2009. július 30., csütörtök

NAPLÓ

Haruko (azaz Napocska) segítségével (japán betűk) elkészül a plakátom a Fukuda emlékkiállításra. Helsinkiben a Taidejuliste-galleriában (plakátművészetet jelent) lesz novemberben, Kriska Rudzinski szervezi. A katalógus miatt kellett ennyire sietni.
Ne aggódjatok barátaim: Shigeo Fukuda nem halt meg. Csak az hihet el ilyen badarságot, aki nem ismeri a plakátjait. Nézzétek csak meg jobban! A lent fönt van, a kint bent, a sík egyszerre térré változik, és a múlt jövendővé.... Halál? Ugyan már! Éppen, hogy élet, teljesebb mint valaha… Mindnyájunk szívében.
*
Kiss Iván 60! A keszi erdő egyik tisztásán ünneplők serege várja: neki persze meglepetés. Évike süt-főz, Barna Rita énekel, Lulu anekdotázik. Rajzfilmesek, jobbkorosok, gyerekek, szúnyogok, kutyák (egy darabig Stoli is). Dinom-dánom késő estig.
*
Hommages a Toulouse-Lautrec Affichiste. A 100 plakátból álló és már sokfelé megfordult kiállítás júniustól jövő januárig a párizsi Les Arts Décoratifs-ben látható. Ismerősök meglepve mesélik, hogy látták egy munkámat a Louvre-ban (igazából önálló múzeum a Louvre épületének keleti szárnyában). Aki még menne, a cím: 107 rue de Rivoli.
*
Bíró Péterrel belevágunk, most már remélhetőleg folyamatosan, az En Passant rajzolásába.

2009. július 26., vasárnap

MIN(OTAUR)USZ / PLU(TO)SZ

Előkerült valami régi írás, benne tényként említtetik, amivel eleddig legföljebb legendaként példálóztak: anyám apjának felmenői révén görög volnék valamelyest. (Ez volt az a bizonyos még épp csak magyar nagypapa, aki a szegedi bábaasszonynál már kokárdás-pityókás hévvel járta ki, március 14. helyett inkább a másnapot, tizenötödikét vezessék bele a nagykönyvbe anyu születésnapjaként.) Az is kiderül a felbukkant írásból, hogy nem akárki, jeles tábornok volt a nagypapa nagypapájának a nagypapája, talán épp abban a szabadságharcban vitézkedett, amely miatt a görög kisbabák március 25-én születnek meg. A világháló meglehetősen elfogult a történelmi esemény kapcsán, 90 százalékban Byron lord neve fényesíttetik tovább, de amúgy sem forszíroznám a kutakodást, nehogy a képzeletemben élő jóságos hadastyán helyett valami véreskezű türannoszra leljek, s nem gombolyítom vissza az idők labirintusában a családi fonalat sem, hátha végül nem a széplelkű Tézeuszhoz, hanem a vérnőszéssel párzó Minotaurusz göcsörtös fekete ágyékához jutnék el. (Persze nem állítom, hogy sosem fordult meg a fejemben, hátha Plutosz, a gazdagság mitológiai istensége talán épp azon töri a fejét, hogyan jutalmazhatna meg végre azért a korinthuszi oszlopfőket idéző nagy akantusz kóróért /magyarul: medvetalpfű/, amit évek óta nevelgetek a kertben).
Bevallom, érzek némi preakármicsodát az épp huszonöt éve felvett görög Utisz név (álnév, művésznév, pszeudonév?) kapcsán. Nem gondoltam rá akkoriban, András barátom, a „keresztapa” meg végképp nem sejthette, hogy a nekem ajándékozott álnévvel ennyire eltalál. Idemásolom a TA szignójú 1984. május 20-án keltezett levelet, remélem, hogy a szerző, (aki a rendszeres olvasók listájáról olykor idekukkant) sem fogja ellenezni. A blog címe és a negyedszázad adják az apropót, de ugyebár a kalligráfia se semmi, (ha van ódiuma ennek a @-os világnak, akkor leginkább az, hogy ilyen szép, vágott tollal rajzolt levelek már nem íródnak). Persze csak egy percre érdemes elérzékenyülni, jobban belegondolva semmi furcsa nincs ebben a hős görög ősben. Egy rövid számtanpélda bárkit lehűthet. Két szülő, négy nagyszülő, nyolc dédi, stb. Ha egy évszázadra négy nemzedék jut, vagyis 25 évesen engedem össze az ősanyákat és az ősapákat, akkor a 19. század elején a jeles tábornokon kívül már 255 ősöm van, száz évvel korábban pedig 4096. Kicsi a valószínűsége, hogy ne legyen köztük egy istenverte celeb sem, de ha (előkapva a zsebkalkulátort) tovább kereskedek, kiderül, hogy a 13. század közepén már az összes híresség az én pereputtyom, ugyanis 64 108864-en vagyunk, kb. annyian, mint a korabeli Európa teljes lakossága. Még akkor is temérdek nagy szám maradna, ha képesek lennénk azt az illetlenséget feltételezni, hogy olykor távoli unokatestvérek is szemet vetettek egymásra, s így kétszer is szerepelnek a listán. Mi a tanulság: ha valaki azzal henceg, hogy híres emberek leszármazottja, az egyszerűen csak jobban ráér kutakodni ilyen dolgok után, vagy még szimplábban: az illető egy nagy sznob. Második tanulság: késő maradéka vagyok Tézeusznak, de sajna a rút Minotaurusznak is. Apró reménysugár, hogy Plutoszhoz is kell legyen némi közöm, mert ezek a léha istenek ugyebár…
…na pá:
INDUL A GÖRÖG ALUDNI
És lesz egy éj, hogy fölriadsz
a hirtelen jött csöndre.
Velőtrázó némaságban
föl-le járkálsz a lakásban
s hallgatózol egyre.

Utolsó álmod ott dobog
füledben és még kába
vagy, egy poharat összetörsz,
rágyújtsz, a záron szöszmötölsz,
s elindulsz Ithakába.

2009. július 23., csütörtök

AZ ÖRÖK FOLYOSÓ

Egy percre még fölveszem a nemrég elejtett Beardsley-fonalat (július 10-i bejegyzés). A fiatal Babits rajongott Beardsley-ért Európai irodalom történetét telepakolta a tőle vett illusztrációkkal, 1910-es Csipkerózsáját pedig úgy írta (Kelevéz Ágnes vette észre), hogy kitette maga elé Beardsley Ágyban fekvő önarcképét, és szinte lemásolta. De változnak az idők, az öregedő költő röstelli korábbi elragadtatását. Egy 1940-es esszében már elborzad ifjonti eszményképeitől: „Ki gondolt volna rá, mi lesz az újjal, amikor már nem új? Íme, ez lett. Oscar Wilde, valószínűtlen virágjával a gomblyukában s Aubrey Beardsley, perverz mosolyával gyermeteg ajkán, a történelemből lépnek elém. Váratlan és kísérteties látvány! Megborzongok, és szédülök.”
Próbálok magamba nézni, mennyire változtak át, fordultak ellentéteikbe azok, akikért valaha éltem-haltam. Nem is sorolom: nagyon. De épp Babits, aki maga jókorát változott, többé-kevésbé még mindig etalon. Van egy verse, Az örök folyosó; azt hiszem, a rajzaimban a perspektíva és az építészeti lehetetlenségek, illetve a komplikált kompozíciós formák, a geometriai hókuszpókuszok iránti érdeklődést Az örök folyosó inspirálta. Gimnazista korom szavalóverseny repertoárjához tartozott. Piranesi, Escher, pláne Reutersvard létezéséről fogalmam sem volt akkoriban. A határtalan képi megjelenítését, az oszlopsorok egyszerre téri és időbeli végtelenséget közvetítő ritmusát nyilván Babits-tól loptam. Nem ennyire nyilvánvaló, de aligha vonható kétségbe, hogy a tartalmilag oly nyitott, a végtelen, a határtalan tágasság irányába sodró mondanivaló és a nagyon szabályos, szinte rigorózusan fegyelmezett, zárt forma kontrasztja szintén minta volt sok képem kieszelésekor. A tercinák ölelkező rímképletében megbúvó rafinált szimmetria, illetve az önmagába visszakanyarodó vers Möbius-szalag szerű utalása a befejezhetetlenségre – vagy inkább a visszatérően divatos nietzsche-i gondolatra, az Ewige Wiederkunft-ra elkápráztatott. A vers persze nem csak a képekre, a rajzokra, a rézkarcokra hatott. Nehéz lenne nem észrevennem, hogy néhány írásomon is ott hagyta a nyomát. Babits Örök folyosóját nem teszem ide, könnyű megkeresni (például itt), inkább egy olyan verset, amelyet látens Babits-epigonként fabrikáltam, meg néhány rajzot, amelyet félig-meddig tudatos Babits-illusztrátorként hoztam össze.

Mészfehér ég, kék kőterasz,
napkelte lesz és naplemente,
két árnyékod épp összeér
üres lépcsőkön lépegetve;

és lélegzetet sem vehetsz,
és most a szíved sem doboghat,
a megállt eső könnyei
a néma űrben ácsorognak.

Menj a korláthoz, ott a könyv,
a lapja lassan fordul éppen,
ismerj magadra kisfiam
holt költőd emlékezetében:

kék ég és mészfehér terasz,
napkelte volt és naplemente,
két árnyad éppen összeért
halott lépcsőkön lépegetve.

2009. július 22., szerda

KORSÓ POR

A nagyszülők, kik egymást nem tegezték,
ott várnak majd a pályaudvaron;
az őszi égről pereg már a festék,
a térdükön térképnyi Balaton.

A szendvicseket csöndben bontogatják,
s a gyűrött újságpapírból szavak
hullnak szét a széles sakktáblára,
amely az enyészpont iránt halad.

És lassú, lomha haltestek között
korsó por áll a resti asztalán,
s egy szovjet űrhajósnak öltözött
özvegy tanár a légypapírra száll.

S a porlepett petúniáknak lassan
az alkonyat a szívéig hatol,
és leoltatlan, végeérhetetlen
begördül majd az árva lámpasor.

Az állomásban föl-le jár az álom,
és voltaképp nem látni semmi mást,
s a hangszóróból ismeretlen nyelven
ígéri isten a föltámadást.

2009. július 21., kedd

MŰCSÁRDA

A német filmrendező, Werner Nekes gyűjteményéből válogatott optikai furcsaságok, köztük camera obscurák, diorámák, sziluettképek, anamorfózisok, kukocska-dobozok, panorámák, laterna magicák, thaumatrópok, stroboszkópok, zoetrópok, praxinoszkópok, anorthoszkópok, tachyszkópok, choreutoszkópok, kaleidoszkópok, zograszkópok, miafaszomszkópok, phenakisztiszkópok, sztereoszkópok, és egyéb fantazmagóriák láthatók a Műcsarnok Pillanatgépek / Blickmaschinen című kiállításán. A hazalátogató Zimányi Gergővel (+fiával és friss nejével) járjuk be a tárlatot. Ebéd után is a Műcsarnokban maradok, legalábbis a terasz kávézójában: Bálint Márta hív oda, hogy összeismertessen Balázs Zoltánnal.
(A Műcsarnok könyvesboltjában egyébként még megvehető A lerajzolt idő.)

2009. július 16., csütörtök

BARACKOK NYARA

Idestova másfél évtizede lakunk a házban, melynek teraszára az öreg kajszi lombja borul. A gyümölcsfák természetét jobban ismerő látogatóink szerint ritkaság, hogy egy sárgabarackfa ekkorára nőjön, pedig a látogatók aligha tudják, csupán egy fél fát látnak. A rövid, de Döbrögi-öl átmérőjű törzs fölött kettéágazó fának csak egyik fele terebélyesedett hatalmassá, a másik oldal hiányzik, előző életében, pontosabban, amikor még nem ismertük egymást, valaki lefűrészelte a feltehetően szimmetrikus kompozíció felét. A csonk nem látszik, a fa alsó harmadát ugyanis sűrű borostyán futja be. Olykor létrát támasztok a fának, hogy a magasra kúszó borostyán indákat lemetsszem. Nem poétai koszorúra vágyom, azért szabadítom meg a fát az egyébként tetszetős tehertől, nehogy a súlytól letörjön az aszimmetria miatt amúgy is instabil ág. Az aggodalom télen indokolt csak igazán, amikor az örökzöld élősködő levelei hatalmas hókoloncot tartanak. Ottó az ősember, amikor eladta a házat, azt tanácsolta, vágjuk ki a barackfát mielőbb, semmi haszna már, s aligha fog teremni. A volt tulajdonos, akit torzonborz szakálla miatt Anna keresztelt el ősembernek, érthető módon inkább az előnyös oldaláról mutatta be a portékát, következésképp a favágásra vonatkozó javaslat igencsak megfontolandó lehetett. A fa mégis maradt. Beárnyékolta nyaranta a déli fekvésű teraszt, telente megtartotta az etetőt és a köré sereglő madárcsapatokat (hogy pontosan kiket, azt a március 9-i bejegyzés részletezi) , sőt olykor-olykor még termett is, nem túl nagy és meglehetősen szeplős kajszibarackokat elérhetetlen égi magasságokban. Érezvén a gondoskodást, ami leginkább a szeretet verbális megnyilvánulásában merült ki, a fa megpróbálta minden évben kimutatni a háláját, s nem rajta múlt, hogy ez csak ritkán sikerült. Megelőzhetetlen volt a virágzásban, a kert többi fája még az igazak álmát aludta, a mi fánk már fehéren pompázott, merész önkívületben, mint az a bizonyos mandulafácska, a Janusé, amelyről miközben Török Máté kedvéért lerajzoltam, mindig a mi kajszink jutott az eszembe. Na meg is lett az eredménye az eltúlzott lelkesedésnek, jöttek a koratavaszi fagyok, vagy a darázskergető hideg szelek, s odalett a termés. Így érkeztünk el az idei nyárhoz, s láss csudát, barackfánk extázisban lángol: a sárga és a piros összes árnyalatával lobog, akár a bibliai csipkebokor. Marci elmagyarázza Cate-nek, hogy csakis az új prezident melletti szimpátiatüntetésről lehet szó, Dóra meg alig győzi a lekvárfőzést, ajándékozgatást. Ebédjeink barackos gombócok (a lejjebb eső kertzónából való citromfűvel az igazi), ozsonnára kajsziturmixot iszunk, még Stoli intenzívebb anyagcseréjéből is sejthető, hogy sünvadász túráin nem veti meg a hullott gyümölcsöt sem.

*
Darázsnyár

Csak azt ne hidd, hogy véget ért,
hogy ezzel vége van:
egy szilva száll a fára fel,
s még oly bizonytalan

a megfordult szél, ahogyan
a könyveken lapoz,
s az oszlopok között a fény
törik meg hajladoz.

Nem is tudod, hogy az a nyár
az volt, vagy már a másik,
szemhéjad túlsó oldalán
most újra földarázslik,

előtör, árad, tündököl
s ismétli élvezettel
a láthatatlan bűnöket,
mert semmi sem veszett el,

egyetlen sűrű percbe most
a múlt, a jelen és
az eljövendő egybehull:
káprázó jelenés;

bebőröződött felszíne
alatt kirajzolódnak
az álom-mélyi szárnyasok,
ott laknak, vagy lakolnak,

gyümölcsök húsos ajkain
zsoltározó darázshad,
szeplőtelen égbolt fölé
emelkedő varázslat…

és el ne hidd, hogy vége lesz,
hogy egykor véget ér,
örökkön őket megkövesd
a végítéletért.

2009. július 15., szerda

CUKRÁSZDAAVATÁS

Az Auguszt cukrászda a Kossuth Lajos utca egy belső udvarából kiköltözött a „fényre”. Ma volt a megnyitó. A Puskin mozi melletti új üzletben tessék rizsfagylaltot szopogatni, Hantás Flórát nassolni, capuccinot szürcsölni és E 80-as tortát falánkolni. A hátsó traktusba bemerészkedők még láthattak a falon egy réges-régi Somogyi Győző grafikát, amelyen többek közt Czipauer János, Kovács István, Auguszt Olga és Nyerges András gőzhajós pest-budai polgárnak öltözötten tűnnek föl. (Ott van egyébként az udvarban a L'Harmattan Kiadó könyvesboltja is, ahol Bácsfalusi (kis)Pétertől még megvehető a Körzővel rajzolt víz.)
Apropó versek: a cukrászdaavatásra rögtönzött klapanciámból itt az egyik strófa (a távolmaradók persze ne a le nem írt többit sajnálják, inkább a pazar tortakölteményeket):
...vanília-parfé, csokoládé-kastély,
gesztenyés, fahéjas álom-almatorta,
madlen, ribizlihab, karamell szín az éj,
épp olyan, mint mikor leszálltál a Holdra...

2009. július 10., péntek

EGY KEGYETLENÜL RONDA KÉP

“A damned ugly picture” Beardsley leveleit olvasgatva ütközöm bele a pökhendi mondatba. Én viszont történetesen szeretem: Hans Holbein Követekjéről van szó. (Hogy miért szeretem, abba most nem kezdek bele, a Typotexnél készülő A követ és a fáraó című könyvem nagyjából erről fog szólni.)
Röviddel azután, hogy először állították ki a National Galleryben, mint vadonatúj szerzeményt, az illető odament, megnézte és nem volt rest le is írni: “kegyetlenül ronda egy mázolmány, biztosíthatlak róla.” G. F. Scotson-Clark Beardsley iskolatársa volt a brightoni gimnáziumban, (belőle is művészféleség lett), a neki küldött, 1891. augusztus 9-én datált levélből való az idézet: „I turned into the National Gallery where I saw for the first time the new acquisition, Holbein’s Ambassadors, a damneed ugly picture I assure you". Aubery Vincent Beardsley egyébként nem volt akárki: a korabeli Anglia legjelesebb grafikusa, ünnepelt könyvillusztrátora. Mivel tanult szakmám szerint magam is grafikus lennék, (és mivel bosszant a dolog) próbálom az ifjú kolléga (26 évesen halt meg) szemével nézni, a kolléga fejével érteni a Követeket. Vajon az akkori stílus fősodrától, a szecesszió könnyed, dekoratív szellemétől, volt-e oly távol Holbein klasszikus arányokkal dolgozó, meglehetősen statikus kompozíciója? Vagy nem illett eléggé ahhoz a művészettörténeti eszményképéhez, amelyet akkoriban a londoni preraffaeliták a 15. századi toszkán festményekben ünnepeltek, (bár az az érzésem, hogy a maguk misztikus szimbolizmusával tökéletesen félreértették a követni áhított elődöket). Vagy csupán szakmai féltékenység dolgozott Beardsley-ben, amikor a Követeket szapulta, esetleg a londoni szalonok hírhedt fenegyereke ilyen nyilatkozatokkal tartotta volna karban az imidzsét? Szerencsére nem kell ítélkeznem, egy hónappal később - 1891. szeptemberében vagyunk - Beardsley már így fogalmaz: I am beginning to feel somewhat ashamed of what I said about Holbein’s Ambassadors I have seen it several times since”... : Valami szégyen félét kezdek érezni azzal kapcsolatban, amit Holbein Követekjéről mondtam. Sokszor megnéztem azóta ...” A megbánást jelző mondatot mintegy mellékesen veti oda egy hosszadalmas és elragadtatott Mantegna ömlengés után, amelyben lelkére köti barátjának, hogy ha Londonba jön, nézzék meg együtt a Hampton Courtban kiállított Cézár diadalmenetét. Ő, mármint Beardsley megtette már többször, fergeteges képsorozat, önmagában egy művészeti iskola. Egyébként lehet, hogy éppen Mantegna miatt enyhült meg Holbein iránt Beardsley, talán hallotta a művészettöténetileg ugyan sosem igazolt hírt, hogy az ifjú Holbein Itáliai útja során Mantegnától tanulta volna ki a freskófestést, vagy azt, hogy egy luzerni ház falán megfestette Mantegna egy képciklusának másolatát. Az elhíresült képsorozat (azóta sajna megsemmisült) történetesen éppen a Cézár diadalmenete volt.
*
Egy korábbi jegyzetben (május 19.) már írtam a Követek szereplőinek Jean de Dinteville-nek és Georges de Selve-nek feltételezett homoszexualitásáról. Töprengtem is rajta, melyik másságát vállaló ismerősömet faggassam ki, észreveszi-e a fiúkon a hasonlóságot, de eddig nem mertem senki elé sem odatolni a reprodukciót. Na most itt van Aubery Beardsey, Oscar Wilde szeretője, és kéretlenül is elmondja a véleményét: egyszer a szemembe vágja, nem tetszik neki, másszor meg igen. Hát nem mentem vele túl sokra.
*
Beardseyt, mármint a rajzait amúgy szeretem, de tényleg, azt meg hogy most mit gondolok róla, nem volna ildomos leírnom, inkább idemásolom egy jó kis illusztrációját a Lüzisztratéból.
*
Miközben ezt a jegyzetet írom, jön a hír, tegnapelőtt, vagyis július 8-án Londonban a Sothebynél rendezett árverésen 769,250 angol fontért ütöttek le egy Dinteville-t ábrázoló egészalakos képet: Portrait of a nobleman, presumed to be Jean de Dinteville, as St George - attributed to Francesco Primaticcio (1504-1570). A képet New York-ban , a Metropolitan Museum, Heroic Armour of the Italian Renaissance: Filippo Negroli and His Contemporaries című kiállításán láttam először valamikor 1998 őszén (október 5-től január 31-ig volt nyitva a kiállítás). Ha korábban lettek volna kétségeim „Dinteville” másságát illetően, a Primaticcio festményt megismerve semmi ilyesmi nem maradt.

2009. július 6., hétfő

A HELYES IRÁNY

A Transparency International most megjelent Korrupció Érzékelési Indexe (Corruption Perception Index - CPI) szerint hazánk az elmúlt évhez képest 9 hellyel csúszott lejjebb. Elszomorító adat. A Nemzeti Korrupcióellenes Bizottság (NKB) jelentése szerint költségvetésük oly szerény, hogy abból minden évben csupán 4-5 helyezéssel történő javítást képesek realizálni a CPI egyes tagjaival történő személyes egyeztetések során.
*
Hét éve egy csapat tüntető úgy adott hangot a választások eredményével kapcsolatos kétségeinek, hogy lezárta az Erzsébet-hidat, óriási dugókat okozva ezzel Budapesten. Most, az évfordulón, nehogy az emlékezőknek kedvük szottyanjon valami hasonlóra, a rendőrség lezárta az Erzsébet-hidat, óriási dugókat okozva ezzel Budapesten.
*
Az 1700-as években Bécsben a birodalmi cenzúra összeállított egy könyvet Supplementum Librorum Prohibitorum címmel, amelyben 595 könyv szigorú betiltásáról rendelkeztek. Nem sokkal később egy újabb művet kellett csatolni a listához, amely a Supplementum Librorum Prohibitorum volt, az olvasók ugyanis ebből válogatták kedvenc olvasmányaikat.
*
Szegény, ha élne, már rég közénk lövetett volna.  (Állítólag Zelk mondta Rajk ötvenhatos újratemetésén.)
*
Egy 1993-ban hozott törvény (Btk. 269/B. § (1) megtiltja az ötágú csillag és a szvasztika ábrázolását. Sajnos azonban kimaradt a törvényből a kör rajzolásáért járó halálbüntetés, pedig elegendő lett volna a már bejáratott i.e 212-es szirakuzai „Noli turbare circulos meos” törvény adaptálása.
*
Keresztút című 1998-as rézkarcomat fordítva (fejjel lefelé) közölte az Élet és Irodalom. Jobban megnézve a lapot, elbizonytalanodtam: lehet, hogy a Keresztút áll jól és az összes többi kép és szöveg van megfordítva? Azóta az És rendszeresen így jelenik meg: fejjel lefelé van benne minden. Lehet, hogy vannak elkényelmesedett olvasók eleve úgy látnak neki az És olvasásának, hogy visszafordítják?
Az országgyűlési képviselők szemérmetlenül magas pénzeket vágnak zsebre költségtérítés címén, ráadásul nem is adóznak utánuk. Egy törvénnyel lehetne megváltoztatni a helyzetet. A törvényt kiknek kellene megszavazniuk? Az országgyűlési képviselőknek. Na vajon megszavazzák? (Egy példa: a jelenlegi kormánypárt Nyakó nevű frontembere úgy markolja föl a szállásköltség-térítésnek nevezett zsozsót, hogy a vele ezt a „szállást” megosztó nej, aki szintén képviselő, ugyanezt teszi. Kicsit ciki, de állítólag törvényes!)
*
Aztán vigyázz ám a kisbaltára, mert emlék, a dédapámé! Mindig nagy becsben volt: nagyapám új nyelet faragott neki, apám meg kicserélte a fejét.

2009. július 2., csütörtök

AKADÉMIA ÉS KONOK TÁRLAT

Csütörtök délután a Kecske utcában: utolsó szeánsz a vakáció előtt. Somosékat, Miklóst és Évát is viszem. Tata főz, mint mindig, Kobzos énekel, Lujos adomázik a kertben, míg bent, a festett csillagok alatt Lulu filmeket vetítenek. Egy órára megszököm, az erdei úton átsétálok a Kiscelli Kastélyba, ahol a palindróma nevű festő, Konok Tamás kiállítása nyílik A gondolatmenet struktúrája címmel. Nagyméretű új munkák, a fegyelmezett geometrikus absztrakció feloldódik a nagy sötét templomtérben. Transzcendencia és mérnöki hidegvér. Oly kevés eszközzel teremt nagy művészetet, hogy nem lenne ildomos sokat beszélni / írni róla. (Hallgatni talán..., de a megnyitó beszéd kihangosítása kritikán aluli.) Megveszem a katalógust, talán majd leviszem egyszer az uszodába dedikáltatni. Keszin ezalatt hatalmas eső: tengelyig érő vízben evickélünk haza.
KONOK TAMÁS KIÁLLÍTÁSA
A SÍK LÁTOMÁSOKAT KÍNÁL

2009. július 1., szerda

NÉMETJUHÁSZKUTYAMENTES EU

Régi plakátosként még emlékszem az 1973-ban megjelent falragaszra: Budapest patkánymentes! A hatalmas akcióból még Dr. Varsányiné is kivette a részét (hozott szalonnával) és Macskakati, aki animációt csinált az Örkény egypercesből. Akkoriban nem különösebben lelkesített föl sem a hír, sem a plakát grafikai megoldása: lehet, a lelkem mélyén inkább az állatok pártján álltam. Persze ha az ember szakmája, vagy életkora folytán eléggé érzékeny (akkoriban ez még állt rám is), akkor akarata ellenére is könnyedén azonosulhat mindennel, esetünkben a mentesítőkkel és azokkal is, akiknek ellenében a mentesítés megtörténik, még ha bűnös szíve mélyén inkább menekülni volna is kedve mindkét társaságtól és minél messzebbre. Végtére is nincs mentesítés mentesítő és mentesítési célcsoport nélkül , (hogy a mentesítések kapcsán felmerülhetne a mentők szerepe is, azt már csak az igazán naivok és naivák képzelik, esetleg kezdő grafikusok, vagy akik látták a L'ecsót - alias: Ratatouille). Lett volna bőven időm elfelejteni a patkánymentes plakátot, de most itt egy új plakát, és érzem, ahogy gyökerezik a lábam a földbe: németjuhászkutyamentes EU! Alig hiszek a szememnek. Eszembe ötlenek Uwe Loesch híres plakátjai, köztük a Dead End (Artists against violence), meg a Zeitzeichen, a német népszámlálásról, s rajtuk a németjuhász kitakart szemmel, ahogy a bűnözőkét szokták. Európai plakátbiennálék nyertesei, erős képi szimbólumok, önvizsgálat, az új német identitás keresése, s e keresés fölötti fájdalmas ironizálás. Nem folytatom, Loesch plakátjainak igazi erénye, a látszólagos egyszerűség mellett az a sokrétű vizuális nyelv, ami szavakra csak komoly veszteség árán tehető át.

Állok a hirdetőoszlop előtt (a másik plakáton a fidesz hálálkodik a sok emberért, akit az EU-ba küldhet) és kutyául érzem magam: csak nem a turultalanítás nagyobb, európai léptékű változata a németjuhászkutya-mentesítés? A haláltáborok “fritzkutyájából” csak egy lépés fasiszta jelképet faragni. A plakát egyébként arra szólít fel, hogy adóm egy százalékával támogassam az akciót. Még a honlap is ott van, jó nagy betűkkel - a szép új világ ígéretével: www.nemetjuhaszkutyamentes.eu
(p.s.:egy csepp nyelvi leleménnyel azért el lehetett volna kerülni az ékezet hiánya miatti félreértést. Vö: Hajnali szárnyalás.)