőségek közt újratemették a mártír-miniszterelnököt. Mint ismeretes Kádár holtteste 2007.  május elsején, vagy az ünnepet követő hajnalban tűnt el a Fiumei úti sírkert munkásmozgalmi panteonjából. Május 2-án, szerdán a temető dolgozói fedezték föl a sírrablást. A nyomozás során közel hatszáz személyt hallgattak meg. A nyomok, a szakértői vélemények és a tanúvallomások alapján azonban nem merült fel olyan adat, tény vagy bármilyen bizonyítékként értékelhető körülmény, amely a tetemet eltulajdonító személy, vagy személyek azonosítását lehetővé tette volna, vagy legalább a különös bűncselekmény okát megmagyarázta volna. A közel héthónapos nyomozás végén kiadott, meglehetősen sablonos és gyanúsan szűkszavú közlemény egyáltalán nem említi az úgynevezett török-vonalat, más néven a „Kempelen-szálat”.
2007 tavaszán Budapesten, a Műcsarnok nevű ismert kulturális intézményben kiállítást rendeztek „Kempelen – ember a gépben” címmel. Az általában képzőművészeti kiállításoknak helyt adó Műcsarnokot, 1989 óta, mint a magyarországi politikai változások jelképét tartották számon, hiszen a Nagy Imre újratemetése kapcsán rendezett rendszerváltó programbeszédek éppen az épület lépcsőjéről hangzottak el, és ott állt a fekete drapériával bevont épület előtt a miniszterelnök koporsója is. A 2007-es Kempelen kiállítás idején az épület külső megjelenésében már semmi nem emlékeztetett az 1989-es eseményekre, és maga a kiállítás is próbálta kerülni a politikai utalásokat.  A tárlat fő attrakciója egy 18. századi sakkozó automata volt, a híres „Török”, amelyet sosem részletezett „titkos dokumentumok” alapján John Gaughan Los Angeles-i bűvész-technikus, a neves illuzionista David Copperfield közvetlen munkatársa, éppen Kádár halála évében, vagy ha tetszik, az újratemetés idején, 1989-ben rekonstruált. Az eredeti masinát 1769-ben készítette Kempelen Farkas szabadkőműves magyar polihisztor, állítólag azért, hogy királynőjét, a Habsburg Mária Teréziát szórakoztassa. A szerkezet látható része egy sakkasztal mellett pipázgató turbános török volt, életnagyságú fabábú, aki valami belső mechanika segítségével tologatta a tábla vörös és fehér figuráit. Az automata titkát valójában sosem fejtették meg, voltak, akik azt gyanították, hogy el van rejtve valaki az asztalban és ő mozgatja belülről az életnagyságú törököt. Akadtak, akik meg is nevezték az elbújtatottat, Johann Baptist Allgaierre, a kor ismert sakkozójára gyanakodtak, hiszen mindketten, a török és Allgaier is gyakran és eredményesen használták a „királycselt”. A ma már ritka, kissé romantikusnak elkönyvelt megnyitás a nézők számára is szórakoztató volt, hiszen már a parti legelejét áldozatok, ütések és éles helyzetek jellemezték.   Bár a királycsel elnevezés csak a játék egyik bábújára utal, de ha felsoroljuk az automatával az idők során megmérkőző személyiségeket, valódi királyokat és igazi uralkodókat kell emlegetnünk. A királycsellel győzött az automata Nagy Frigyes, III. György, sőt Napóleon ellen is. A nagy Bonaparte kétszáz éve 1809. július 4-én éjjel a wagrami ütközetre készülvén vette hírül, hogy a Schönbrunnban maradt Kempelen híres sakk automatája, és azon nyomban odavitette magát. A kiváló sakkozó hírében álló császár állítólag vesztett állásba került, melyet egy szabálytalan lépéssel próbált menteni. A különböző források eltérően tudósítanak a folytatásról.  A Kölesi- és Melczer-féle Nemzeti Plutarkus szerint „a Basát öszve hányta, vetette és hajította mérgibe”, vagyis Napóleon tönkretette a gépet; francia források viszont, egy "szemtanúra" hivatkozva azt írják, hogy a többször is megismételt hibás húzás a „sakkozógépet” bosszantotta annyira fel, hogy az lesöpörte a táblát. “Ekkor a császár mosolyogva távozott, vidáman konstatálva, hogy még egy automatát is képes volt kihoznia a sodrából." A gép további sorsáról eltérő információk vannak. A jakobinus szimpátiái miatt kegyvesztett Kempelent félreállították, a gép állítólag egy Mälzel Nepomuk János nevű bécsi zsidó vállalkozóhoz került, aki jól meg is szedte magát a találmányon. Világkörüli bemutató útra vitte, amelynek során többek közt Benjamin Franklin is játszott a géppel, sőt Edgar Allan Poe is, aki némi szkepszissel bár, de minden mást toronymagasan felülmúló csodának nevezte; csodának, legalábbis akkor, ha nem ül senki a dobozban. Hogy ült-e, és ha ült, ki lehetett az, aki a költő ellen a fehér bábúkat tologatta,  ma már nehéz lenne megválaszolni. Egyes adatok szerint 1854-ben Philadelphiában az ottani technikai múzeummal együtt leégett a híres masina is. Más források úgy tudják, visszakerült Bécsbe, (sőt igazából el sem került onnan) és szövevényes története során a világpolitika számos szereplőjével megmérkőzött. Marx és Hitler mellett valószínűsíthető, hogy 1909-ben a Bécsben tartózkodó Lenin is játszott vele (aki ugyanebben az évben, egy nemrég előkerült fényképsorozat tanulsága szerint magával Hitlerrel is váltott partikat). A magyar történelem ismertebb személyiségei közül Martinovics Ignác és Andrássy Gyula, illetve egyes források szerint Tisza István, Kun Béla, sőt Rákosi Mátyás is játszhatott a géppel. Természetesen a második világháborús hadműveletek alatt, illetve a béketárgyalások során is kiemelt szerepet játszott a „jelképként” számon tartott sakk-automata megkaparintása. Vannak történészek, akik szoros összefüggést látnak Ausztria semlegessége és a császárokat és diktátorokat legyőzni képes sakkautomata titkos átadása között. Kádár János vonzalma a sakkozáshoz közismert volt, talán őszinte szenvedélyből sakkozott, illetve jelent meg a fontosabb versenyeken, de valószínűleg a párthű kötelességtudat is szerepet játszott ebben, hiszen a bolsevik ideológiák mindig is a kommunizmus szellemi fölényével társították a sakkot, és a szocialista országokban komoly súlyt fektettek arra, hogy tekintélyes közszereplőket nyerjenek meg a játék népszerűsítéséhez. 
A bevezetőben említett „Kempelen-vonal” feltűnően hallgatag nyomozóinak voltaképpen a sakkozógép budapesti megjelenése és a pártfőtitkár holttestének váratlan eltűnése közti összefüggést kellett volna felderíteniük. Nincs tudomásunk arról, hogy miféle rendőrségi főhatóság milyen alosztályának mely illetékese és miért határozott úgy, hogy értesüléseiket bölcsebb titokban tartani, azt állítván, hogy semmit sem sikerült kideríteniük. Ha tudomásunk nincs is, sejtéseink azért lehetnek, ugyanis 2007. május másodikán, a sírrablás felfedezésének napján még minden hírportál tudósított arról, hogy a BRFK mellett a Nemzetbiztonsági Hivatal nyomozói is vizsgálják Kádár eltűnésének körülményeit. Nos, ők már sajtótájékoztatót sem tartottak, és az NBH-tól nem is szivárgott ki soha semmilyen, az ügyre vonatkozó információ, hacsak nem tekinthető információnak a „hírzárlat” kifejezés, amellyel a felvilágosítást kérő tudósítókat kifizették. A bűntényről a hivatalos szervek azóta is mélyen hallgatnak, bár bulvárszinten gyakran bukkantak fel egymásnak is ellentmondó találgatások. Egy ukrán látóasszony  németországi megbízót „látott”, egy volt titkosszolgálati alkalmazott a romagyilkosságok kapcsán elfogott debreceni halálbrigád egyik tagjára gyanakodott, voltak, akik Tisza István sírrablóit sejtették a Kádár-ügy mögött (gróf Tisza István egykori, szintén meggyilkolt miniszterelnök koponyáját 1985-ben lopták el a család geszti kriptájából),  sőt akadtak olyanok is, akik szerint Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök rendelte meg a sírrablást, hogy kormánya aktuális botrányairól  (elsősorban a 2006. szeptemberében nyilvánosságra hozott öszödi beszédről) elterelje a figyelmet. Ami azt illeti, tényleg nem jött rosszkor a sírrablás a gyurcsányi adminisztrációnak, hiszen az előző év októbere, vagyis az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján tartott tüntetések leverése óta folyamatos támadásoknak volt kitéve. A rendészeti ügyekben általában megszólaló szakértőknek ugyan sírrablással kapcsolatos tapasztalatuk nem sok lehetett, mégis általában szkeptikusak voltak, érzelmi motivációt, üzleti szándékot, feltűnési vágyat emlegettek, és feltűnő határozottsággal egyeztek meg abban, hogy Kádár maradványai soha nem fognak előkerülni.
A visszatartott (vagy meg sem szerzett) hírek hiányában hipotézisekre kell hagyatkoznunk. Gyanakvásra adhat okot, hogy Kempelen gépezetét használták már olyan, vagy hasonló célból, amelyre a budapesti eset kapcsán is gondolunk, sőt bizonyos francia források azt állítják, hogy tulajdonképpen a sakkautomata eredeti célja éppen a politikai embercsempészet volt. A leghíresebb eset1776-ban történt, négy évvel Lengyelország első felosztása után, Rigában egy zömmel lengyel katonákból álló ezred föllázadt. A rebelliót leverték, az összeesküvés feje, Voruszki elmenekült a megtorlás elől, de olyan súlyos sebesüléseket szenvedett, hogy mindkét lábát amputálni kellett. A csonka tiszt orosz területről történő kicsempészésében kapott szerepet Kempelen sakkozógépe. Miután Voruszki elrejtőzött a gépben, elindultak a határ felé; de, hogy gyanút ne keltsenek, útközben előadásokat rendeztek, s a kiválóan sakkozó Voruszki annak rendje és módja szerint le is győzte a kihívókat. Az jelentett csak némi ijedelmet, hogy a szintén jól sakkozó II. Katalin cárnő is értesült a csodagépről és Szentpétervárra rendelte Kempelent gépével együtt, ahol játszott is néhány izgalmas partit az automatával (illetve a benne rejtőző forradalmárral). 
A feltételezésnek, hogy tudniillik Kádár budapesti eltűnéséhez a sakkozógépnek köze volt, ahogy mondani szokták, sem megerősítése, sem cáfolata nem hangzott el, holott egy, a TKM magazin 2010 márciusi számában megjelent cikk már határozottan utalt ennek valószínűségére. Kádár tetemének sorsa 2007. május elseje óta ismeretlen. A Műcsarnokban rendezett Kempelen kiállítás 2007. május 28-án (történetesen épp a hírhedt öszödi beszéd első évfordulóján) bezárt.  A sírrablás és a kiállítás lebontása között eltelt egy hónap éppen elegendő lehetett az akció megtervezésére és lebonyolítására. A nyilvánvaló kérdésre, mi szüksége lehetett bárkinek is a kommunista diktátor holttestére, csak kommunista logikával lehet megtalálni a választ, amelynek azonban van némi köze a sakkhoz is. Alexander Bogdanovot legtöbben arról a híres fotóról ismerik, amelyen Leninnel sakkozik Gorkij Capri nyaralójában. A partit megnyerte, a Leninnel folytatott ideológiai küzdelemben viszont alulmaradt. Megtörtént vele, ami a Szovjetunióban csak kevesekkel, titkos összeesküvéssel vádoltan is kikerült a börtönből. Valamit tudhatott Bogdanov, ez pedig nem volt kisebb dolog, mint az örök élet titka. Gerontológiai és hematológiai kutatásokat végzett, és vértranszfúzióval kísérelte meg visszafiatalítani az idősödő bolsevikokat. Bizonyítékul először saját magát fiatalította meg - állítólag 10 évvel. Leninen ugyan nem tudott segíteni, ám amikor meghalt a vezér, Bogdanov végezhetett méréseket az agyvelőn, hogy a zsenialitás fizikai mibenlétét kimutassa. Ekkor kerül szóba a feltámasztás kérdése is. Egy Sztálinnak és Buharinnak írt levelében komoly eséllyel kecsegtető kísérletekről számolt be. Valószínűleg ez lett a veszte. Alighanem Lenin második eljövetelét akkor még túl korainak ítélte a párt.
A tudományos kísérletek ma már nem csak a vértranszfúzió területén folytatódnak. A halottak szövetmintáiból kinyert DNS molekulákkal foglalkozó, többnyire a nyilvánosság elől elzárt laboratóriumokban lázas munka folyik.  A kiszivárgó hírek szerint igen bíztatóak a klónozással visszaállítható élet lehetőségét előrevetítő próbálkozások. Nem tekinthető tehát kizártnak, hogy Kádár János feltámasztása és visszatérése, hogy a főtitkár kedvenc szavával éljünk: „napirenden van”.