2009. augusztus 30., vasárnap

HALÁLFEJEK




Megjelenik Gianni A. Sarcone új könyve, a Curiopticals (Carlton Books), abban is lejön két Narrenschyff-hez rajzolt halálfej-illusztrációm.


A Bolondok Hajójához készült koponyák egyébként januárig még láthatók a pesterzsébeti Gaál Imre Galériában egy tükörlabirintusban kiállítva, amely majdnem pontos mása az Ernst Múzeumban 2006-ban rendezett kiállításomhoz épített tükrös útvesztőnek.
*
Jöjjön ráadásként egy vidám versike, ami épp ide passzol, illetve egy kicsit túlexponált fénykép, ami a Vigyázat lépcső! című filmből maradt ki.

Fényét veszíti, s lassan elfehérül,
majd zöldesbarna lesz és püffedezni kezd,
kelések nőnek felszínén és végül
mind fölfakad és gennyes lét ereszt.

A borosta még pár napig majd sarjad,
s úgy látszik, mintha néhány sejt is élne,
a testben élő organizmusoknak
mert koránt sincsen egy csapásra vége.

A pórusokban megtelepszenek
és kifejlődnek lárvák és peték,
a málladozó hús alól szelek
böffennek föl, s bár nyúlós váladék

gátolja őket, egyre több kukac
indul meg benn, a bőr túloldalán,
azt látni csak, megmozdul egy kupac,
s odébb csúszik két ujjnyival talán.

Jó nagyok is támadnak közöttük,
van példány, ami hernyó méretű,
a felpuhult felszín alatt a testük
kanyargós  útja jól  követhető.

A természetes nyílások iránt
törekszenek, az orrüreg ilyen,
a fül, a szem s a száj, amelybe már
nem fér a nyelv s kibuggyan hirtelen.

A rothadások bűzös gázai,
a puffasztó és feszítő szelek
megnövelik a belnyomást, ami
kifordítja majd mind a két szemet.

Később aztán a bőr elfeketül,
ráköt a csontra vagy majd lepereg,
áttetsző, laza hámladék terül
rétegesen szét, könnyű szövetek.

A csontvázat már nincs, mi összetartsa,
elvál egymástól mindegyik elem,
koponya gördül eltört álkapocsra
s a csigolyák közt sárga fű terem.



2009. augusztus 29., szombat

SZKALALÓGIA

1992. szeptemberében kiállításom volt a Dorottya Galériában. Minden héten legalább egyszer beutaztam Budapestre és izgatottan érdeklődtem, megnézte-e valaki a munkáimat. Egyszer már a bejáratnál várt a teremőr néni, elmondta, egy úr többször is keresett, találkozni akart velem, sőt üzenetet is hagyott. Ez még az a boldog kor volt, amikor nem volt telefonunk. A levélben rövid utalás volt a szkalalogiára és egy időpont, amikor újra fölkeresi a galériát. Fogalmam sem volt, mi a szkalalogia, de a megadott időben ott voltam. Kováts Ferenc junior volt a titokzatos látogató, aki oly lefegyverző közvetlenséggel kezdte a diskurzust, hogy mielőtt észbe kaptam volna, oldalán máris a nemzetközi szkalalogia avantgárdjában találtam magam. (Kisvártatva arra is fény derült, hogy a lépcsőkkel foglalkozó tudományokat nevezik szkalalogiának – elfelejtettem ugyanis mondani, hogy a tárlatomon csupa, ilyen-olyan képzőművészeti technikával elővezetett lépcső szerepelt, ezért keltettem föl a jeles férfiú érdeklődését.)
Vannak olyan személyiségek, (néha abban reménykedem, talán nem Kováts Ferenc volt az utolsó) akik oly magától értetődő természetességgel közlekednek a kultúra különböző területei közt, hogy föl sem tételezik, mások számára esetleg nehézségeket okozhat ugyanez, s egyúttal oly kedves könnyedséggel tudják gombolyítani a beszélgetés fonalát, hogy társuk valóban megfeledkezik ezekről a bizonyos nehézségekről. Ha Goethe került szóba, németül idézte, ha Dante, olaszul, s persze rézmetszésről, vitorlázásról, optikáról is folyt a beszélgetés, mindez azonban már a vári lakásban a többszörösen prolongált sztrapacska fölött és két pazar Piranesi metszet alatt történt, ahol mellesleg megismerkedhettem egy hatalmas Mátyás király kori szekrény taralmával, tudniillik a foglakozására nézvést tüdőgyógyász Kováts Ferenc junior képzőművészeti munkásságával is. Egyúttal megkezdődött szkalalógiai nevelésem: Feri bátyám ellátott a Németországban megjelenő Scalalogia című folyóirat legfrissebb példányaival, összehozott a téma legjobb ismerőivel, köztük Friedrich Mielkével, aki aztán több lépcsőkről szóló könyvében (az egyiknek a címlapján is) szerepeltette a munkáimat.
Boldogult, szkalalógiával eljegyzett ifjúságom már a múlté, Kováts Ferenc és Friedrich Mielke pedig rég beszüntették posztgraduális képzésemet, egy ideje a nubologiára szakosodtak, azaz komoly arccal fütyörésznek valami távoli fellegen.
Ma mégis újra föltámadt bennem a szkalalógus. Levél jött Molnár Attilától (ő tipografálta a Lerajzolt időt) és leesett az állam. Olyan csodaszép indiai lépcsőfotókat talált, hogy csak na... Szerinte épp nekem valók. Nem is magyarázom, inkább megmutatom. Az indiai Rajasthan államban Jaipurtól 96 kilométerre, Abhaneriben van ez a fantasztikus építmény. Valami víztároló, vagy gigászi kút lehet. A kilencedik században épült, 13 emeletes és 3500 lépcső van benne. Itt kell keresni: északi szélesség: 27°00’25”, keleti hosszúság: 76°36’24”, az űrből pedig így néz ki: Indulunk Att? (Az ígérte, szól, ha becsomagolt.)
*
Egy másik szkalalógiai csúcshely a Casa Malaparte – tartozik hozzá egy kis kultúrtörténeti, politikatörténeti appendix is. Capri szigetén némi bolsevik előzményt követően (Lenin, Bogdanov, Gorkij) ott maradt az orosz ikonok megforduló perspektívája egy távolodva közeledő Eizensteini lépcsősor, és a proletkult Tatlini drasztikuma egy óriás vörös kalapács képében. Curzio Malaparte az olasz irodalom fenegyereke, fasisztából kommunistává váló politikai kaméleonja építette (1938), hogy később Jan-Luc Godard leforgathassa benne a Le Mépris-t (Moravia Megvetés című regénye alapján) a szőke Brigitte Bardot-val, a kalapos Michel Piccolival és a Fritz Langot játszó Fritz Langgal (1963).

 

2009. augusztus 28., péntek

KÖRKÉRDÉS

Az Új Művészet körkérdést intézett azon művészekhez, akik már legalább 20 éve a pályán vannak, hogyan látják a hazai és a saját művészetükre vonatkozóan a rendszerváltás óta eltelt 20 évet, a „szabadság” lehetőségeit, a művészet helyzetét, stb… Sejtvén, hogy a folyóirat túl hosszúnak és túl sötétnek fogja tartani, vagy amúgy is megszűnik, mire közölhetné, ideteszem a válasz-fogalmazványt. (Még egy halvány árnyalat, hogy sötétüljön a tónus, universitasunknak esze ágában sincs, vagy csak képtelen (?) a művésztanárok elmúlt félévi munkáját kifizetni. Kedves K.I., B.M., T.M., SZ.J., B.F., N.F. – bocs, hogy odabolondítottalak benneteket!) Az írás legyen ajánlva Cs.J. emlékének.

Az értelmiséginek nevezett lúzerek közt a művészféle a legesendőbb. Valaha volt presztízsét paradox módon az aczéli T-ék jelentették, akkor még legalább számon tartották, listázták őket, talán féltek is tőlük, a kiszámíthatatlan reakcióiktól. Erre föl akadtak, akik elkezdték komolyan venni magukat, s erről aztán máig képtelenek leszokni. Valami velük született romantikus küldetéstudat, vagy itt-ott fölszedett példák alapján úgy képzelik, hogy felelősséggel tartoznak népük iránt. Az istenadta nép viszont, köszi szépen, de nem kér belőlük. Nem is érti, miért kellene felnéznie a kitaposott cipőjű, lyukas könyökű, ritkánfodrászolt fontoskodókra. Számára világos: csak az értékes arc, aki képes volt megtollasodni, sőt az igazi, ha ezt munka nélkül tette. A hivatalos politika pedig úton-útfélen megerősíti ebben. A példa a celeb. Ha egyáltalán sikerül valami tendenciát fölfedezni a kulturális kormányzat működésében, akkor az az egykori-majdani szavazók kiszolgálását, vagyis a tömeggiccs nyakló nélküli támogatását jelenti, s ha koncepciót is keresnénk, akkor be kell érni a kultúrát a nemzet lelkiismeretével azonosító ódivatú pátoszok fölötti ironizálással, jobb esetben sajnálkozással.

Tudom, az értelmiségit az átlagosnál is fanyalgóbb lényként ismerik. Leszögezem hát, nincs, s nem is volt soha komoly anyagi gondom. Majd ugyanannyi kiállításom volt külföldön, mint itthon, s megbízás is legalább annyi jött idegen nyelven, mint magyarul. (Ez csak azért lényeges, mert a külföldről megrendelt munkát általában ki is szokták fizetni.) Személyes okom tehát nincs a nyafogásra. De tudom, s ha már körkérdés, illő is szóbahoznom, hogy sok kolléga él a létminimum alatt, egyik napról a másikra, s telefonjuk is csak akkor csörren meg, ha épp képet kérnek tőlük egy állam által cserbenhagyott kórház, vagy iskola megmentését célzó jótékonykodáshoz. Van köztük, aki álmodik még a Művészeti Alapnál eltapsolt jövőjével, de már maga is szégyelli, amikor fölébred. Ha történetesen vidéki az illető, akkor, a díjak, támogatások elosztásához nélkülözhetetlen vernisszázs-diplomáciából is kiesik, a pogácsás, kannásboros ingyenvacsorákkal együtt; eheti a savanyú szőlőt Szabolcsban, vagy rághatja a kefét Sopronban, ha más (amúgy szintén nem rózsás helyzetű) művészeti ágak érdekérvényesítő képességével összeveti a magáét.

Mondják, a vizuális kultúra nem kötődik az anyanyelvhez, s talán volt idő, amikor én is elhittem. Cserny Jóska jut eszembe, ahogy egy mohos soproni sírkőhöz ütögeti a homlokomat, szelíden és szenvedélyesen magyarázva az összefüggést a megszerzett tudás továbbadása és a hazaszeretet között. Beszél valami folyamatosságról is, az iskoláról, és az idő szerepéről, arról, hogy a lényegesnek hitt dolgok mint változnak jelentéktelenné és a parvenünek hitt ügyek hogyan lesznek egyszerre fontosak. Azt az ódivatú szót, hogy felelősség emlegeti folyvást, nem is értem mért nem neveti el magát, csak néz rám, s az egyik szeme fényesebben csillog. Azzal lát befelé, a másikkal meg nagyon messze. Néhány napja temettük. Bocsásd hát meg, olvasó, ha a mondatok még melankolikusabbak a szokásosnál.

Amikor a művészetek nyelvét tanultam, a kelet-európai rejtekező-rejtjelezőt szerettem meg leginkább. A sorok között olvasót, a képek mögé nézőt. Azt, ami mást jelent, ha távolról, ha összehúzott szemmel, ha tükör által, stb… A valóság és a látszat elegyéből szívem szerint való művek születtek, s ilyesmivel kísérleteztem én is. Aztán volt egy pillanat, a nagy betűcserék kora (tankok helyett bankok, rendszerváltás helyett gengszterváltás), amikor úgy tűnt az ilyetén bújócska már senkit sem fog érdekelni. Jó lenne másba fogni, hiszen elhúztak a ruszkik, konyec van, itt a várva-várt szabadság, s a szabadság idején korszerűnek kell lenni. Igaz, még nem akadt két ember, aki a korszerűségről ugyanazt gondolta volna. Ha mégis, hogy valami lazaság, kötetlenség, léhaság. Ilyesmi passzol a szabadsághoz, (nem a józsefattilai rend, összepárosítva a hosszúmegtérülési idejű végtelennel) meg főleg az, hogy eladható legyen, tehát trendi. Vagyis a korszerűség a piacképesség szinonimája. A szabadság meg talán maga volna a piac.

„Szabadság”? A körkérdésben macskakörmök közé tétetett a szó, így már nyilván nem is szabadságot, meglehet, éppen nemszabadságot jelöl. Ellenszabadságot. (Tényleg jobban hajaz a piacra.) Szabadúszóként több rendszer medencéit, olykor vadvizeit is kipróbálván, s az úszásnemet csak kivételes pillanatokban érezvén valóban free style-nak, érzékennyé váltam a kifejezésre. Valaha, az új időszámítás kezdetén úgy mondták, minden szabad, ami nincs megtiltva. Hurrá, megeshetnek azok a dolgok, s talán megszülethetnek azok az alkotások, amelyek eladdig a számító, törleszkedő öncenzúra (na jó, olykor a valódi cenzúra) nem hagyott. Az eltelt húsz év törvénykezésének mintha az lett volna a célja, nehogy véletlenül valami megtiltatlan megmaradjon. Törvények, szabályok, rendeletek. Komplikált beléptető-rendszerek mögé kerültek az eszmék s az álmok cellainformációit nem a verseskönyvek őrzik. A parlament büszkén hirdeti, jól dolgozott, mert az elmúlt évben jó sok törvényt alkottak. Marad-e az életnek egyetlen apró részlete, amely nem lesz szabályozva valamiképpen? A nagy kupola alatt az évtizedekre titkosított múltú urak/elvtársak törvénykeznek tovább, s adózatlan javadalmaikból offshore-országok népe vígad. Vajon ha a nagykorúnak deklarált, ám akként sosem kezelt társadalom polgáraira bízatna hogyan él a szabadsággal, ha nem beépített szabályzók, hanem önön erkölcsi értékrendje alapján hozná meg döntéseit, jobb lenne a helyzet? A kérdésben a válasz. Persze néhány feltétele lenne a dolognak, például az oktatás fejlesztése, (épp a visszafejlesztés zajlik). A kultúra komolyan vétele (volt-e valaha ennyire mellékes?). Az összetartozás élményének megtapasztalása (közös művészeti élményeken át lenne a legigazibb), és nem az egymásráutalt emberek kijátszása egymás ellenében. A kultúra lehetne az a szcenéria, ahol valami ravasz őssejt manipuláció révén felidézhető lehetne az eredendő szabadság fogalma, vagy legalább az emléke mégegyszer. Ahol a szónoklatok szintjén mindig kreatívnak nevezett nép végre kipróbálhatná magát, s érezhetné, hogy nem fölösleges. Hogy nem csupán alanya egy eldöntetlen tartalmú kísérletnek, amire valakik valaha ezt a kétségbeejtően ronda szót találták ki: rendszerváltás.

Össze szokták kapcsolni a kifejezést a demokráciával. A népi-demokráciák korából érkezők, persze fenntartással fogadják. A népi- ott fosztóképzőként szerepelt (v.ö: kultúra és szocialista kultúra), de vajon nem a demokrácia korlátozottságára figyelmeztetnek-e az újabban elszaporodó előtagok is: pl. a képviseleti demokrácia? Akik a művészettel foglalatoskodnak, tudják, hogy a demokráciának van egy meglehetősen pontos szinonimája, úgy hívják: giccs. A giccs a legtöbbeknek tetsző műnem, a legdemokratikusabb paradigma. Próbáljuk ki? Tessék, szavazzon a világ: Mickey egér vagy Malevics? Valamikor a múltszázad végén rendeztek egy világméretű online sakkpartit. Garri Kaszparov ellenében játszott a földgolyó. Az interneten beküldött lépésekből a computer kiválasztotta azt, amelyre a legtöbben voksoltak, szóval a lehető legdemokratikusabb húzást. Mondanom sem kell: Kaszparovnak sosem volt könnyebb győzelme. Négy évig úgy lépkedünk, ahogy akarunk, mert felhatalmaztatok rá – mondják az ország házában atyáskodók, s a demokrácia nevében nyomják le torkunkon száraz, ötlettelen húzásaikat, és persze mindig elhangzik ultima ratio-ként: a demokráciánál nem eszeltek még ki jobbat.

Az ember vénülvén egyre kalandvágyóbb: marad. Pedig még a miniszterelnök is nógatja: el lehet menni. Olykor kipróbáltam, eszembejutási sorrendben írom: Amerika és Hollandia, Mexikó és Franciaország, Szlovénia és Brazília, Japán és Ukrajna. Az utóbbi csak képzeletben (Kísérj el, kérlek, képzeletben Mezőváriból Csetfalvára…) sőt képzeletben még az egész Afrika, az összes Indiák és Ausztrália. Ja: ez utóbbi nem is csak képzeletben. Az útikönyvben olvasom, ez a világ legélhetőbb helye. Egy szószépség versenyre persze ezt sem nevezném. Tavasszal kiállításom nyílt a világ legélhetőbb városában, Melbourne-ben. (Na jó, így azért már elmegy.) Akinek megvan az a rossz szokása, hogy a dolgokat magára vonatkoztatja (talán nem csak én vagyok ilyen), az rögvest számolni kezd, vajon az ő szeretett hazája hol áll a sorban, de bárhogy ügyeskedik, tologatja az adatokat, felejt ki tényeket s tekint el jelenségektől, kijön: naprendszerünk legélhetetlenebb helyei közt az élbolyban találtatik az a pici ország, amelynek a neve M-mel kezdődik és agyarral zárul. Internacionálisabb kontextusba téve H-val indul, akár a hazugság. Nehéz felejteni a finn kolléga együttérző tekintetét (egy másik igencsak élhetőként számon tartott hon fia): tényleg hazudós jor prájm miniszter? Valami olyast kéne kikerekíteni a végére (látom, jócskán túlléptem már a megadott karakterszámot), hogy miért jó mégis művészkedni. És miért épp itten. Transzcendens csak a válasz. Hiába tudom a „Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit…” folytatását, ha ami eszembe jön az mégis az Apostolból való: olyan fekete a világ, mint a kibérlett lelkiismeret.

2009. augusztus 19., szerda

NAPLÓ

Megjön Hollandiából (Paul hozza) a Twente Egyetem és az enschedei Beeld-Aambeeld Galéria kiállítás-sorozata alapján összeállított könyv: Qua Art – Qua Science. Tizenhárom tárlat Rinus és Martha Haveman szervezésében, köztük a tavaly júniusi Anamorphoses with Double Meaning.
*
Cserepesnek hála, viszonylag jó minőségben nézhetők a weben a rajzfilmjeink, legalábbis azok, amelyeknek Karcsi csinálta a zenéjét. Tőlem a Vigyázat lépcső és az Útvesztők. Dórától a Garabonciák és az Álommalom. Szétesett a világ, vajon össze lehet még rakni? Voltaképpen létezésünknek ezt az alapvető dilemmáját veti fel álomszép Álommalomjával Keresztes Dóraírja Lőcsei a Magyar Nemzetben, és persze ő sem érti, hogyan maradhatott ki a KAFF-ról a film, amelynek így reménye sincs, hogy a versenybe jutott művekkel kötelességszerűen foglalkozó média úgy-ahogy a hírét keltse. Szerencsére Gabi kelti, meg Lázár Fruzsina, aki a hét embereként mutatja be Dórát a műsorújságban, és persze más fesztiválok, ahova hívogatják.
*
Anna is rajzfilmekről ír mostanában: a frissen beindult Prizma online változatában jön egy hosszabb tanulmánya az egyik KAFF nyertes filmről. Egy „becsali” mondatot idekopizok belőle. Bertóti ironikus értelmezéséből következtetve pedig még az is lehetséges, hogy a szép és a szörnyeteg, Ariadné és a Minótaurusz (akik amúgy testvérek voltak) vérnőszéséből burjánzik tovább a világ.
*
Tévés fölkérés: írnám meg a száz legjobbnak tartott magyar novella címét. Nagy családi brainstorming segít. Apu persze ümmög, hogy ő nem, aztán neki jutnak eszébe mégis a legfontosabbak, igaz, egyetlen élő író elbeszélése sincs az ő listáján. Íme a top10, akiktől végül több novella is bekerült: Mikszáth Kálmán, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Örkény István, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Lázár Ervin, Bodor Ádám, Tóth Krisztina.
*
Kerteken vonuló esti szilvadobogás. Részeg sündisznók dülöngélnek az erjedő gyümölcsök szőnyegén. Az utolsó fán maradt szemekből szilvásgombócok lesznek és rögtönzött typográfiai kongresszus keretében fogyasztatnak el. A résztvevők: Nádai Feri és Melinda, Kiss Pista és Marcsi, Vida Győző. Drága tanár urak: hamarosan itt az iskola.
*
Diabolus-party. Ne tessék megijedni, nem valami bulgakovi szeánszon vettünk részt, csupán az Ördögh Laci által létrehozott galéria művészei gyűltek össze borozni (arezzoi édes) és tortát falni (Auguszt). A résztvevők: Naomi, Klári és Laci, mi Dórával, valamint két olasz festő: Sonia Ceccotti és Constantin Migliorini Poggibonsiból (Poggibonsi, na erről majd máskor. Épp Joseph Brodsky Velencéjét olvasom: a várandós nőnek, ha gyönyörű gyermeket akar, gyönyörű dolgokat kell néznie. Egy jó tanács, ez már tőlem: ne utazzon P-ba.) Aki viszont kíváncsi a társaságra, látogasson el a Diabolus galériába.
*
Elment Cseh Tamás: Belőlem valaki útra vált/Útra a jobbik részem/Kiment belőlem, itt hagyott/Csak úgy észrevétlen/Félre se néztem, annyi volt/Csak annyi volt, egy szót se szólt/Hirtelen elment, itt hagyott/Valaki útra vált, a jobbik részem...
*
Finissage a Werner Nekes Gyűjteményből rendezett műcsarnoki kiállításon. Marcival megnézzük Nekes Uliisses című filmjét (a homéroszi és joyce-i történet hosszadalmas parafrázisa a kinematográfia múltjából vett utalásokkal és posztmodern reflexiókkal kísérve) aztán megismerkedünk a gyűjtő-rendezővel is. Kiderül, ő is ismeri a munkáimat, megvette a Lerajzolt időt, sőt szeretne meglátogatni. Sok a közös téma és ismerős, elüldögél nálunk egy délutánt, s elvisz két anamorfózist meg két rézkarcot.
*
Acqui Terme - Biennale Internationale per l'Incisione. 50 országból 650 grafikus vett részt a kiállításon. A honlap szerint a 25 finalista közé választották a Fal c. rézkarcomat.

2009. augusztus 12., szerda

AZ ÉPÍTŐMŰVÉSZ SZÖVETSÉGBEN

Ama Kelemennel s más kőfaragóval,
oszlopnak, falnak és élnek művesével,
találkozhatsz ott, bár köztük egy se Dédal-
osz: lopnak, falnak – és élnek művesével.


2009. augusztus 10., hétfő

CSETFALVA

Kísérj el, kérlek, képzeletben
Mezőváriból Csetfalvára.
A Google Earth szerint az útra
rádől sok szilfa s éger árnya.

Néhány kis és egy nagy kanyarral
a Tisza mellettünk csobog majd,
a fűzesben fogoly búvik,
fácán riad, s rikolt a fajd.

Sáfrány, kikerics, kutyabenge,
nadálytő, galagonya, som,
vackor nő, s kányabangita,
(az Internetről olvasom).

Úgy képzelem, az út odáig
nem lehet több, talán egy versnyi,
legyen augusztus, menjünk délben,
harangszókor szép megérkezni.

A templomkertben pihenjünk meg,
vagy bent a kazetták alatt,
ahol a festett csillagok közt
az idő fordítva halad.

Hátradőlök, itt vagyok otthon,
annyira ismerős e hely!
Ne kérdezd hát, mért nem megyek
Csetfalvára már sosem el!



Mezővári és Csetfalva apró faluk a Tiszaháton, a Beregszászi járásban. Az elmúlt száz évben tartoztak Magyarországhoz, Csehszlovákiához, a Szovjetunióhoz és Ukrajnához. Csetfalván született Sütő Flóra Ida, a nagyanyám, apja az ottani református templom papja volt. A templom híres kazettás famennyezetén ez olvasható: „Én Asztalos Lándor Ferencz Tsináltattam a Tsetfalvi Eklézsia maga költségével Isten dicsőségére: ANNO 1773.” Az ábrákat állítólag Móricz Zsigmond is lemásolta, akinek a nagyapja szintén volt lelkész Csetfalván. A mellékelt linómetszet Dóráé, erdélyi és tiszaháti gyűjtése nyomán készült. Manapság leginkább a tavaszi árvizek kapcsán szokták emlegetni Csetfalvát: szinte minden évben elsőként önti el a Tisza.
Vári Fábián László gyakran invitál, hisz Mezővári csak egy (!) kilométerre van, de még sosem jártam Csetfalván. Ma is hívott, s jött tőle két fájdalmasan szép költemény.

2009. augusztus 5., szerda

A BAJSZOS (?) ÉS A NŐ (?)

A gazdasági válság szőrös keze Nyíregyházára is betette a lábát. Bár elmarad az ottani nevezetes fametsző művésztelep, én azért megcsinálom a magam pszeudo-Dürer dúcait. A mérés tankönyvében (pontosabban A mérés tudománya körzővel és vonalzóval, vonalakban, síkokban és egész testekben, ahogyan Albrecht Dürer összeállította és a hozzá tartozó ábrákkal együtt az összes tudni vágyók hasznára kinyomtatta az MDXXV. esztendőben című könyvben) található női aktot rajzoló kajla bajszos figura a kiindulási pont. Neki is a perspektíva-kabinet gyújtópontjába illesztett és kükloptikusan guvadó fél szeme. Az ábra azt próbálja megjeleníteni és a könyv olvasóinak megtanítani, miként lehetséges az ábrázolás során objektívnek maradni. A metszeten a művész és modellje közt egy rácsos ablak áll. Ezen keresztül nézik egymást. A nézőpont fixálását egy obeliszk szerű nézőoszlop segíti, ehhez illeszti a rajzoló azt a bizonyos balszemet, a másikat pedig akár be is csukhatja. A széles panorámaképen a modellt és a rajzolót is úgy ábrázolta Dürer, hogy a legszokványosabb, úgy is mondhatnánk, a legunalmasabb szemszögből szokás. Mindketten a kép síkjával párhuzamosan helyezkednek el. Ha valaki egy percnél tovább nézi a metszetet, óhatatlanul elképzeli, mit láthatnak ők. Mit a bajszos, és mit a lány. Természetesen nem, vagy nem csupán a tessék-lássék odavetett lepel kicselezése, inkább a perspektivikus rövidülésben látszó testrészek ábrázolástani izgalma az, ami lázba hozza a szemlélődőt. Ha valaki még ennél is tovább foglalkozik a képpel, az már nem csak elképzeli a látványt, ceruzát, tollat, fametsző kést ragad, és meg is jeleníti azt.
Érdekesség, hogy a sokat reprodukált fametszet a müncheni Bayerische Staatbibliothek-ben őrzött példányból hiányzik, helyette Dürer vázlatrajza van beragasztva, amelyen úgy tűnik, mintha egy férfiaktot rajzolna a fickó. Én azért inkább maradtam a hölgynél, az egyik metszet az ő nézőpontjából készült, a másik a bajszoséból. (Ja és ráadásul bajsza sincs az illetőnek a müncheni vázlaton).

2009. augusztus 2., vasárnap

MEG-ÚSZ-TUK!

Na mi lesz, mikor írod már meg – kérdezi Anna – a nagy Balatonátúszást!? Naná, hogy megírom! Tessék: tonapuátusz, ... a visszausz, ahogy a képen látszik, már hajón, és úgy tűnhet, némi támogatással történt. Na de menjünk sorban. Az előzményekhez tartozik, a pécsi kirándulás, ahol pénteken nyílt Kari Piippo kiállítása. Ő volt a 2008-ban rendezett nemzetközi plakátfesztivál fődíjasa, a mostani tárlat ennek az eseménynek a folyománya. Az ő kérése volt, de persze szívesen vállaltam, hogy beszélek a megnyitón. Szerencsére lejön sok pesti kolléga is (Krzysztof, Árendás, Kiss Pistáék, Molnár Kálmánék), meg ott vannak a helyiek a Pinczés vezetésével. Nagyon szép kiállítás: 60 plakát az elmúlt 30 évből. A galéria vendégszobájában alszunk, és másnap csak a nagy hétvégi dugókban araszolva jutunk el Révfülöpre. Dél körül tudunk beugrani és elindulni Boglár felé. Anna egy kicsit úszik mellettem, aztán persze faképnél hagy. Az ideje szenzációs: 2:18. (Az enyém 3:05) A jutalmunk, mint látható egy-egy hálóing méretű póló. (Egyébként két másik magyarnak is sikerült elég jól úszni a hétvégén: Gyurta Dani és Hosszú Katinka világbajnoki aranyérmet kaptak.)
*
Kari Piippo szerint, amikor Einstein rájött, hogy a világegyetem minden csodájával együtt leírható egyetlen képlettel: E=mc2, korántsem dőlt hátra; azon kezdett töprengeni, vajon milyen betűtípus, Futura, vagy Antikva illene jobban a felfedezés közzétételéhez. A tömeg-energia ekvivalencia tételét nyilván bonyolultabban is le lehetett volna írni és körülményesebben is el lehetett volna magyarázni; a képlet megfogalmazása azonban éppen így, a benne megjelenő elegancia révén válik elbűvölővé, sőt sokunk számára épp ez az egyszerűségbe rejtett esztétikum teszi szerethetővé, talán még érthetővé is a dolgot. És valahogy a plakátokkal is így van. A Kari Piippo féle plakátokkal. Az egyetlen, a végletekig leegyszerűsített, a tovább nem tömöríthető képlet színtiszta manifesztációja mindegyik. Éppen eszköztelenségükben rejlik a titkuk. Ott kezdődnek, ahol a szavak befejeződnek.