2017. augusztus 23., szerda

KÖNYV A TÜKÖRBEN VIII.



Két egyforma történet, két azonos misztérium követi egymást – mondhatni, áll egymás mögött az időben –, de mivel gyarló képzeletünk az időt csak mint térélményt képes vizionálni, e két rébusz a térben is  egymás mögé kerül. Vajon festményünk rejtélyes címe – A tiltott másolás – kapcsolódik-e a képen látható könyv történetéhez, illetve a történet valóság általi lemásolásához? A megszokott képlet, hogy tudniillik a művészet „mintegy tükröt tart a természetnek” újabb csavart kap, hiszen esetünkben a valóság is fölemeli a tükrét, hogy egy irodalmi alkotást mutasson föl benne. Ahhoz, hogy biztosak legyünk a dolgunkban, abban tudniillik, hogy Magritte festményének különös alakjai, az egyforma férfiak, a Richard Parkerek által megjelenített koincidenciára utalnak, azt kellene csupán tudnunk, hogy Magritte és James tudtak-e, tudhattak-e egyáltalán a második Richard Parker sorsáról.
Arthur Koestler magyar származású író, a brit Királyi Irodalmi Akadémia tagja 1974. május 4-én a Sunday Times-ban közölte az iker-sztorit, mint az általa meghirdetett és zsűrizett koincidencia-verseny győztesét. A másodszorra megevett Parker fiú egyik oldalági rokona, bizonyos Nigel Parker küldte be Koestlernek a bírósági dokumentumokkal hitelesített történetet. Bulvárhírré ekkor, vagyis 37 évvel a Nem másolható elkészülte után vált az események és nevek különös egyezése, amikor Magritte már nem is élt, a visszavonult Don Eduardo pedig inkább xilitlai kertjének madaraival társalgott, virágait szagolgatta és aligha járatta Londonból az ízléséhez képest amúgy is túl konzervatív Sunday Times-ot.
Arthur Koestler. Eszembe jut, és ide is jegyzem, hogy mikor hallottam róla először, mert apró mellék-koincidencia is társul a dologhoz. 1979-ben a franciaországi Angers-ben háttereket festettem egy francia-magyar koprodukciós filmben, A Perdide bolygó árvájában, ami később Az idő urai címmel került a mozikba (a francia címe Les Maîtres du temps lett). A főleg belga és francia művészekből álló stábban ketten voltunk magyarok, Bányai István és én. A rendező René Laloux volt. Egy vörösboros estén miután elsoroltatta velünk, kit ismerünk a francia irodalomból, és talán nem is vizsgáztunk rosszul, összeszedtük a bátorságunkat, hogy nekiszögezzük a kérdést, ő vajon ismer-e egyáltalán magyar írót. Gondolkodás nélkül vágta rá Arthur Koestler nevét, amivel igencsak meglepett mindkettőnket. Koestler akkoriban ismeretlen volt Magyarországon, mi sem hallottunk róla, ami nem is csoda, hiszen leghíresebb könyve a Sötétség délben a sztálini Szovjetunió koncepciós pereinek, a totalitárius rendszerek természetrajzának egész Kelet-Európában betiltott kulcsregénye volt. Miközben felidézem beszélgetésünket, megpróbálom rekonstruálni a környezetet is. Laloux nagy, reneszánsz kastélyban élt, mi is lakhattunk benne néhány hétig, s benyitogatva az elhagyott szobákba, bokáig jártunk az előttünk ott dolgozó grafikusok vázlatai közt. Egy korábbi film, A vad bolygó (La Planète sauvage) grafikusa Roland Topor volt, aki Laloux-hoz hasonlóan igencsak kedvelhette Magritte-ot, mert a pókhálós polcokon, az asztalokon, sőt a padlón is a belga festő vastag szürke porréteggel fedett albumai hevertek. Egyébként nem kellett sokáig várnom rá, hogy magyarul olvashassam a Sötétség délbent, a következő nyáron, azért hogy a franciaországi keresményt elköltsük, Dórával Londonba utaztunk, ahol Sárközi Mátyás emigráns író, Molnár Ferenc unokája, aki akkoriban legfőbb hivatásának a magyarországi turisták nyugati irodalommal történő „megfertőzését” tartotta, olyan szamizdat könyvcsomagot tolt elénk, amelynek legtetején épp Koestler nevezetes regénye tündökölt. (Sárközitől tudható az a témánk szempontjából mellékes, de mégis csak érdekes hír, hogy Budapesttel ellentétben, ahol szobra is áll, pontosabban ül Koestlernek, Londonban még emléktáblája sem lehet, az illetékes hivatalok ugyanis az író erkölcstelen, nőcsábász életvitele miatt rendszeresen elutasítják az ilyen irányú kezdeményezéseket.)

A politikával és morállal foglalkozó 1940-es Sötétség délben után Koestler életművében jókora fordulat a parajelenségek iránti érdeklődés. Legalábbis látszólag jókora fordulat. Szívesebben gondolok arra, hogy Koestler természettudományokkal kapcsolatos írásai egyáltalán nem függetlenek politikai érdeklődésétől és korántsem semlegesek morális nézőpontból; inkább hiszem, hogy a természeti jelenségek és az embereket mozgató törvények közötti azonosság feltételezése mozgatta a tollát.
A világ különböző szintjeit különböző tudományok kutatják és egymástól alapvetően eltérő, egymásra vissza nem vezethető törvényszerűségeket találnak bennük. A fizikából reménytelen levezetni a kémiát, a kémiából a biológiát, a biológiából az embert, az emberből pedig a társadalmat. Ha nem a megszokott vízszintes tekintettel, hanem egy új, egy függőleges szemszögből vizsgálódnánk, ajánlja Koestler, akkor e szintek egymáshoz fűződő kapcsolatára is fény derülhetne. Olyan jelenségeket vennénk észre, amelyek iskolás megközelítéssel leírhatatlanok, a transzcendencia, a miszticizmus világába tartoznak. Nem a matematikus okoskodás, a racionálisnak nevezett gondolkodás, hanem a kontempláció, a beleérzés, a megvilágosodás, vagyis a művészi alkotó tevékenység ami megmutatja a Nagy Egészet. Vajon csak én érzem, hogy akár Magritte képeket is elemezhetne, amikor A teremtés című könyvében a kreativitásról megállapítja: „… egy helyzet vagy esemény két, összeférhetetlen asszociatív összefüggésrendszerben való szemlélése, ami a gondolatfolyamnak egyik mátrixról a másikra való hírtelen ugrását eredményezi.”
1974 elején, amikor Koestler meghirdette a Sunday Times koincidencia-versenyét már a parajelenségek elkötelezett szakértőjének számított. 1971-es könyvével, A dajkabéka esetével, illetve az 1972-es kötettel, A vak véletlen gyökereivel vált a területen igazán ismertté, holott már jó ideje foglalkoztatta a téma, azóta, hogy elmélyedt egy Paul Kammerer nevű bécsi zoológus munkásságában. Kammerer, aki a neodarwinisták egyre elfogadottabb nézetével szemben, vagyis azzal szemben, hogy az evolúció a puszta véletlen és a vele párban járó természetes kiválasztódás következménye, a francia Jean-Baptiste Lamarck álláspontját hirdette, azt tudniillik, hogy a szerzett tulajdonságok öröklődnek, a szülők élete során kialakult fiziológiai sajátosságok az utódokban is megjelennek. Mindez leegyszerűsítve azt jelentené, hogy a véletlennek látszó dolgok mögött is tervezett rend van. Bár Koestler a Darwin kontra Lamarck témába is beleásta magát, leginkább azonban Kammerernek a véletlen egybeesésekkel, a szerialitásokkal és szinkronicitásokkal foglalkozó kutatása érdekelte. Das Gesetz der Serie – A baj sosem jár egyedül, ez volt Kammerer koincidencia-gyűjteményének címe, és alighanem a könyvben felsorolt véletlen egybeesések, egymással látszólag semmilyen oksági kapcsolatban nem lévő egyezések és ismétlődések mintájára határozott úgy, hogy hasonlókat gyűjtsön a Sunday Times-ban meghirdetett pályázat segítségével.  Kammererhez hasonlóan úgy vélte, hogy a meglepő esetek nem a vak véletlen szülöttei, s noha nem okságiak, mégis megfelelnek valami rejtett szabálynak, olyannak, ami kívül esik az unalmas materializmus és az iskolás determinizmus hatókörén, s azt remélte, hogy minél nagyobbat meríthet, minél szélesebb gyűjteményt vizsgálhat, annál több esélye lesz e rejtélyes szabály definiálására. A szabályt, Kammerer sejtése alapján úgy magyarázta, hogy az Univerzumban léteznie kell egy gravitációhoz hasonló másik vonzerőnek is, ami térben és időben is közel rántja egymáshoz a hasonló dolgokat, csoportba tömöríti az egymással rokon jelenségeket. A klasszikus fizikában kauzalitásnak nevezett fogalom mellett, amely két jelenség között szükségszerű összefüggést tételez föl, azt tudniillik, hogy az egyik jelenség, az ok kiváltja a másikat, az okozatot, egyre többet emlegette a szerialitás fogalmát, amit olyan jelenségekre alkalmazott, amelyek valamiféle egymáshoz rendeződést vagy összeesést mutatnak anélkül, hogy bármiféle oksági kapcsolat kimutatható lenne köztük. Párhuzamosan létező univerzumokról, hipertér-alagutakról elmélkedett, olyanokról, amelyek közvetlen kapcsolatot tesznek lehetővé egymástól csillagászati távolságban lévő világok között. Einstein tömeg–energia ekvivalenciájából a tudat és az anyag azonosságára következtetett, és megerősítő mondatokat olvasott ki a csillagász, Arthur Stanley Eddington, a fizikus, Wolfgang Ernst Pauli és a pszichoanalitikus, Carl Gustav Jung írásaiból. Rendkívüli energiával és dicséretes szorgalommal rágta át magát minden, a témához tartozó könyvön, de valahogy Poe munkáiról elfelejtkezett.
Ha tényleg csupán 1974-ben, a Koestler-cikk nyomán vált volna közismertté a valódi Richard Parker szomorú sorsa, akkor indokoltan kételkedhetnénk, és jogosan tehetnénk föl a kérdést, honnan a csudából tudott róla a költő és a festő 1937-ben. A másodszorra megevett Parker azonban egyáltalán nem volt ismeretlen, történetét címlapjukon hozták a brit lapok (az Illustrated London News és a The Graphique a cikk mellé egész oldalas címlaprajzot is készíttetett), és a gyilkosai ellen indított per a precedensen alapuló angolszász törvénykezés a „common law” egyik iskolapéldája lett, jogi körökben tananyag, az eset különössége folytán pedig a jogászok társadalmán kívül is elhíresült. Az R v. Dudley and Stephens ügyként számon tartott eset alapján 1884 óta számos ítélet született, amelyekről a kontinensen élő Magritte már londoni útja előtt is hallhatott, a legjobb iskolákat végző James pedig egészen biztosan tudott, sőt talán követett is, ha számon tartotta, hogy az eredeti, 1884-es perben a vádat képviselő főügyész neve is James volt: Sir Henry James. Nincs ugyan tudomásunk róla, hogy a két James, Hereford bárója és a mi arisztokrata költőnk közvetlen rokonságban állt volna egymással, de az azért valószínű, hogy a két család figyelt egymásra.
De térjünk vissza a perhez. Tom Dudley volt a kapitánya és Edwin Stephens a kormányosa a Southamptonból Sydney felé tartó La Mignonette nevű négyszemélyes jachtnak, amelyik valahol az Atlanti óceánon, Szent Ilona szigete és a Jóreménység foka közt viharba került és elsüllyedt. Egy mentőcsónakban sodródva ők ketten döntöttek úgy, hogy maguk, illetve egy harmadik hajótörött, Edmund Brooks túlélése érdekében föl kell áldozni Richard Parkert, és ők ketten voltak, akik végeztek a szerencsétlennel. 1844. július 25-én történt a dolog, 29-én mentette meg őket egy német bark legénysége, vagyis a három brit négy napig élt Parkerből. Emlékszünk ugye, Arthur Pym és társai is éppen négy napig ették az ő Richard Parkerüket. Akár iskolai számtanfeladványok is szerkeszthetők a valóság által megerősített fiktív történet alapján: ha 1 hajósinas 3 tengerésznek 4 napra elegendő, akkor 6 tengerész 12 napig történő élelmezéséhez mennyi hajósinasra lenne szükség?
A londoni Felsőbíróság Királynői Kollégiuma, a Queen’s Bench Division azonban nem számolgatott, az esküdtszék véleménye alapján gyilkosság vádjával halálra ítélte Tom Dudley-t és Edwin Stephens-t, mert a védekezésben előadott végszükséglet kifejezést az addigi gyakorlat csak a jogos önvédelem formájában ismerte el. Az ítélet igencsak megosztotta a közvéleményt, a szolidáris tengerészek szimpátiatüntetésbe kezdtek, a felháborodást az uralkodó is érzékelte, aki végül királynői kegyelemben részesítette a két férfit, akik csekély, mindössze hat hónapos kényszermunka után szabadon bocsájtattak és Ausztráliába emigráltak. Azóta a „végszükség” kifejezést a Dudley és Stephens ügy fényében toleránsabban mérlegelik a brit bíróságok. (Hamarosan folytatódik.)

2017. augusztus 22., kedd

KÖNYV A TÜKÖRBEN VII.



Négy hajótörött, az elbeszélő és három társa a nyílt vízen hánykódva várja, hogy rájuk találjon valami mentőhajó. Élelmük rég elfogyott. Az éhhalál küszöbén úgy döntenek, hogy egyik társukat megeszik. Egy Richard Parker nevű tizenhat éves matróz az áldozat, ő húzza ki az elbeszélő kezéből a rövid pálcikát. Jegyezzük meg a nevét és respektáljuk, hiszen életét adta (ha nem is nagyon jó szívvel) társai megmeneküléséért. Ha a respektust némi malícia is színezi, az azért lehet, mert ő volt a hajótöröttek közt, aki legvérszomjasabban forszírozta a szörnyű megoldást, tudniillik, hogy táplálék gyanánt sorsolják ki valamelyiküket. Tehát: Richard Parker.

Idemásolom Bart István fordításában Poe könyvének legborzalmasabb részletét.

…  Parker hirtelen felém fordult és olyan pillantást vetett rám, amitől végigfutott hátamon a hideg. Olyan jeges nyugalom áradt belőle, ami nekem eddig fel sem tűnt ezen az emberen, de még ki sem nyitotta a száját, a szívem már megsúgta, hogy mit fog mondani. Azt a javaslatot tette, csupán egy-két, keresetlen szóval, hogy egyikünk áldozza fel magát a többiek életben maradásáért. (…)

Engem már egy ideje aggasztott az eshetőség, hogy előbb-utóbb elkövetkezik a végső szükség, mely talán idáig is lealjasít bennünket, és titokban eltökéltem magam, hogy inkább vállalok bármi halálnemet, semmint hogy e förtelmességre vetemedjem. Eltökéltségemet a gyomromat mardosó mostani mindennél kínzóbb éhség sem gyöngítette jottányit sem. Parker szavait nem hallotta sem Peters, sem Augustus, félrevontam hát és - magamban Istenhez fohászkodva, adjon nekem erőt, hogy eltéríthessem e szörnyű szándéktól, mely megfogamzott benne - hosszan próbáltam a lelkére beszélni, kérleltem, könyörögtem s mindenre kértem, mit szentnek tart, felhoztam minden érvet, mi csak kétségbeesésemben eszembe ötlött, hogy vesse ki fejéből ezt a gondolatot és ne is említse másik két társunknak.

Szótlanul végighallgatott, meg sem kísérelve, hogy vitába szálljon érveimmel, s én már-már azt reméltem, sikerül meggyőznöm. Mikor azonban elhallgattam, Parker azt felelte, hogy nagyon jól tudja, mindenben nekem van igazam, hogy ember végső szorultságában sem vetemedhet ennél szörnyűbb tettre, ő azonban immár ereje végén jár, ember ennél többet nem tűrhet, és úgy gondolja, hiábavaló mindnyájunknak elpusztulnunk, ha egyikünk halála révén lehetséges, sőt valószínű, hogy a többiek végül is megmenekülhetnek. (…)

Látván, hogy kérleléssel, szépszerével mit sem érek el, más hangon folytattam hát és figyelmeztettem, hogy valamennyiünk közül én vészeltem át a legjobban megpróbáltatásainkat, következésképp jelenleg egészségesebb és sokkal erősebb is vagyok, nemcsak őnála, de Petersnél és Augustusnál is; egyszóval, hogy ha rákényszerülök, én akár erőszakkal is keresztül tudom vinni az akaratomat, és ha csak megkísérli is, hogy tudtára adja társainknak véres és kannibáli terveit, habozás nélkül a tengerbe hajítom. Erre Parker nyomban torkon ragadott és tőrét kivonva megpróbált hasba szúrni, amiben csak erőtlensége akadályozta meg. Szörnyű haragra gerjedtem s a fedélzet peremére szorítottam támadómat, azzal az eltökélt szándékkal, hogy a tengerbe lököm. Életét csak Peters közbelépése mentette meg, aki odajött, szétválasztott bennünket, majd természetesen összetűzésünk okát tudakolta, Parker pedig, még mielőtt ebben megakadályozhattam volna, el is mondta neki.

Szavai még annál is szörnyűbb hatást keltettek, mint amire számítottam. Augustus és Peters, akik, úgy látszik, titokban maguk is régóta fontolgatták már a félelmes gondolatot, s Parker ezek szerint csupán megelőzte őket, úgyszólván szájukból véve ki a szót, mindketten egyetértettek a tervvel, sőt követelték, hogy lássunk is hozzá a megvalósításához. (…)

Nem tudtunk más módot kieszelni e szörnyű szerencsejátékra, melyben az életünk volt a tét, mint az ősi sorshúzást. Egy deszkából szilánkokat hasítottunk, ezeket kellő hosszúságúra tördeltük, majd megállapodtunk, hogy társaim fognak húzni az én kezemből. A szilánkokkal a fedélzet végébe húzódtam, míg szerencsétlen társaim a roncs túlsó végében álltak, hátukat fordítva felém. (…)

Végül nem halogathattam tovább a döntő percet, és torkomban dobogó szívvel megindultam az előfelépítmény felé, ahol társaim várakoztak. Feléjük nyújtottam a markomban tartott szilánkokat, s Peters nyomban húzott is. És megkönnyebbülhetett - nem neki jutott a rövid; nekem pedig ennyivel csappant esélyem a megmenekülésre. Összeszedtem minden erőmet és Augustus elé tartottam a pálcikákat. Ő is habozás nélkül húzott, és ő is megkönnyebbülhetett; rám pedig ezennel egyenlő eséllyel várt élet és halál. Vad tigris ádáz dühe költözött kebelembe, és szinte pokoli gyűlöletet éreztem szerencsétlen embertársam, Parker iránt. Ám azonnal el is szállt ez a hevület, és én görcsösen reszketve, szemem behunyva Parker elé tartottam a két megmaradt szilánkot. Öt percbe telt, míg valahára rászánta magát a választásra, s én e feszült, szívszaggató percekben egyszer sem mertem kinyitni a szemem. Végül is éreztem, hogy az egyik pálcikát kirántja a markomból. Eldőlt tehát, hogy élni fogok-e vagy halni, de én még nem tudtam, mi lesz a sorsom. A többiek hallgattak, én pedig nem mertem a kezemben tartott pálcikára pillantani, hogy megbizonyosodjam. Nagy sokára Peters kézen fogott, én pedig erőszakkal kényszerítettem magam, hogy felpillantsak, mikor is Parker arcáról nyomban leolvashattam, hogy megmenekültem, és a sors úgy hozta, neki kell meghalnia. Fellélegeztem, aztán eszméletem vesztve elvágódtam a fedélzeten.

Ájultomból még épp idejében tértem magamhoz, hogy tanúja legyek, amint beteljesedik a tragédia azon, ki maga volt legfőbb előidézője. Semminő ellenállást nem tanúsított; Peters hátba szúrta, és ő azonnal holtan esett össze. Azt hiszem, szükségtelen hosszan időznöm a félelmes lakománál, mely ekkor rögvest kezdetét vette. Ily jelenetet csak elképzelni lehet, ám a szó erőtlen, hogy felidézze való borzalmait. Érjük be annyival, hogy miután emésztő szomjunk valamelyest eloltottuk az áldozat vérével, és kezét, lábát, fejét közös egyetértéssel lemetszettük s a tengerbe vetettük zsigereivel egyetemben, többi részeit négy örökké emlékezetes nap alatt, tizenhetedikén, tizennyolcadikán, tizenkilencedikén és huszadikán, apródonként elfogyasztottuk.


Átpörgetek néhány Magritte albumot, amíg frissen él az emlékezetemben a regény, pláne az imént idézett kannibál passzus, hátha találok bennük valami használható reprodukciót a továbblépéshez. Tengeri, tengerparti képek vannak bőven, zömük túl általános ahhoz, hogy közvetlen közük legyen az Arthur Gordon Pymhez, a szintén 1937-ben festett La Méditation (Meditáció) című kép tengerparti gyertyáiban, ezekben az eksztatikusan vonagló, öklendező bélformákban, vanitas-képeket idéző tragikumukban azonban képes vagyok a három kényszerű kannibál jelképét észrevenni, sőt, igaz ehhez már több empátia kell a sorshúzás misztikussá növelt szálkáit is képes vagyok vizionálni azokban a vissza-visszatérő óriás sakkfigura vagy balusztrád alakzatokban, amelyek sora az 1926-os Eltévedt zsoké táján indul és az egész életművön végighúzódik. Belemagyarázásnak tűnne? Meglehet. Ismerjem-e be, hogy csak Max Ernst remek szójáték hasonlatával akarok hencegni: „phallustrádok”.

Poe regényének két részletét 1837-ben közölte a Southern Literary Messenger, könyvként azonban csak a következő év nyarán jött ki, kibővítve ugyan, de a szerző feltüntetése nélkül, pontosabban Arthur Gordon Pym tengerész eredeti történeteként tálalva a sztorit. 1837-ben jelent tehát először meg, vagyis éppen száz évvel azelőtt, hogy Magritte ráfestette a James tükre alatti kandallópárkányra. Szép, kerek szám, mégis inkább egy másik dátummal hozakodnék elő. Szűk fél évszázaddal, pontosabban negyvenhét évvel azután, hogy Poe papírra vetette Pym amerikai tengerész történetét, a dél-angliai Falmouth városában három angol matróz került bíróság elé, akik negyedik társukkal együtt a Mignonette nevű Southamptonból Ausztrália felé indult, de valahol a dél-Atlanti-óceánon elsüllyedt jacht túlélői voltak. Egy mentőcsónakban, éhségtől és szomjúságtól gyötörten határoztak egyikük föláldozása és elfogyasztása mellett, és így – a „szerencsésen” kifejezés talán túlzás lenne – meg is menekültek. Poe története és az 1884-es eset már eddig is sok hasonlóságot mutat, ha azonban hozzátesszük, hogy a tizenhét éves hajósinast, akit a három brit tengerész megevett, szintén Richard Parkernek hívták, igencsak meglepődünk. Richard Parker … nem túl ritka név, na de akkor is …!  Hogy a valóságot utánozza egy regény, az megszokott dolog, de hogy a regényt a valóság reprodukálja …?! Hm.

Richard Parker amerikai tengerész (1811 k. – 1828. július 17. Atlanti óceán, az északi szélesség 16. és a nyugati hosszúság 31. fokán, vagyis kb. 1500 kilométerre a Szent Rókus foktól.)

Richard Parker brit tengerész (1867, Southampton - 1884. július 25. Atlanti óceán, a déli szélesség 23. és a nyugati hosszúság 9. fokán, vagyis kb. 2600 kilométerre északnyugatra a Jóreménység fokától)

Mindkét eset az Atlanti óceánon, az egyenlítő közelében történt, valahol a Szent-Rókus fok és a Jóreménység foka között. Poe könyvében olvasom: „Aznap, amikor minket fedélzetére vett, a Jane Guy a St. Roque fok magasságában hajózott, a nyugati hosszúság harmincegyedik fokán; vagyis roncsunk észak-déli irányban valószínűleg nem kevesebb, mint huszonöt foknyi távolságot tett meg a tengeren.” A St. Roque, vagyis a Szent Rókus fok helyzete déli szélesség 5° 28′ 57″ és nyugati hosszúság 35° 15′ 41″. Ha észak-déli irányban valóban huszonöt fokot tett meg a roncs, akkor az északi szélesség 20° körül következett be a július 13-i hajótörés. Mivel a Jane Guy augusztus 7-én mentette meg Pyméket, éppen huszonöt napig sodródtak a tengerárral, egyenletes sodródást feltételezve napi egy fokot, vagyis 111 kilométert. Richard Parkert 17-én ölték meg, vagyis aznap az északi szélesség 16°-nál kellett tartaniuk, és ha valóban csak déli irányú volt a sodródás, a nyugati hosszúság 31°-nál.

A Mignonette hajótörésének színhelye, ezen a jachton inaskodott a második Richard Parker, déli szélesség 27° 10′ és nyugati hosszúság 9° 50′, azt gyanítom azonban, hogy a pontosan megadott adatok inkább azt a helyet jelölik, ahol kimentették a három túlélőt. Kicsi a valószínűsége ugyanis, hogy Dudley kapitány, miután hajója ripityára tört, a hullámok játékszerévé vált az apró mentőcsónak pozicionálásával foglalkozott volna, noha a helymeghatározáshoz szükséges eszközöket, a szextánst és az órát állítólag sikerült kimentenie a süllyedő jachtról. Ha a déli szélesség huszonhetedik és a nyugati hosszúság kilencedik foka körül találtak rájuk, megpróbálhatjuk kitalálni, hol történt a július ötödiki hajótörés, vagy inkább azt, hol halt meg húsz nappal később a hajósinas. Ez akkor sem lenne könnyű, ha alaposan ismernénk a helyi széljárásokat és tengeráramlásokat. Az egyszerűség kedvéért tételezzük föl, hogy ugyanaz az észak-déli áramlás sodorja az angolok lélekvesztőjét, mint ami 56 évvel korábban az amerikaiakét sodorta, ha így lenne, akkor a második Parker halálának koordinátái: déli szélesség 23°, nyugati hosszúság 9,5°. A két Richard Parker halálának helyszíne alig háromezer kilométerre van egymástól az Atlanti óceán Afrika és Dél-Amerika közti középtengelyére, a Közép-Atlanti-hátság vonalára illeszkedve, vagyis azon a szakaszon, ahol a kéreglemezek nyitottak és a földköpeny anyaga feláramlik a felszínre.

A Montezuma nevű Dél-Afrikából Hamburg felé tartó német kereskedelmi hajó július 29-én mentette meg őket, azt már tényleg csak az érdekesség kedvéért említem, hogy a bark az aztékok királya után kapta a Montezuma nevet, aki legalábbis a spanyol hódítók szerint megrögzött emberevő volt. (Hamarosan folytatódik.)

2017. augusztus 21., hétfő

KÖNYV A TÜKÖRBEN VI.



A kandallópárkányon felejtett Poe-könyv megfejtését keresve föllapozom Magritte többi, szépirodalmi műre asszociáló festményét, de nem leszek sokkal okosabb. Arra a különös, távoli gyakran csak nehezen fölfejthető, vagy igazán ki sem bogarászható asszociációs láncra, amely a címével megidézett irodalmi alkotás és Magritte képe között feszül, bizony egyáltalán nem illik a másolás szó, föl sem merül, hogy a szövegnek vizuális leképezése lenne a festmény, vagyis akár Magritte ars poétikájaként is felfogható festményünk címe, a La reproduction interdite kifejezés: nem másolható, … másolni tilos.  A Les affinités électives (Vonzások és választások) című Goethe regény hagyományos képi megfelelőjének aligha nevezhető a kalitkába zárt óriástojás, a Le tombeau des lutteurs (A sírhant harcosai) című Léon Cladel könyvet sem illusztrálja a lakószobát kitöltő hatalmas rózsa, Dashiell Hammett The Glass Key (Üvegkulcs) című regényéhez sem kerülünk sokkal közelebb egy hegygerincen egyensúlyozó sziklatömböt látva (megmaradt az Üvegkulcs néhány más címterve: A gondolat élete, Indiai gyorsposta, Trubadúrköltészet, Széplelkek, stb.)  és Stevenson L’ile au trésor (Kincses sziget) című kalandregénye sem reprodukálható madárfejű növényekkel, az Az arnheimi birtok festmény-változatairól pedig már volt szó. A Les liaisons dangereuses (Veszedelmes viszonyok) című képtől is legföljebb bonyolult asszociációs lánc vezethetne el Choderlos de Laclos regényéhez, a komponálás fortélya azonban oly erősen emlékeztet A tiltott másolásra, hogy érdemes egy kicsit részletesebben is foglalkozni vele. Egy meztelen hölgy egy tükröt emel maga elé, mintegy szemérmesen takarva el vele testét a nézők elől, a tükörben azonban ugyanő látszik hátulról. A tükör látványkettőző tulajdonságát kihasználva egy percig átélhetővé teszi a helyzetet, hogy tudniillik egyszerre lássunk valakit szemből és hátulról, és csak idővel, ahogy a szituáció paradox voltát felfogjuk, csak akkor konstatáljuk, hogy csapdába kerültünk, saját látásunk és észlelési tapasztalatunk csapdájába, ugyanúgy és voltaképp ugyanabba a csapdába, amelybe az Edward James-et ábrázoló kettőskép esetén már egyszer belezuhantunk. A veszedelmes viszonyok kifejezést persze értelmezhetjük a különböző perspektívából megragadott, össze nem illő látványelemek viszonyaként is. A festészet történetének oly sokszor fölvetett kérdéséhez, a kép és tükörkép, valóság és ábrázolat problémájához kívánt itt hozzászólni Magritte. Vagy inkább a rutin-hozzászólásokon ironizálni.
A festő nemcsak Poe szépirodalmi alkotásait ismerte, átrágta magát A műalkotás filozófiája című esszén is, (azt is Baudelaire fordításában olvasta), amelyben Poe nagy misztikus költeménye, A holló keletkezése kapcsán részletesen elmagyarázta, hogyan kell egy művet mindenféle romantikus téboly vagy ihletnek nevezett gyanús révülés nélkül szinte matematikai precizitással és következetességgel fölépíteni. Poe ugyan az irodalmi kompozíciók létrehozása kapcsán állította föl rigorózus szabályait, ám Magritte, akinek nyárspolgári karakteréhez amúgy sem illett volna a léha művész imágója, úgy vélte, ezek a tézisek a festészetre vonatkozóan éppúgy hatályosak lehetnek.
Magritte könyve, a Poe regény francia változata fekszik tehát a Nem másolható márványlapján és tükröződik a tükörben, nota bene „szabályosan” tükröződik benne, vagyis a könyvet úgy ismétli meg a tükör, ahogy az el is várható egy átlagos tükörtől, nem úgy, olyan megátalkodott módon, ahogyan a háttal álló férfit duplikálja. Edward James alakját nem fordítja meg, a könyvet viszont megfordítja a tükör. Hogy megfordul a könyv? Tessék? Hogy is van ez? A festmény, a La reproduction interdite a tükörről szól, a tükröződésről, ami ugyebár megfordítja a dolgokat, és igen, a fordítás alá a nyelvi lefordítást is oda kell érteni. Ezek a férfiak a szavakkal is játszottak. Szó sincs arról, amit könnyelműen hittem és megpróbáltam elhitetni, szó sincs a megrendelő udvariasságáról, vagy a festő makacsságáról, kettejük megfontolt döntése értelmében fordul a könyv angolból franciára, hogy új értelemmel egészüljön ki a kép „fordítós” tükörjátéka.
Kockáztassuk-e meg, hogy a nem másolható kijelentés a fordításra vonatkozna – a fordításra, mint egyfajta másolásra, a másolás egy speciális válfajára, aminek nyilvánvaló feltétele a megértés, vagyis a másolás és a megértés közt közvetlen kapcsolatnak kell lennie, egymás szinonimájaként is felfoghatjuk őket, s amikor azt állítjuk, hogy nem másolható le, valami olyasmit jelentünk ki, hogy nem is érthető meg Poe könyve? Az állításnak ugyan ellentmondani látszik, hogy ott hever a kandalló márványlapján maga a lefordított, ezek szerint meg is értett könyv, vagyis megvalósul az „ez nem pipa” szindróma, de talán épp ennek a paradoxonnak a felmutatása lett volna Magritte célja. Szívesen iktatnék ide egy anekdotikus epizódot arról, hogy miután James angolul és Magritte franciául végigolvasta Poe regényét, összeültek egy tea mellett James házának tükrös szalonjában, rá is gyújtottak, jó illatú, gomolygó füstfelhőbe burkolóztak, elvégre a pipa nem csak festészeti téma, hanem kontemplációs kellék is – nota bene épp ez teszi alkalmassá, hogy témává váljék – és hosszadalmas csevegés végén megállapították, hogy a könyvvel kapcsolatos élményeik igencsak különbözőek. „Not to be reproduced” – dörmögte az író miközben pipájából kiverte a hamut. “Oui Monsieur, la reproduction interdite” – egyezett bele Magritte, és térdén fekvő noteszébe egy hevenyészett ceruzavázlat került. 
A képfordítás és a nyelvi fordítás összejátszása megfejtés-morzsának ugyan talán elfogadható, mégis valami többre, érdekesebbre számítok. Úgy érzem érdemes még kutakodni. Lapozgatom a könyvet tovább. Poe mindent megtesz, hogy könyvét ne fikcióként olvassuk, hanem azt higgyük, hogy egy valóban megesett történetet csupán tovább ad, ha úgy tetszik, reprodukál. A regény bevezetőjében ez olvasható: „Mr. Poe azzal az ajánlattal fordult hozzám, járuljak hozzá, hogy ő maga szerkesszen elbeszélést az általam rendelkezésére bocsátandó adatok alapján kalandsorozatom első feléről, amit ő a Southern Messenger hasábjain tenne közzé, szépirodalmi műként. Ehhez, mivel nem láttam okot az ellenkezőjére, megadtam a beleegyezésemet, s csupán azt kötöttem ki, hogy valódi nevemet nem fedheti fel.” Ezzel a kvázi reprodukcióval kellene magyarázni a festmény különös címét: La reproduction interdite? Túl kézenfekvő lenne, meg aztán nem is pontosan érthető, miért lenne tilos az ilyen fajta „reprodukálás”. Alighanem ez is zsákutca, de a könyvet eszembe sincs letenni, szívesen merülök el a kalandok tengerében:
„Arthur Gordon Pym, nantucketi tengerész elbeszélése, melyben részletesen beszámol a Déltengerek felé hajózó Grampus nevű amerikai Brig fedélzetén kitört zendülésről, s az azt követő borzalmas mészárlásról – valamint arról, miként sikerült végül az életben maradottaknak visszafoglalniuk a hajót, s hogyan szenvedtek hajótörést, és hogyan viselték az éhezés szörnyű megpróbáltatásait, miként jött segítségükre a Gondviselés a Jane Guy nevű brit szkúner képében, rövid útjukról, melyet a fent említett hajóval a Déli-Jeges-tenger vizein tettek, miként esett a hajó és legénysége vad bennszülöttek csapdájába a 84. délkör mentén elterülő szigetcsoporton, hogyan estek áldozatául társai a vadaknak, végül pedig hihetetlen kalandjairól, melyekre ez utóbb említett gyászos eset folytán került sor, s melyek még délebbi vizekre sodorták, ahol is meghökkentő felfedezéseket tett.” Az izgalmas bevezető csak töredékét árulja el a viszontagságos tengerésztörténetnek, van abban minden, amitől csak borzongani lehet, vihar és hajótörés, fogság és cselszövés, pestis és vérengzés, éhség, szomjúság és kannibalizmus… szóval csupa olyasmi, aminek valóságban történő újraélését, vagyis reprodukálását százszor is gondolja meg a nyájas olvasó, bármily romantikus hevület is fűtse. Na, de nem is ilyesféle reprodukcióra utal Magritte címadása, legalábbis szerintem nem. A borzalomlista legborzasztóbbikánál, a kannibalizmusnál azért ugye végigfutott a hátakon a hideg. Bizony, egy konkrét emberevésről is olvashatunk, ráadásul meglehetős részletességgel Arthur Gordon Pym, nantucketi tengerész elbeszélésében. Nem mondhatom, hogy a gyengébb idegzetű olvasók ugorják át az itt következő részt, mert azt remélem, hogy végre nem érdektelen dolgok következnek a Magritte-festmény megfejtése szempontjából sem. (Naná, hogy folytatódik!)