2009. november 27., péntek

MEGHÍVÓK

A „MOST – Kortárs Képzőművészeti Megállóhely” névre hallgató galériában (a hosszadalmas név ellenére egészen pici galériáról van szó) hétfőn este 6-kor finisszázs lesz: bezár az Almásy, Olajos, Orosz, Pálos kvartett kiállítása. A kizárólag informális csatornákon terjedő hírek szerint műsor is várható: velem társalognak majd a galerista hölgyek és a közönség. Én is csak úgy fél füllel hallottam. Na, majd kiderül, ott leszek-e. A címet egyébként csak körülírni lehet: üzletközpont valahol a Szendi ároknál, az Apor Vilmos téri Plébániatemplom mögött. Vajon lesz, aki megtalálja?
*
A másik meghívó egy árnyalattal hivatalosabban hangzik: december 5-én, szombaton fél 12-kor a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban, a Rendház dísztermében nyílik Orosz István plakátkiállítása. Megnyitót Kovalovszky Márta művészettörténész mond. A kiállítás 2010. március 7-ig lesz nyitva hétfő kivételével naponta 10-14 óráig. (Jól látok: csak négy órácskára nyitják ki? Biztos nagyon értékes művek.)
December 9-én, szerdán délután ötkor Orosz István tárlatvezetést és előadást is tart (ha bejut).

2009. november 26., csütörtök

TÁRLATOK A VÉGEKEN

A soproni óvárosban, a Hajnóczy-Bakonyi ház emeleti szobáiban Mészáros Gyuri festményei és rézkarcai. A tavalyi kőszegi kiállításhoz képest sok új munka. A gesztusok geometriája és belülről sugárzó kolorit. Sűrű atmoszférájú terekben, vissza-visszatérő tárgyak és pózok; expresszív lobogás társul a kalligrafikus manierizmussal, az elrajzoltság finom iróniája a kontúr, a sziluett, a vonal spontaneitásával.
*
Február 16-án lesz 270 éves az olasz nyomdász és betűmetsző Giovanni Battista Bodoni. Juhász Marci vezetésével grafikus és formatervező diákok próbálgatták mit lehet manapság kezdeni a mester klasszikus eleganciájú, olykor túlságosan is tisztelt betűivel. Az eredményt remek kiállításon mutatják be az AMI Formatermében.
*
A csábítás logikája, ezzel a címmel rendeztek irodalmi, képzőművészeti és zenei konferenciát a szombathelyi főiskolán, s ugyanezzel a címmel plakátkiállítást, amelyre a soproni egyetem diákjait hívták meg. 25 kinyomtatott munka. A nyilvánvaló erotikus feeling mellett erős, olykor meghatározó a melankolikus elem és a metafizikus beágyazottság. A megnyitóban valahogy oda lyukadtam ki, hogy a szerelemmel való foglalatosság végső értelme a halál elleni gyürkőzés. Hogy a dolog reménytelen, arra az orgazmus vége figyelmeztet, amit gyakran „kis halálnak” mondunk, a franciák „petite mort” kifejezését utánozva. Hogy valami feloldozás is lenne, legalább kulturálisan? A friss plakátok tárlatát megnézve találjon rá, aki bír.

2009. november 20., péntek

LJUBLJANA

Öt helyes lány - Jasna, Tanja, Maja, Sara, Rosana - működteti az EMZIN (a magazin szó rövidítéséből: M-zin) visual-communication centert, a hírhedten alternatív Metelkova udvarban. Jókora kontraszt: a „seminar” a high-tech” Kino Siskában van, a kiállításom meg a legnagyobb bank székházában.
Négy ország meghívott előadója vesz részt az eseményen, a másik három nagykövetség szponzorként is beszáll, és persze ott vannak az előadásokon, a magyar viszont …, na jó, megértem, a tovaris-plakát csípi még a szömüket.
Az első részben a plakátokról beszélek, a hic-et-nunc tulajdonságukról, arról, hogy a plakát egy adott pillanatban és helyszínen töltheti be a funkcióját és máshol és máskor már érvényét veszti. Persze minden valamirevaló plakáttervező lázad az ilyesmi ellen, úgy képzelik, nekik is kijár valami az öröklétből. Szóval először: dizájn a tér-idő fogságában. A második rész a szabad munkáimról szól, az illuzionista, a paradox, az anamorfikus dolgokról, vagyis olyanokról, amelyek éppen a tér és az idő relativizálásával foglalkoznak. Animációkat is mutatok.
Akad itt azért fontosabb dolog is, Szlovénia kiveri a focivébéről Oroszországot. Dávid Góliátot. A főtéri kivetítő előtt a helyiekkel együtt drukkolok, aztán másnap, ugyanott, a győztesek diadalmenetébe is belecsöppenek. Megvegyev elnök állítólag dúlt- fúlt és a meccs után hazarohant. Konyec.
Ljubljana még mindig szépséges város, s most a tél is elviselhetőbb; néhány éve, amikor az Animatékán vettem részt, eltört a pára a levegőben. Akkor egy teljes napig tartott a hazavonatozás, mert lefagytak a vezetékek. Most repülök, igaz bécsi átszállással, ami azért a mostani utat is hosszadalmassá teszi.
P.s.: Hát ezt elkiabáltam, most is lett egy nap: a köd miatt az Adria gép lekéste a csatlakozást, itt aludtam Bécsben, a reptéri szállodából röppen haza ez az üzenet.

2009. november 13., péntek

MEGHÍVÓ

A Magyar Plakát Társaság „Égitestek, földi testek” címmel rendez kiállítást Székesfehérváron. A megnyitó november 14-én, szombaton 10 –kor lesz a Szabadművelődés Házában (Székesfehérvár, Fürdő sor 3.) A tárlat a Szkeptikusok Országos Konferenciájához csatlakozik, meg persze a csillagászat nemzetközi évéhez.
A kiálítók: Árendás József, Bakos István, Balogh István, Baráth Dávid, Baráth Ferenc, Darvas Árpád, Darvas Péter, Krzysztof Ducki, Felvidéki András, Gyárfás Gábor, Kemény György, Keresztes Dóra, Kulinyi István, Orosz István, Pinczehelyi Sándor, Szilvásy Nándor, Szugyiczky István, Tóth Tamás, Varga Gábor Farkas.
A fenti plakát szövege:
Tsillagokat számlálsz, lennék bár ha az égbolt
tsillagaimmal mind nézni szemed fogom én. (Plátó)

November 19-én, csütörtökön este 8-kor Ljubljanában, az NLB Avla Galériában (Trg republike 2.) nyílik Orosz István kiállítása. A kiállítást 2010. január 14-ig, munkanapokon 8-tól 6-ig lehet megnézni. A megnyitót megelőző napon, 18-án délután kettőtől a Kino Siskában (Trg Prekomorskih brigad 3.) az “EMZIN Visual Communication Seminar” keretében előadást tart és filmeket is vetít O. I. További részletek a Kino Siska honlapján, illetve Rene Wanner Posterpage-én.

2009. november 12., csütörtök

OROSZ ISTVÁN

Dobóruszka – Mezőkaszony – Beregszász – Balazsér – Munkács – Barkaszó – Mojszén (vagy Majszin?) – Budapest – Nagydobrony – Miskolc – Ravaruszka – Wels – Fancsika – Magyarkomját – Ungvár – Izsnyéte – Abony – Szombathely – Csépa. Nagyapám életének helyszínei. Orosz Istvánnak hívták. Sose láttam. Két évvel a születésem előtt halt meg. Épp annyi idős volt, mint most én. A munkácsi gimnáziumban állítólag csodájára jártak a szertorna gyakorlatnak, melynek során egy barátjával kézállásban úgy haladtak végig a korláton, hogy középen helyet cseréltek. Érettségin latinból megbukott. A fia, az apám, latintanár lett. Novemberben meg szoktuk látogatni a csépai temetőben. Húsz éve nagyanyám is mellette fekszik. Nem lepődünk meg, mert megszoktuk már, hogy mindig van friss virág a síron.

2009. november 11., szerda

JAMA AZ AMIBAN

Hivatalosabb nevén Farkas Antal. Fotográfus, grafikus, az „avantgárdosmariska” egykori lakója. A harmadikosok fesztiválprojekt feladatához hívtam vendégelőadónak, de szerencsére nem csak a KAFFról beszélt. Megismerhettük szinte az egész életművet. A diploma táján kezdett fotós-tükrös anamorfózis kísérletek még mindig lenyűgöznek. Volt is taps.
(Érdemes rákattintani a képre és megpróbálni megfejteni, hogyan csinálta, ha sikerült, jöhet a többi itten.)

I AM MORE AN ANTIQUE ROMAN THAN A DANE

Húsz éves az, amire azt mondják itt, rendszerváltás. Berlinben dominódöntögető performance és kiállítások szerte-perte. Fotó a Nemzetben: tárlat Aba posztereiből, az első a felrobbanó Kádár-címert ábrázoló plakátom. Aba úgy látom szöveget rakott a kép fölé. Hm. Annak idején a tovarisi-plakát mellett ezt nyomtatták ki legtöbb példányban. 90 tavaszán a Kossuth tér sarkán összefutottam Kemény Gyurival: tudod ki nyerte meg a választást? – bökte a mellemnek az ujját. Hát az emdéef – néztem rá ártatlanul. - Nem, te! Nevetett, vagy morcos volt, már nem emlékszem. A rendszerváltás apropóján rendezett vándorkiállítást Pócs is Dániában. 25 plakátot választott magától, tizenkettő van kint Krzysztoftól, tizenhárom tőlem. Hm. A címeres nincsen köztük. A kiállításnak a Magyar Karma címet adta. Ezek szerint a karma még magyar, pedig az elmúlt néhány év biennáléin, triennáléin már mint dán művész regisztráltatta magát. Hm. A fenti cím egyébként a Hamletből való, Arany szerint annyit tesz: Bennem a dánnál több a római. (Horatio, V.2.)
*
Extremly Hungary címmel végét járja a magyar évad Amerikában. Extremely big or extremely small? F.P. megkér, engedjem meg, hogy részleteket vegyen át kivándorlásról szóló mozijába az Ah Amerikából. Vajon mit vett át? Nem tudom, mert a vetítésre már nem hív. Extremely Hungary!

2009. november 6., péntek

KECSKEMÉT

Dokumentumgyűjtemény: levelek, naplórészletek, városházi fogalmazványok, újságcikkek, interjúk, kiállítási katalógusok. Könyv a kecskeméti művésztelepről. Ahogy elvárható, rengeteg adat, művészettörténeti és helytörténeti forrás van a Sümegi György által szerkesztett 400 oldalas kötetben, ami viszont nem feltétlenül várható el: szórakoztató olvasmány is – ráadásul máig érvényes tanulságokkal. Nekem talán egy kicsit szórakoztatóbb, mint másoknak, lévén kecskeméti, a helyszínek zöme, sőt egynémely szereplő is ismerős. Például a Műkert maga. Kisiskolás koromban, a hatvanas években a Czollner-téri rajzszakkörrel gyakran mentünk ki a Cigányváros melletti Műkertbe, olykor tényleg a kertbe akvarellezni (máskor focizni, később csókolózni), de amikor az Alkotóház műtermeiben, Jánszky és Szivessy szecessziós épületeiben vendégeskedtünk (ami még nem volt bekerítve és elrondítva egy stílustalan melléképülettel), akkor is így mondtuk – mert így hívták Kecskeméten - a Műkertben voltunk. Mostanáig azt hittem, a művésztelepről nevezték el a kertet, pedig nem. A könyv legelső dokumentumában, Iványi Grünwald Béla 1909. július 17-én írt levelében, amelyben Kada Elek polgármesternek fölveti a telep ötletét, azt írja, hogy már ki is nézték a másik alapító atyával Falus Elekkel a legalkalmasabb területet, ami a város déli határában a szegedi vasút melletti Műkert lenne. Grünwald és Falus egyébként a Krúdy által magyar Barbizonnak nevezett nagybányai művésztelepről szöktek meg, hogy a kecskemétit megcsinálják, ami mögött persze személyes ellentétek is voltak, de fontosabb a stiláris és konceptuális különbségeket észrevenni: a Kecskemétre kerülők voltak a neósok, vagyis a maradiakkal szembeforduló modernek. Nem biztos, hogy sajnálkoznunk kell a nagybányai művésztelepet ért veszteség miatt, kialakult ugyanis egy versengés a két város közt: Makray Mihály, a nagybányai polgármester és Kada egymást próbálták túllicitálni a művészek megszerzése, illetve megtartása céljából, s ez a pezsgés nyilván a többi művésztelepet, a gödöllőit és a szolnokit is inspirálta, sőt íme: még a késői utód szívét is melengeti. Stilárisan nehéz lenne a kecskeméti művészetet olyan egységként emlegetni, mint a nagybányait, egy Olgyay egy Kassáktól, egy Révész egy Uitztól kb. olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Miközben végigböngésztem a vaskos kötetet (Sümegi azt állítja, hogy még két könyvnyi anyagot össze tudott volna rakni) egyre biztosabban éreztem, hogy a művészek dolgai valahogy fontosabbak voltak, a képző-, sőt az iparművészet egyszerűen közügy volt a 20. század elején; rengeteget foglalkoztak vele bulvár szinten, de az elemző kritikák magasában is. Nem tudom, mennyire hihetőek az ilyen mondatok: Kecskeméten tömegesen mennek az emberek képkiállításra, mindenki ott van, aki kulturális ügyekben számít, a disznótor és a gyümölcspiac után a kiállítás a legfontosabb esemény…, de ha csak a felük hírlapírói túlzás, akkor is pirulva lógathatja orrát a késő maradék. A cikkek alapján hihető, hogy az olvasóknak nem kellett bemutatni Perlott Csaba Vilmost, Herman Lipótot, a Pólya testvéreket, Faragó Gézát, Olgyay Ferencet, Lechner bácsit,… a "bácsi" megszólítás volt egyébként az általános akkoriban, nem csak a nyaranta itt dolgozó akadémisták körében, és egyáltalán nem a kortól függően. Emlékszem, még az ötvenes években a Képzőművészeti Főiskolára járt kollégák is emlegették Kmetty bácsit, vagy Nyenyő bácsit (Barcsay), a fellengzős, hízelkedő "mester" titulus jóval később adoptálták. A dokumentumok közt meglepően komoly elemzések is akadnak: ma, száz évvel „okosabban” sem lehetne pontosabb összefoglalását adni az európai művészkolóniák létrejöttét megteremtő társadalmi hatásoknak, illetve a korabeli képző-és iparművészeti folyamatoknak, mint ahogy azt Kós Károly Kecskemét nagyságos polgármesterének írt levelében tette. És persze vannak itt vidám olvasmányok is, remekül szórakoztam például a szenvedélyes naplóíró kolléga, Herman Lipót jegyzetein, azon, ahogy minden másodikban vérig sértve örök haragot kiált Falus Elek ellen, a közbülsőkben pedig legjobb barátjaként öleli keblére. Azt hiszem valamit tudhatott ez a máshol zseniális szédelgőként is aposztrofált művész, meg persze a többi kedves bácsi. Azt hiszem, haza is megyek a hét végén, egy kis kecskeméti levegőért....
*
Néhány éve részt vettem Barbizonban az európai művésztelepek kongresszusán és közös tárlatán. Kiderült: sok ország sok művész-társasága szeretné a nagyjából száz éves művésztelepi mozgalmat felébreszteni. A kecskemétinél nyolc évvel öregebb gödöllői művésztelepet Katona Szabó Erzsi és Remsey Flóra újraálmodta, és Gödöllői Iparművészeti Műhely néven ők lettek (szerénytelenebbül: mi lettünk, ugyanis kallódó környékbeliként gyakorta engem is bevonnak) az ország egyik legaktívabb művészkolóniája. Hej ha egyszer Kecskemét is kiállítja nyalka verbunkját…

2009. november 4., szerda

MOST

A MOST – Kortárs Képzőművészeti Megállóhely rendezésében 2009. november 5-én, csütörtökön este 6-tól Almásy Aladár, Olajos György, Orosz István és Pálos Anna kiállítása (sült gesztenyével és forralt borral).
Hegyvidéki Bevásárló Központ, 12. ker, Szendi árok, az Apor Vilmos téri Plébániatemplom mögött. Megközelíthető az 59-es villamossal, illetve a 102-es, 112-es és 105-ös autóbuszokkal. (A szervezők: Sajdik Ildi, Tar Judit, Gergely Kati.)

2009. november 3., kedd

FAROKBAN VÉGZŐDVÉN

Üzenet G Zs-től:
"Desinit in piscem mulier formosa supreme."
Abban a "megtiszteltetésben" van részed, hogy téged választottalak ki megfejtésére.
Hm: megtiszteltetés? Vajon minek köszönhetem?! Egyébként a Horatius Ars Poeticájából való mondacs olyasmit jelent, hogy a szép nő halfarokban végződik. Úgy szokták magyarázni, hogy semmi sem lehet tökéletes. De miért is lenne a halfarkú nő hibás, rosszabb, mint a lábon járó? A sellők, szirének, kentaurok a természet tökéletesebb, kevésbé korcsult teremtményei, akik azt a boldog, korai állapotát testesítik meg az evolúciónak – legalább jelképesen – ami iránt sosem szűnhet meg a vonzalom: szóval valami transzcendens és örök nosztalgiát. A sellő iránti vágy, a plátói szerelmet jelenti; a fizikai beteljesülés ugyebár eleve reménytelen. (Egyébként, ha anatómiailag képesek lennének rá, akkor sem szaporodhatnának hagyományos módon, hiszen ki látott már hímnemű sellőt?) Ebben értelemben kétségtelenül jogos a Horáci idézet vulgárisabb magyarázata is, ami olykor egészen közönséges formát ölt: minél szebb egy nő, annál kisebb esélyed van, hogy…, szóval, hogy véle hálj. (Nekem valahogy szimpatikusabb Örkény tanítása a Rekviemből: „Sokkal könnyebb megkapni egy szép nőt, mint egy csúnyát. A szépség hisz saját küldetésében”.) A vulgáris megközelítés esetünkben vulvális vizsgálódásba torkollik, s két művészettörténeti példa tolakszik emlékezetembe. Erdélyi templomok festett kazettáin láttam olyan sellőket, akik kétágú farokkal rendelkezvén anatómiailag alkalmasak arra, amire gondolsz kedves olvasó, sőt úgy tetszik, mintha éppen arra lennének kitalálva, René Magritte pedig gordiuszi fortéllyal olyan fordított sellőt pingált, amelynek (akinek?) a felső teste a hal, deréktól lefelé viszont pompázatos nő.
A halfarokban végződő szépségről szól a Kert című réges-régi rajzfilmem. Az ötlet még gyerekkori, Andi húgomat kértem meg, írna belőle novellát. Egy kisfiú a titokzatos park útvesztőjében csavarogva megles egy kerekes-székkel közlekedő magányos hölgyet, hosszan követi a keréknyomot, majd látja levetkőzni s belemerülni a tóvá szélesedő kerti medence vizébe. Ekkor derül csak ki, hogy a nyomoréknak hitt szépség alteste hal. A születő-éledező libidó, a formát találni képtelen, elfojtott kamasz-vágyakozás manifesztuma volt a film.
Idemásolom a bemutatóhoz készített leporelló szövegét: Egy életen át vágyunk a Titok megfejtésére. Kisgyermekként mindenütt titkokat sejtünk. Félelemmel és kíváncsisággal a szívünkben eredünk egy-egy furcsaság nyomába, mint a filmbeli fiúcska, mindannyiunk - örökké alakuló - alteregója. A míves kovácsoltvas kapuval táruló, antik szobrokat rejtő kert titokzatosnak ígérkezik. Mikrovilága: nyüzsgő bogarai, madarai az első ingerek a fiú számára. Érdeklődését azonban egy tolókocsiban ülő nő kelti fel, aki eltűnik a szeme elől, járműve kerekeivel finom porcsíkot hagyva maga mögött. A fiú ezen a nyomon indul tovább… A szálkásan aprólékos, acélmetszet szerű rajzok ahelyett, hogy a racionalitást emelnék, csak fokozzák a misztikumot, az irracionálisan limitált mozgásokkal megfejelve. Vágyakozás és spleen, titok és mindent elfedő nosztalgia. A Kert az alkotók szándéka szerint ilyen érzetek felvillantására vállalkozik. (Orosz Andrea)