2017. március 24., péntek

A PROLETKULT (AVAGY NÉGEREK AZ ALAGÚTBAN)



(Lábjegyzet a Sakkpartiból...) 
Egy dinamikusan bővülő hálózatot kell elképzelnünk, a Proletár Kulturális és Felvilágosító Szervezetek rendszerét, amelynek két év alatt harmincnégy újságja és háromszáz irodája lett, és létrejöttek Szovjet-Oroszországban is azok az intézmények, amelyeket Bogdanov regényeiben a Mars-lakók már régen létrehoztak: Proletár Egyetem alakult, Munkás Enciklopédia jelent meg és Szocialista Akadémia szerveződött. Az, hogy a burzsujnak bélyegzett sakkjáték rehabilitációja is a Proletkult szándékában állt, igazán nem lenne fontos, mégis érdemes megemlíteni, hiszen a munkásklubokba delegált oktatók egyike maga Aljechin volt. A kulturális kormányzaton belül a Proletkult egyfajta ellensúly lett, „állam az államban”, viszonylagos függetlenségét alighanem a népbiztossá avanzsált Lunacsarszkijnak köszönhette. Bogdanov, amennyire csak telt tőle, igyekezett kihasználni a sógor elnéző jóindulatát, mintha sejtené, hogy csak ideig-óráig számíthat rá. Tudta, hogy Lenin a művészetek és az irodalom terén rendkívül konzervatív, képtelen tolerálni a Proletkult ideológiájával rokonszenvező, a „burzsoá művészet” konvencióitól megszabadulni vágyó orosz futuristák és konstruktivisták, Malevics, Rodcsenko, Liszickij, Tatlin, Majakovszkij, Eisenstein, Dziga Vertov és más prominens lázadók „hangoskodását” (neki Böcklin volt a „legmodernebb”), de tisztában kellett lennie azzal is, hogy a jól szervezett, már-már pártszerű apparátussal rendelkező Proletkultban előbb-utóbb politikai konkurenst fog látni a Kommunista Párt, és akkor kiszámíthatatlan retorziók kezdődhetnek. „A Proletkult a proletariátus kulturális szervezete, ahogy a munkáspárt annak politikai szervezete, a szakszervezet pedig a gazdasági szervezete.” A feladatok elkülönítésére vonatkozó nyilatkozattal talán csak azt akarta jelezni, hogy a politikai rivalizálásról lemond, Lenin azonban érzéketlen volt a stiláris finomságokra. „A proletariátusnak csakis egyetlen szervezete lehet, kizárólag a Párt, amely nemcsak a politikát, hanem a gazdaságot és a kultúrát is kézben tartja.” 1919-ben bezárták a moszkvai Proletáregyetemet, a helyén megnyitott Kommunista Egyetem már Bogdanov „szervezettudományi kurzusa” nélkül indult. 1920-ban többször is a Politikai Bizottság elé került a Proletkult-kérdés. Maga Lenin, sőt Sztálin is felszólalt az üléseken, az eredmény természetesen a Proletkult autonómiájának megszüntetése és Bogdanov eltávolítása volt. Bogdanov persze nem csak a Proletkult működési szisztémáját találta ki, hanem bele-beleszólt a szervezkedő művészek munkáiba is. Akkor volt könnyebb a belebeszéd, ha észrevette, hogy az alkotó eleve fogékony valamely tőle származó, vagy általa közvetített eszme feldolgozására, sőt látta, hogy az illető maga sem szégyell előhozakodni ilyesmivel. A lett tudós, Wilhelm Ostwald energia-elméletére nem csak a természettudósok, hanem a művészek is felfigyeltek, különösen azután, hogy ezek az elméletek Bogdanov oroszul írt tanulmányaiban, előadásaiban és persze társasági beszélgetései során is felbukkantak. Egy Kazimir Malevics nevű festő 1915-ben festett Fekete négyzet című művéről egyenesen azt állította, hogy az energetizmus képzőművészeti megfelelője és megújul általa a művészet formanyelve, esztétikája, filozófiája, mindene … Szuprematizmusnak nevezte el művészetét, és szenvedélyes Proletkultos előadásokon bizonygatta, hogy nincs olyan művészeti irányzat, sőt el sem lehet olyat képzelni, ami a megújuló társadalomhoz jobban passzolna az ő tökéletességet sugárzó szuprematista vásznainál. Zseniális sakktáblakockáinál – tódította Bogdanov, aki helyeslőn vette tudomásul, hogy Malevics a fehér alapon fekete négyzet után megfestette a fekete alapon fehér négyzetet, továbbá a fehér alapon fehér és a fekete alapon fekete négyzeteket is. Akadtak persze kétkedők, akik viccet láttak az üres feketeségben. Mi a fene ez, éjszaka az alagútban négerek szenet lapátolnak? – kérdezte bosszúsan Lenin, miközben a minden lépését követő újságírók szolgálatkészen fölkacagtak és rögvest lejegyezték a páratlanul szellemes mondatot: éjszaka… az alagútban… négerek… szenet…  Mit ad isten, száz év múlva, amikor moszkvai restaurátorok hozzáláttak volna a repedezni kezdő Malevics-ikon kijavításának, észrevették, hogy egy alsó rétegre tényleg oda van írva valami, kibogarászták: «Битва негров в темной пещере», magyarul: Négerek harca a sötét barlangban. A modern művészeteket új alapokra emelő szuprematizmus csupán tréfa lenne? Ráadásul nem is nagyon eredeti tréfa, hiszen a tökfekete képet a francia író Alphonse Allais már 1882-ben megfestette, ráadásul a címe ez volt: «Combat de nègres dans un tunnel», vagyis Négerek harca az alagútban. Abba momentán ne menjünk bele, hogy mennyire píszík a feni címek, illetve mennyire lehettek azok a címadás idején, de azon talán érdemes elmorfondírozni, hogy ha egy többnyire derűs műveiről ismert alkotó áll elő valamivel (ki ne emlékezne a Horgász a pácban című Louis de Funès filmre, amit történetesen épp Alphonse Allais írt), azon átsiklik a kultúrtörténet, de ha egy tüzes tekintettel és gondterhelt homlokránccal megáldott férfiú teszi ugyanezt, miközben persze a háta mögött ott virít kigöngyölve a Nagy Forradalmi Panoráma, akkor egy csapásra világpróféta lesz belőle.

2017. március 15., szerda

MÁRCIUS 15.





Három színes dia egy cipősdoboz fenekéről. 1973. március 15-én készültek az Iparművészeti Főiskola ünnepi műsorán. Úgy emlékszem, hogy az akkor másodikos  grafikus, Nagy András gondolta ki, hogy tegyük ünneppé a forradalom napját (akkor még persze nem volt munkaszünet), megkért, hogy legyek segítségére, majd együtt vettük rá a fényképeken látszó fiúkat és lányokat, hogy szerepeljenek a zugligeti díszteremben zajló eseményen. A Petőfi feliratú trikóban Kerényi Jancsi, aki fejből szavalja a Talpramagyart, a zászlós létra tetején pedig Herpai Zoli, aki szájában cigarettával olvassa: Óh vannak, koszorúk, keményebbek, mint a deszkák... Látható továbbá Horváth Kata, Flohr János, Nagy András… a közönség soraiban: Keresztes Dóra Zsuzsanna, Horváth Imre, Penkala Éva… Az aggódó tekintetű tanárok közt Csernus Lászlót, Nagy Zoltánt, talán Pogány Frigyest, Gulyás Döncit, Farkas Domonkost és a második sort is vállaló Haiman Györgyöt sikerül felismernem. (Kérlek, írjátok meg, ha mást is be tudtok azonosítani.) Arra sajnos csak emlékszem, de a felvétel nem került elő róla, hogy az egyik egy kimerevített forradalmi élőképben (mert ilyenek is voltak) sokszor lerajzolt modellünk Farkas Kati Delacroix A szabadság a barikádra vezeti a népet című festményének nyitott keblű főalakjaként pózolt. A fotók mellett megmaradt az a festett kerek kokárda is, ami Dóra mellére tűzve látszik a fényképen. (A fotókról a főiskolás színjátszók másik két jeles produktuma is eszembe jut, a sárospataki várárokban adtuk elő az építész Gerő Karcsi rendezésében André Gide A tékozló fiú visszatérése című színművét, a Sisimaja című Szendrő Iván által írt és rendezett kabuki darabot pedig több helyszínen is, a főiskola mellett például a Fészek Klubban játszottuk. Kerényi a Sisimajában, Herpai Zoli pedig mindkettőben szerepelt.) Akkor, március 15-én, a délelőtti főiskolai esemény után néhányan a kollégiumból átmentünk Pestre és a Váci utca környékén spontán szerveződő, a hatóság által „nacionalistának” bélyegzett diáktüntetéshez csapódtunk. A rendőrség persze, mint minden évben ekkor is szétkergette a résztvevőket és több tüntetőt előállítottak. A szerencsém az volt, hogy épp a demonstráció idején nyílt Király Sándor színtan tanár kiállítása a Váci utcai Csók István Teremben. Az igazoltató rendőrökkel sikerült megértetnem, hogy eszem ágában sem volt "huligánkodni" (ők mondták így), csupán a megnyitóra igyekszem, ahol aztán igazoltak is. Hogy megtorlatlan mégse maradjak, elvégre mégis elkövettem a „rossz időben rossz helyen” tartózkodás vétkét, túl nagynak ítélt kokárdámat elkobozták. Persze lehet, hogy ez még 72-ben, vagy már 74-ben történt. (Egy másik kokárdám történetét itt írtam meg.)  

2017. március 13., hétfő

2017. március 9., csütörtök

A NAGYKEVERŐ



A Pannónia. Ma avatták a felújított épületet, újra pompázik az 1954-ben átadott stúdió, a Sztálinbarokknak nevezett építészeti stílus budai iskolapéldája. Hogy eredetileg is filmstúdiónak épült, vagy Rákosi Mátyás mauzóleumának, arról megoszlanak a vélemények, a komor épülettömb monumentális megjelenése alapján az utóbbi sem zárható ki. Újra működnek a hangstúdiók, a vetítőtermek, a vágószobák és üzemel a nagykeverő is. Már annak idején is majdnem mindent meg tudtunk oldani a házon belül, voltak azonban filmes jelenetek, amelyekhez azért a külső segítség is elkelt. Egykori gimnáziumi osztálytársam akkoriban egy budai református gyülekezet lelkipásztora volt. Jankó, kérleltem, készülő filmem egyik jelenetébe kéne egy miatyánk, amit sokan mondanak egyszerre. Semmi gond, gyertek föl a vasárnapi istentiszteletre, mondta. Aznap aztán többször is elimádkoztatta csodálkozó híveivel az úrtól tanult imádságot, egészen addig, amíg hangmérnökünk, Zsebényi Béla a karzatról egy megbeszélt jellel értésére nem adta, hogy elégedett a felvétellel. Ne aggódj, nem kerül méltatlan helyre a Páternoszter, nyugtattam Jankót, de tudod mit, gyere be holnap 10-re a Pannóniába, ott fogjuk keverni, ami azt jelenti, hogy összepasszítjuk a képet a hanggal. (Ami azt illeti, tényleg nem történt semmi méltatlanság a Miatyánkkal, aki szeretné ellenőrizni, kattintson ide, ésaz Ah, Amerika című filmben 18:40-től meghallgathatja.) Keresd a nagykeverőt, mondtam Jankónak, a portás majd útbaigazít, de voltaképp nem is lesz rá szükséged, gyere csak föl egyenesen a lépcsőn, bele fogsz ütközni. Másnap a barátom be is jött a Pannóniába, feljött az épület, emblematikusan hosszú és méltóságteljesen széles lépcsőjén és a büfében beleütközött Marótiba, az igazgatóba, akinek sosem tudtuk meg a keresztnevét, mert mindenki Maróti elvtársként emlegette. A kultúra területén szerzett elévülhetetlen érdemei elismeréseként lett a stúdió élére állítva, ő költötte ugyanis a Vasas futballcsapatának indulóját (a lelkesítő költemény ide kattintva olvasható el). Jankó, tehát a büfében beleütközött igazgatónkba, aki szokásával ellentétben ezúttal maga jött le „bélelt” kólájáért, és rögvest megszólította. Jó napot kívánok, a Nagykeverő úrhoz van szerencsém, nemde bár!  A büfében üldögélő rajzfilmesek és szinkronszínészek, akik tanúi voltak a jelenetnek, úgy mesélték tovább, hogy Jankó Nagykeverő elvtársnak szólította az igazgatót, de ez alighanem a Pannóniás legendákra jellemző túlzás volt. Az én barátom szinte biztos vagyok benne, hogy Nagykeverő urat mondott.  

2017. március 2., csütörtök

"DEÓ GRATIAS!"

ma kétszáz éves Arany János emlékére 

Apánk könyvtárát szanáljuk. Felszámolást is írhatnék, de a latin eredetű szóban talán a megmentésre utaló jelentésből is lappang valami. Szanálás … szanitéc … szanatórium. Mens sana in corpore sano.  Van könyv, amelyet a húgom vesz magához, van, amit én, gondolunk az unokáira is, egy-egy kötet kapcsán eszünkbe jutnak ismerősei, lesz, amit Kárpátaljára küldünk és akad, amit csak kiteszünk a Gazsiról elnevezett könyvtár előtti ládába, viheti, aki akarja.
Kezembe akad egy apró fekete borítójú könyv. Buda halála. A könyvek zömére jól emlékszem, erre nem. A cím alatt a dátum: 1863. Második kiadás. Budapest, Franklin–Társulat. Gyorsan rájövünk, az évszám nem lehet a könyv megjelenésének dátuma, hanem a költemény elkészültére vonatkozik. A Budapest név nem is szerepelhetne a dátum mellett, hiszen csak 1873 óta használatos, 1863-ban még a lánykori nevét, a Pest-Budát viselte.  1873 óta létezik a Franklin-Társulat is, legalábbis ekkor vették föl Benjamin Franklin után a Franklin Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda Rt. elnevezést, eladdig a Landerer és Heckenast nevet használták, amelyet ugyebár a Talpra magyar legendás nyomtatása óta minden elemista ismer.
Arany egyébként a Buda halála előtt épp Heckenasttal állt szerződésben, ő nyomta a könyveit, 1864-ben pártolt át Ráth Mórhoz, életének utolsó szakaszában és a halála utáni két évtizedben Ráth adta ki és terjesztette az Aranyokat.
A Ráth örökösöktől 1900-ban szerezte meg a Franklin-Társulat az Arany művek kiadói jogát, pontosabban Ráth Mór kiadójának bekebelezésével hozzájutott a jogokhoz is. A komplikált történet szerint a Révay-kiadó már megegyezett Arany László nejével, a szerzői jogok tulajdonosával, hogy negyedmillió koronáért megveszi az életművet, ekkor azonban Ráth élve egy korábbi, még a költővel kötött szerződésében biztosított elővételi joggal megtámadta az egyezséget. A támadás mögött valójában már nem az elborult elméjű Ráth, hanem a kiadóját megvásárolni készülő Franklin-Társulat állt, aminek ily módon szinte az ölébe hullt Arany János. Az Arany kiadások történetét egyébként Bisztray Gyula írta meg, az ő Az Arany János-kiadások rostája (1883—1958) című dolgozatában olvasom, hogy „A Franklin-Társulat legtöbb kiadványa, köztük az Arany-kiadások nagy része évszámjelzés nélkül jelent meg. A kiadás évének eltitkolása a Franklin-Társulatnak következetesen alkalmazott üzleti fogása volt, hogy a raktáraiban éveken, évtizedeken át tárolt íveket bármikor olyan kiadványként vethesse piacra, melyről azt hihesse a jámbor olvasó, hogy: „Készült ebben az esztendőben". Ezzel a kalendáriumok-korabeli trükkel a kiadó mindenesetre elérte célját. Sem a közönség, sem a szakkörök nem tudták soha ellenőrizni a matrica­kiadások számát. Ma, utólag még kevésbé lehet megállapítani, hogy ez s amaz „kiadás" melyik matricakészlet felhasználásával s mikor készült? Ezért az Arany János-bibliográfia idevágó fejezete örökre félhomályban marad. Jellemző erre nézve, hogy még Voinovich Géza (a szerzői jogok részese) is csak általánosságban tudta összegezni a Franklin-féle Arany-kiadásokat.” No, mindezt csak azért iktattam ide, hogy megindokoljam, miért nem tudom mikor jelent meg apu könyvecskéje.
Az azonban tudható, hogy 1914. január 10-én már megvolt. Olyannyira, hogy már el is olvastatott. A 143. lapon, a „Vége” szó után ceruzával jegyezve a következő mondatok olvashatók: „Deó Gratias! Hála a jó Istennek! Befejeztük 1914. I. 10.-én.”
Ugyanennek a kéznek – szinte biztos vagyok benne, hogy női kéznek – apró betűs, finom írásával több jegyzet is szerepel a könyvben, magyarázatok (pl. a szövétnek = fáklya), adatok (Aëtiosz: római hadvezér), javítások (pl. a Harmadik ének címe A tanács visszája, nem pedig visszálya). A meglehetősen sok javítás miatt igazat kell adni Bisztray Gyulának, aki szerint a Franklin-Társulat Arany-kiadásai, különösen az 1925 előtti kötetek temérdek panaszra és jogos kifogásokra adnak okot. A ceruzajegyzetek közt elmélyült olvasatra utaló jegyzetek is vannak, az egyik versszak mellett ez áll: „plasztikus stílus”:
Paizsa szék mellé heverőn támasztva,
Bal könyökét annak szélére nyugasztja,
Hajtja halántékát egy ujja hegyére,
Mélyen alácsordul szakálla fehére.

Valóban az!

Van egy meglepő jegyzet a Negyedik ének első versszaka mellett, ami csupán egy dátum: 1914. szeptember 26. Úgy látszik, a januárra végigolvasott könyvet szeptemberben újra elővették.

Parancsol a húnok ifiabb királya;
Kard az egész földet véresen bejárja:
Fegyverviselő nép mindenki felüljön,
Buda szállására, hadi szerbe gyüljön.

A véres kard körbehordozása a hadba hívás jele volt, így történt a tatárjárás és Mohács előtt, és úgy látszik, 1914 szeptemberében a Buda halálát jegyzetelő kéz tulajdonosa hirtelen aktuálisnak érezte Arany verssorait.  A rosszul kezdődött háború egyre rosszabb fordulatokat vett. A szerbiai kudarc után az orosz front is összeomlani látszott. A 1914. szeptember 17-én kezdődött meg a Monarchia legfontosabb galíciai erődjének, a 130 ezres sereg által védett przemyśli erődnek az ostroma. Épp a mi jegyzetünk napján, 26-án zárták végképp körbe az oroszok Przemyślt és az eseményről szinte minden európai újság tudósított.  

A 26. lapon található dátumot jegyző kéz írása ugyan hasonlít az utolsó oldal kissé tán ironikusan is értelmezhető fohászához – Hála a jó Istennek! Befejeztük… –, de a betűk kissé nagyobbak és a sor erősen fölfelé tart (az előző jegyzetek mind vízszintesek voltak), ráadásul alá is lett húzva. Más olvasó jegyzete lenne, vagy csak a háború izgalmait tükrözné az írás? Olvasó, vagy olvasók? Az a január tízediki jegyzet többes számban íródott: befejeztük. Az egységes, nőies íráskép alapján jelent meg egyetlen személy a képzeletemben, de a logika alapján többekről kellene írnom. Közösen, talán hangosan és felváltva többen olvasták a Buda halálát.

A könyvecske legutolsó oldalán (amelyet a nyomdászok hátsó előzéklapnak hívnak) valaki rövid tartalmi összefoglalókat írt a költemény énekeiről. Pontosabban csak a 7., 8., 9. és  a 10. énekről. Mivel egy lap sem hiányzik a könyvből, a többi összefoglaló, ha létezett egyáltalán, bizonyára különálló papírokra volt írva. Nagyobb betűk és szélesebb sorközök, mint az utolsó, a 143. oldalra írt Deó Gratias-szal kezdődő szöveg, de azért nagyon hasonlít az írás, mintha ugyanabban az iskolában tanulták volna.

Vannak a könyvben másfajta sorok is, olyanok, amelyek biztosan más kéztől vagy inkább kezektől származnak. A kezekhez tartozó név, legalábbis az egyik tudható, hiszen többször is le lett írva: Grűnfeld Miska. Cirill betűkkel így: Гринфелъд Миша. Úgy látom, a magyar és az orosz írás különbözik, a cirill betűket író kéz valamivel erősebben nyomta rá a ceruzát a lapokra, a betűképek dőltebbek, díszesebbek, cirkalmasabbak. Könnyű összehasonlítani őket, mert a latin ábécé betűi mellett, amelyet a puhább vonalakat húzó kéz írt, ott sorjáznak rögtön az orosz betűk. A sorrend nyilvánvaló, előbb az írt, aki a magyar ábécét tudta, aztán jött az, aki az oroszt. Magyar ábécét mondok, mert noha ékezetes betűk nincsenek a sorban, Sz betű viszont van. Mellette ott a cirill C. Kétszer is leírták az ábécét, előbb írott, aztán nyomtatott nagybetűkkel. Határozott, kissé gyerekes írás mindkettő, nagy, a Deó Gratias-nál sokkal nagyobb, de az énekek összefoglalóinál is nagyobb méretű betűk. A költeményt magát nem nagyon bolygatták, a könyv fedelének belső üres oldalát és az előzéklapokat írták tele. Vélhetően oroszra próbált tanítani valaki egy magyart, vagy magyarra valaki egy oroszt. Vajon Grűnfeld Miska melyikük lehetett? A nevek sorrendjéből ítélve ő volt a magyar.

Találok egy időpontot: 3/XII 1914, vagyis 1914. december 3. Ha háborús eseményhez akarjuk kapcsolni, előző nap esik el Belgrád, az újságok harmadikán jelentik be. Nézem nagyítóval is a dátumot, azt a ceruzával írt 1914-et 1944-nek is lehet olvasni. Ha így van, akkor már egy következő világháború zajlik, és hamarosan megkezdi Pest, majd Buda ostromát a szovjet hadsereg. Buda halála! Az interneten egyetlen Grűnfeld Miska nevű személyt találok (Grünfeld Mihályt többet is), aki ráadásul épp Nagyszalontán született, akárcsak Arany János. A születési dátum 1899, vagyis ha 1914-ben jegyzetelte tele a Buda halálát, akkor 15 éves volt, ha 1944-ben, akkor 45 éves. A gyerekes írásképhez jobban tudok kapcsolni egy 15 éves fiúcskát, az orosz nyelv tanulása miatt viszont valószínűbbnek tartom, hogy 1944-ben vagyunk. Van néhány szó a név és a dátum fölött, nem tudom kibetűzni, lefotózom és átküldöm Baka Tündének, aki egyszer már segített, amikor egy Bogdanov vers fordításába tört bele a bicskám. Jön is a válasz: Проведил В День Конституции (= Bejegyezte az Alkotmány Napjára...) Tünde ráadásul azt is tudja, hogy a Szovjetunióban az Alkotmány Napját 1937-től 1977-ig épp december 5-én ünnepelték az 1936 december ötödikén kihirdetett, sztálininak nevezett alkotmány emlékére.  

Egy nap is udvarhoz rendelte a főket,
Áldozni, tanácsba, összehivá őket;
Gazdag aranyhímmel vont falu sátorban
A nagyok, a bölcsek telepedtek sorban.

Vajon keressük-e a párhuzamot Buda törvénykezése és Sztálin alkotmánya között? Eszébe jutott-e ilyesmi Miskának vagy a társának (társnőjének?), amikor 1944-ben ceruzajegyzeteket írtak a könyvbe? Mert az ugyebár biztosan eldőlt, hogy 1944-ben vagyunk. Sajnos az interneten megtalált születési évszám mellett ott a halál éve is: Died 1945 in Békéscsaba, Hungary. Cause of death: killed by the Nazis. Grűnfeld Miska minden hozzátartozójának neve mellett ugyanez az évszám és ugyanaz a halálok: 1945, megölték a nácik.

Михаил Гринфельд – begépelem így is, orosz betűkkel az internetes keresőbe, aztán a Facebook ismerőskeresőjébe is. Több egykor élt és ma élő férfi nevét is kidobja a gép, vannak Moszkvában, Szentpéterváron és vannak Izraelben is. Lehet, hogy mégsem a nácik által meggyilkolt magyar Miska, hanem egy orosz katona lehetett az emberünk? A 2. Ukrán Front 1944. augusztus végén érte el a történelmi Magyarország határát és október elején a csonka országét.  A nagy alföldi páncéloscsaták után decemberben már Budapest felé özönlenek. Alig hiszem, hogy a szovjet Alkotmány napját munka-, azaz harcszünettel ünnepelték volna. Talán a tisztek? Lehet, hogy Miska egy tiszt volt?

Böngészem tovább a könyvecskét, a cirill betűs jegyzetek közt rálelek egy címre:  Крымская А.С.С.Р. город Симферополь улица Пушкина дом № 4. кв. 3. Beguglizom, meg is van Szimferopolban a Puskin utca, a Krím félsziget közepén, nyugatra és dékeletre is nagyjából 30 kilométerre a tengerparttól, bár a háromszintes házról, a négyes számúról, amit szintén megtalálok, azt hiszem, hogy a második világháború után épülhetett.  A cím alatt újra ott a név, immár ötödször, de egyszer sem Mihailként, hanem most épp a becéző Misa alakban, aztán egy évszám, 1915 és a Рождение (= születés) szó. Egyelőre tehát az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy egy huszonkilenc éves szimferopoli zsidó fiatalember, a szovjet hadsereg katonája oroszra tanít valakit és az a valaki magyarra tanítja őt. Tankönyvül, jobb híján a Buda halálát használják.

Beszkennelem, fölnagyítom a lapokat, közel hozom a képernyőn, hogy egyenként vizsgálhassam meg a betűket. Igen, egyikük az orosz írást gyakorolja, másikuk a magyart. Látható, hogy egyikük sem jártas a másik nyelvében. El e-mailezem Tündének a képeket Szegedre, jön is a kimerítő válasz azonnal:  1. Az 'r' betűt nem sikerült leírnia, helyette orosz 'ч' áll a Grinfeld szóban a lap tetején, és az 'l' helyett is írott orosz 'л'-t kanyarít. A lap alján a keretben szintén a grinfeld szó szerepelne, de a 'g' helyett is 'ч'-t ír, a magyar 'r' helyett orosz 'р'-t, amely azzal azonos hangzású. Az 'f' nem sikerül, az 'e' kimarad, és megint orosz írott 'л'-et használ. Úgy tűnik, nem tud magyarul. 2. Az első kép szövegét ismétlő írás nekem ügyetlen másolásnak tűnik. Mintha egy oroszul nem tudó másolta volna. Például itt a Grinfeld Misa neve után - úgy tippelem - az apai neve van leírva, eléggé ügyetlenül: 'Захарович'. Ez magyarul: Zakariás fia. Zakariás lehet keresztény (Keresztelő Szent János apja), de lehet zsidó név is Zakariás próféta után. Köszönöm, Tünde. A katonánk neve mostantól legyen Михаил Захарович Гринфельд. Mihail Zaharovics Grinfeld. Talán Grünfeldnek ejtette, vagy magyar partnere annak hallotta, mert latin betűkkel úgy van írva. Összesen hatszor írták be a nevét a Buda halálába, a magyar betűk írójának a neve egyszer sem szerepel.

Találgatni kezdek. 1944 őszén az alföldi páncéloscsaták során 117 360 fő volt a 2 Ukrán Front hivatalos vesztesége. Az állomány 13%-a. Ennyi halotthoz legalább kétennyi sebesültet kell számolni. Az ország tele alkalmi kórházakkal, ahová ápolónők kellenek, ha nem jönnek maguktól, viszik őket. Anyám sokszor mesélte, 20 éves volt 45-ben, húgával Szegedről Győrbe menekültek, ott érte utol őket a front, másnap már sebesülteket kötöztek egy iskolából átalakított katonai kórházban. Felnőttként is beleborzongott. Úgy képzelem, hogy a Buda halála fölött is egy sebesült orosz katona és egy ápolóvá épp kinevezett magyar lány dugja össze a fejét. Talán az a kórház is egy iskolában volt, s a könyvtár polcáról sebtében kapták le az első kezük ügyébe kerülő könyvet …

Az első kezük ügyébe kerülő könyv, vagy tudatos választás volt-e a Buda halála? Jó lenne azt hinni, hogy szándékosan nyúltak az eposzért, ehhez azonban azt kellene feltételeznünk, hogy valami közvetítő nyelv segítségével jól megértették egymást, meg persze az is, hogy a magyarul tudó ismerje és el tudja magyarázni azt a történelmi üzenetet, ami a világháború idején oly aktuálissá tette Arany művét. A hun birodalom összeomlása a nemzethalál képzetét idézi, ami az eposz írásakor, a szabadságharc leverése után talán nem is jelent meg oly fenyegető vízióként, mint épp 1944-ben. A hunok és a germán törzsek ellentéte az évszázados magyar-német szembenállást példázza, a végzet két jó szándékúnak látszó német származék, a berni szász tanácsadó Detre és a gót Krimhilda, Etele szépséges, de Szigfrid megbosszulását tervező felesége képében jelenik meg. A németbarátság voltaképp gonosz ármány – vajon kiolvasta-e a könyvből két ismeretlen olvasónk a világháború utolsó hónapjaiban Arany János üzenetét?

A könyv belső címlapján két pecsét van, az egyik, a kékeslila színű ovális pecsét szerint a könyv valaha az Angolkisasszonyok budapesti felsőbb leányiskolájának tulajdona volt. A másik, a pirossal nyomtatott nagyobb és díszesebb pecsét felirata: Nagy Ferenc „Őrangyal” gyógyszertára, Csépa. Apám Csépán született, a patikus lánya, Nagy Andrea (Babuci) jó pajtása volt, kapcsolatuk felnőttként is megmaradt, az tehát biztosra vehető, hogy a könyv a patikából került át valahogy apám könyvtárába, ami azt jelenti, hogy a patika polcán már egy telejegyzetelt könyvecske állt. Találok adatokat a gyógyszerészről is: Nagy Ferenc (1892-?) karakószörcsöki, gyógyszerész oklevelét 1920-ban Budapesten szerezte, 1921-től patikabérlő volt Zalalövőn, 1923-ban vette át Csépán az 1880-ban alapított "Őrangyal" gyógyszertárat. Felesége: Lazi és Berniczei Ghillány Piroska, gyermekei: Ferenc és Andrea. Arról persze, hogy a Buda halálát hol szerezte, nem szól a fáma, az viszont pontosan tudható, hogy a gyógyszertárak államosítására az egész országban egységesen és meglepetésszerűen, egyetlen nap alatt, 1950. július 28-án került sor. Nyilván ekkor menthették ki a zsebbe rejthető Buda halálát, talán nem okozva ezzel felbecsülhetetlen kárt a friss állami tulajdonban. A procedúra egyformán zajlott mindenütt, Csépa sem lehetett kivétel, az üzletben található ingóságokat leltárba vették, lepecsételték, a bejárati ajtó zárát lecserélték, a patikus lakásába nyíló átjárót befalazták.  Szívesen képzelem úgy, hogy Babuci születésnapi ajándékként adja át Csépára hazalátogató apámnak a megmentett könyvet. (Apu július 13-án volt épp 25 éves, középiskolai tanár Kecskeméten, ahol eljegyzett menyasszonya van anyánk személyében, de a szünidő egy részét még Csépán tölti az édesanyjával.) Ő, Babuci lett volna az ápolónő a hadikórházban? Ha igen, akkor alighanem a legközelebbi város, Kunszentmárton vagy Szentes kórházába vitték. Azért választom Szentest, hogy leírhassam, az ottani iskolából átalakított kórházban lábadozott egy ideig Heinrich Böll is.

A másik pecséten feltüntetett Angolkisasszonyok lehettek a könyv első tulajdonosai. Az intézmény mint felsőbb leányiskola 1875-ben kezdte meg működését. Első otthona Pesten a IV. Lipót (1899-től Váci) utcában volt, később a IV. Irányi u. 3. sz. alatti épületbe költözött, a mi könyvünket tehát a Váci vagy az Irinyi utcai épület polcáról emelhette le valaki. Úgy képzelem, hogy az első jegyzetelő még e felső leányiskola tanulója (vagy tanára) lehetett, erre utal a „Deo Gratias!” fohász és a többes szám: „befejeztük”, és ezt erősíti a pedáns tartalomjegyzék szerű összegzés is a könyv végén.  A Tanácsköztársaság idején az iskola egyházi jellege megszűnt, az átalakulás során a könyvtárat is „szanálták”, talán akkor, 1919-ben indult el máig tartó vándorútjára a Buda halála. 

Összefoglalásképp leírom az eddigi állomásokat: 1900 táján megjelenik a Franklin-Társulatnál, 1914 előtt a budapesti Angolkisasszonyok könyvtárába, majd 1919-ben egy alföldi iskolába kerül. 1944-ben az iskolából hadikórház lesz, a könyvet egy ápolónő veszi magához, tőle kerül a csépai Őrangyal patikába. 1950-ben a patika államosításakor menti meg Nagy Andrea, ő ajándékozza Orosz László kecskeméti tanárnak, akinek halála után István nevű fia Budakeszire viszi a Buda halálát.   

P.s.: Egyszer apám, látva, hogy tíz év körüli unokája, Imola (a keresztlányom) elmerülten olvas valamit, történetesen a Harry Pottert, bosszúsan jegyezte meg: olvasná inkább a Buda halálát! Azóta a családban szállóigévé vált a mondás, amely többé-kevésbé minden szituációban jól használható: te mért nem a Buda halálát olvasod?